Kezdjünk el foglalkozni az önismerettel

Talán fogalmazhatunk úgy, hogy a mai kor „divatos” lelki nyavalyái a szorongás, a depresszió s az ebből vagy e mellett fakadó párkapcsolati kudarcok, sikertelenség.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus szerint gyakorta előfordul, hogy hiába keressük a magyarázatot saját történetünkben, nehézségeink gyökerei szüleink, nagyszüleink vagy még távolabbi őseink életébe nyúlnak vissza. Meg kell tehát ismernünk családunk történetét, csak így tudjuk feltárni és feldolgozni ezeket az örökségbe kapott traumákat. Noémi Sorsunkban élő múlt című előadását tágra nyílt fülekkel hallgattuk a kishegyesi Kátai Tanya auditóriumában, a VIFÓ által szervezett Vajdasági Szabadegyetemen.

* Miért választottad a pszichológiát? 

— Egész kicsi koromtól kezdve az volt a vágyam, hogy emberekkel foglalkozzak. Mindig az érdekelt, hogy mit gondolnak, mit éreznek a körülöttem levők. Magától értetődő volt, hogy itt kötök ki.

* Az embernek van saját fogorvosa, nőgyógyásza, háziorvosa, viszont pszichológushoz járni sokaknak még mindig kellemetlen. 

— Javuló tendenciát látok e téren, hiszen ma már egyre többen járnak pszichológushoz, ami azért is nagyon fontos, mert a pszichológiai tudás nagyon sokat tud segíteni abban, hogy megértsük, milyen folyamatok mennek végbe bennünk, miért úgy alakulnak az emberi kapcsolataink, ahogy, hogy megtanuljunk konfliktusokat kezelni, hogy megtanuljuk az érzelmi önszabályozás technikáját, s ezt nem lehet elég korán elkezdeni. Nagyon fontos lenne minél korábban elkezdeni az önismerettel foglalkozni, s ezt gyermekeinknek is megtanítani. Szerencsés, ha az ember az önismereti útján valahol találkozik egy jól képzett pszichológus szakemberrel, hiszen ő az, aki segíthet abban, hogy a saját helyzetét a legkomplexebben képes legyen megérteni, a nehézségeket kezelni. 

* Amikor valaki feltárja családja múltját és történeteit, megeshet, hogy félreértelmezve bemagyaráz valamit saját magának? 

— Szerencsés előbb konkrét adatokból indulni. Azokból is nagyon sok mindent lehet sejteni. Ha például valaki talál a felmenői között törvényen kívüli gyereket, ott már nagy valószínűséggel a korai anya-gyerek kapcsolat nem alakult a legharmonikusabban, ez a kötődési bizonytalanság pedig lehet, hogy ott visszhangzik az ő életében is. A belemagyarázásokkal mindenképp érdemes óvatosnak lenni, lehetőség szerint ragaszkodni a konkrét információkhoz, s nem pluszmeséket szőni mellé.

* Hány generációt ajánlatos megvizsgálni? 

— A legtöbb családban három-négy generációig látunk vissza, s nagyjából ez az, amire nekünk szükségünk van. Néha a családi legendárium őriz régebbi történeteket is, azok is sokat tudnak hozzáadni az identitásunkhoz. Én például az Orvos előnevemet az 1700-as évek végén élt ősömtől kaptam, ő volt az, akinek gyógyító tevékenységét a császári udvar ezzel az örökölhető névvel tüntette ki, s ez az én identitásom alakulásában nagyon fontos, hiszen én is gyógyítok, és érdekes, hogy az előző generációkban is fellelhető, hogy — ha nem is hivatalosan, de — a gyógyításhoz közel tevékenykedtek az őseim.

* Tökéletes gyermekkor nincs. Most egy picit sarkítok, de ez derült ki az előadásodból. Ami végül is igaz, hiszen mi az, hogy tökéletes…

— Azt gondolom, hogy mindannyiunknak van feldolgoznivaló csomagja. Kinek kisebb, kinek nagyobb. De ez nem baj, nem kell félni vagy megijedni tőle, és nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy nekünk valami szörnyű rossz szüleink voltak. Ők is küzdöttek saját hiányaikkal, saját traumáikkal, sérüléseikkel, és nem árt ennek tudatában lenni, elfogadni azt, hogy minden generációnak megvolt a maga próbatétele, megkapta a maga terhét.

* Európában melyik országot emelnéd ki, amelynek polgárai lelki egyensúly, önismeret terén talán egy picit jobban állnak, mint az előadáson is említett Magyarország vagy akár Szerbia? 

— Azért Nyugat-Európában nem büszkélkedhetünk azzal, hogy jól vagyunk. Bárhova mentem eddig Európa-szerte, azt láttam, hogy sok problémával küzdenek. Európát nem kímélte a XX. század. Két nagy világháború is átsöpört rajtunk, éhínségek, s olyan kollektív traumák érték az embereket, amelyeknek terhét azóta is hordják magukkal a generációk. Talán Dániát említeném, ahol azt látom, hogy kiegyensúlyozottabbak az emberek, a szülő-gyerek kapcsolatok. A skandináv államok egy picit jobban állnak, de nekik is megvan a maguk gondja. Ez az európai történelem sok-sok terhet rakott a vállunkra.

* A gyermeknevelésről is beszéltél az előadásodban, hiszen, mint mondod, az első néhány év meghatározhatja egész életünket, sőt, a születésünket megelőző kilenc hónap is sok mindenre hatással van.

— A gyereknevelést nem akkor kell elkezdeni, amikor már ott sír a kicsi a karunkon, hanem sokkal korábban. Érdemes önmagunkat egy olyan állapotba hozni, hogy majd képesek legyünk elviselni a gyerekneveléssel járó feszültséget, frusztrációt, stresszt, s a baba érkeztéig kialakítani egy támogató közeget magunk körül. Régen nem volt olyan, hogy egy anya egyedül lett volna hagyva a kisbabájával, s egyedül kellett volna a nap nagy részében ellátnia egy csecsemőt. Ez mindig is közösségi feladat volt. Egy nagy család vette körül az anyát, és mindig akadt egy segítő kéz vagy valaki, akihez szólhatott. Ma viszont azt látjuk, hogy magányos anyukák nevelik a gyerekeket napi tíz órában, amíg a férjük távol az otthontól dolgozik. Ez egy extra terhelés az anyukák számára, ezért jó, ha mire az ember gyereket vállal, addigra valahogy talál segítséget, hogy ne bolonduljon bele ezekbe a magányos, sokszor nagyon nehéz kezdeti hónapokba.

* S ha az apuka marad otthon?

— A gyereknek az a jó, ha az apa intenzíven részt vesz az életében. Vagy úgy, hogy otthon marad vele, vagy pedig úgy, hogy lehetőség szerint minél több időt tölt vele, kiveszi részét a gyermek körüli tényleges feladatokból, pelenkázza, eteti, ringatja, játszik vele. Nem gondolom, hogy feltétlenül neki kell otthon maradnia, hogy csak ekkor tud jó apuka lenni. Az a fontos, hogy legyen jelen. Legyen elérhető. Legyen kíváncsi a gyerekére. Amikor a kicsi odafordul hozzá, legyen nyitott, bevonható a gyerek játékaiba.

* Amikor megszületett a lányod, mennyire figyeltél oda minderre?

— Én nagyon készültem arra, hogy anyuka leszek. Akkor már sok mindent tudtam a kötődés alakulásáról, és nagyon sokat hordoztam, simogattam, masszíroztam. Egyhetes volt, amikor hazamentünk a kórházból, s én onnantól kezdve hosszú hónapokon keresztül mindennap többször megmasszíroztam, s azt hiszem, ez látszik is. Az ő stabilitásának egy része biztos, hogy ide vezethető vissza.

* Beszéltünk a közösségekről s arról is, hogy a mai emberre a magányosság a jellemzőbb. Pedig az ember társas lény, mindenki igényli, hogy legyen mellette valaki, legyen társasága.

— Az ember sejtszinten közösségi, társas lény. Történhet akármi a nagyvilágban, ezt a programot semmi nem fogja felülírni. Lehet, hogy ideig-óráig van egy eltávolodás
, de ennek később olyan súlyos következményei lesznek, hogy az ember előbb-utóbb visszatalál a másikhoz. A másik emberhez. Mert csak a másikkal való kapcsolatban élheti meg igazán önmagát is. Előbb-utóbb meglesz annak a hátulütője, ha az ember nagyon elzárja magát másoktól. S abban is biztos vagyok, hogy egy idő után testi tünetek is fellépnek majd. Fizikailag is megbetegedhet az, aki lekapcsolódik arról az éltető forrásról, amelyet a másik ember jelenléte táplál.

* Szülői minták. A rosszakat is másoljuk?

— Nagyon nehéz elengedni a szülői mintát. Két dolgot lehet csinálni. Vagy azonosulni vele, vinni tovább, vagy pedig ellenazonosulni, azaz nagyon mást csinálni, mint amit veled csináltak. De mindkettőben ott van a görcsösség. Az ember életében elérkezik az a pillanat, amikor szembe kell néznie azzal, hogy mit hoz otthonról, illetve mi az, amit ebből továbbvisz. Abból pedig, amit továbbvisz, mi a jó, mi kevésbé, s végül a kevésbé jót meg kell tanulnia helyettesíteni valami pozitívabb működéssel.

* Akkor megállapíthatjuk, hogy az önismeret alapja…

— …feltérképezni családunk múltját.

Forrás: https://www.civilek.hu/hirek-osszes/kezdjunk-el-foglalkozni-az-onismerettel/