HU
RO
EN

Bodó Barna

Gondolatok szórványról, értékmentésről, megmaradásról

Elmúlás. Igen: elmúlás. Egyéné? Nem. Nemzeté? Nem. Lehet más is? Nézzük meg.

Vörösmarty sikolya (Szózat) bennünk ég.

„Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.”

A kérdés: ha jőni kell? Ki ennek tudója? Ki mondja meg? Meg tudja mondani valaki? Vagy nem lehet előre megmondani? És ha lecsap a halál, váratlanul és értetlenül, akkor lehet nagyszerű? A nagyszerűség vonzata a jó, a kedves. Persze, lehet lenyűgöző, lehet kemény is. Miért lehet-e, miért lenne jó az elmúlás? Vörösmarty nem adja fel:

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”

Nem adja fel, mert nemzetről beszél. Mert nemzet nem múlhat el. A nemzet, nemcsak a nemzeti romantika korában, a legnagyobb érték. Érte talpra kell állni. A hazafiság kötelesség. A nemzetféltés, a nemzeti sorskérdésekkel szembesülő magatartás (Görömbei András: Az irodalom szerepe a magyar nemzeti tudat alakításában), a terhek vállalása közösségi elvárás. Nemcsak jobb helyeken, és annak ellenére, hogy kinek-kinek mást jelent a nemzet. Mert a lényeg ugyanaz. Benne és általa élünk.

Csakhogy a nemzet fentről is épül, lentről is épül. Nincs fent nemzeti összetartozás lenti, a helyi közösségek nemzeti összetartozása nélkül.

Kiről szól Ady (Élni, míg élünk)?

„Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.”

Az egyes emberről szól? Igen: de… Minden elmúlás másnak fáj. Közösségben válik jelentésessé. És ha ott a másik, akkor mit jelenthet a hallgatás? Kinek a hallgatása? A Te bajod nekem nem baj? A Te elmúlásod nem engem tesz kiszolgáltatottabbá? Kit figyelmeztet? Engem, hogy vigyázat, vannak visszatéríthetetlen folyamatok. Amikor visszaút nincs, csak előzetes felkészülés lehetséges. És szóljon ismét a költő, mert a költő látnok (Nagy Gáspár Változat)

„a messzeség gyanús közel
halkan súgja a hangosbeszélő
múlik a jövőnk 
csak jövünk megyünk”

Igen, mennyire látjuk, mennyire gondoljuk, mennyire érezzük át: múlik jövőnk? Nem az egyéni, nem a személyes, hanem a közösségi. Mert az is múlhat.

Szórványban. Kimondtuk-kimondták sokan: szórványban a helyi közösség képtelen a megmaradásra, a közösség belső erejéből nem képes identitását megőrizni, helyileg nem képes etnikailag újratermelődni. A folyamat eredménye az etnikai csoport számarányának csökkenése, az „etnikus leépülés”, a folyamat fokozatos felgyorsulása, mindez az illető közösség társadalmi, gazdasági és kulturális szerepének gyengüléséhez, majd megszűnéséhez vezet(het). Ezért támogatni kell!

Nem olyan egyszerű.

Szórványban az egyénnek kapaszkodnia kell anyanyelvébe – ez a természetellenes. Az egyes ember személyes, családja jövőjéért érez felelősséget, miért volna felelős a nyelvi közösségben való megmaradásért? Azt nem választotta, kapta. Beleszületett. Adottság. Ha adottság, akkor pedig személyes döntéseken túli.

És mégis, jelzést kap, múlik a jövőnk. Helyben, a kis közösségben. Talán érti, inkább nem. Van ebben új? Leírtuk, leírtam én is: a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság alap­ve­tő él­mé­nye a vesz­tes-tu­dat. Személyes sorskérdésként is értelmezhető református püspökünk kategorikus állásfoglalása: a ki­sebb­sé­gi kér­dés­nek sem­mi­lyen, em­ber­hez mél­tó meg­ol­dá­sát nem tud­ja el­kép­zel­ni. (Nem lehet) Vitatkozni lehet Makkaival, hiszen a ki­sebb­sé­gi lét­pa­ra­do­xon alap­ve­tő kér­dé­se a „mi­ként lehet”-re vo­nat­ko­zik – s gondoljunk az autonómiára. Makkai dilemmáját pontosítja Balázs Sándor: „szu­ve­rén-e az em­ber ak­kor, ami­kor sa­ját nem­ze­ti­sé­gi kis­kö­zös­sé­ge nem ren­del­ke­zik szu­ve­re­ni­tás­sal”? („Az” vagy „ez”?) Továbbá az élet tel­jes­sé­gét bé­ní­tó kül­ső té­nye­zők mel­lett ott van­nak a bel­sők is, Makkai Sán­dor sza­va­i­val a „ki­sebb­ség lel­kü­le­té­ben las­san­ként elő­ál­ló kény­sze­rű tor­zu­lá­sok és el­szű­kü­lé­sek” (Nem lehet)

És ismét jöjjön a költői válasz: Lehet, mert kell! (Reményik Sándor)

Mert az emberi lét alapja nem a jövünk megyünk. Hanem a vagyunk. És erre épülve a leszünk.

Megfogalmaztam véleményemet, közzé is tettem. (A szórvány és a Makkai-dilemma) „Szór­vány­ban az egyén azo­nos­ság­tu­da­tá­nak né­hány meghatározó ele­me kü­lön­bö­zik a több­sé­gi kör­nye­ze­té­től, ami miatt nem a kul­tu­rá­li­san egy­sé­ges kö­zeg biz­to­sí­tot­ta ter­mé­sze­tes­ség­gel kap­cso­lódik be a he­lyi kö­zös­ség éle­té­be, hi­ány­zik az általában ele­ve adott egy­ség. A kö­zös alap hi­á­nya ér­tel­me­zé­si és vi­szo­nyu­lá­si za­vart okoz, mi­nek foly­tán az egyén nem kap(hat)ja meg a kö­zös­sé­g ré­szé­ről azo­kat a köz­vet­len él­mé­nye­ket és im­pul­zu­so­kat, ame­lyek vi­szo­nyí­ta­nak, kap­cso­la­ti há­lót te­rem­te­nek. A kap­cso­lat­sze­gény­ség, az értelmezésbeli kü­lönb­sé­gek okán a más­ság tár­sa­dal­mi nyo­más­ként nyil­vá­nul meg, erre a válasz tu­da­tos­sá­got fel­té­te­lez. A kap­cso­la­tok ter­mé­sze­tes­sé­ge he­lyé­be a sa­já­tos je­gyek és hely­zet tu­da­tos vál­la­lá­sa lép. A sa­já­tos je­gyek­hez va­ló ra­gasz­ko­dás alap­ja ér­zel­mi is le­het.”

A közösségen belüli kapcsolatszegénység, az „együtt vagyunk” hiányzó biztonságtudata, a dominánstól eltérő kulturális meghatározottság okán a szórványban élők számára értelmezési kettősség lép fel, a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomás­ként nyilvánul meg, amire a válasz tudatos vállalást feltételez. A kisebbségi mivolt tudatos vállalása nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került. Szórványban tehát a kapcsolatok természetessége helyébe a sajátos jegyek és helyzet tudatos vállalása lép – ha az egyén az anyanyelvben való megmaradást választja. A szórványhelyzet emberhez méltatlan, ugyanis kikerülhetetlen dilemma elé állítja az egyént: megmaradni a saját, a többségitől különböző kultúrában, illetve a társadalmi nyomásnak engedve váltani, átlépni egy másikba. Ez a dilemma az egyén számára értékválasztást jelent, akkor is, ha ez nem tudatosul.

A szórványsors paradoxona tehát, hogy nem sorsszerű. Nem eleve meghatározott, hiszen az identitást, a különneműséget meghatározó tényezők külső, egy nagyobb közösségre érvényes jegyekből belsőkké, olyan kisebb csoport jellemzőivé válnak, amelyek esetében a be- és kilépés elfogadott. A családból a gyermek saját családja alapításakor kilép, s akkor még nem beszéltünk a válásról, mert megmarad nyelvében. Mivel az anyanyelv szórványban magánüggyé válik, s ez az, ami közösségileg nehezen, alig kezelhető. Fellép az igazodási kényszer. Folyamatos a kettős (többségi és saját nyelvközösség általi) kihívás és kötöttség, a kapcsolódó, szinte mindig jelentkező választási kényszer nem természetes állapot. Az a természetes, hogy mindenki számára egyformán adott az anyanyelvében való megmaradás esélye és lehetősége.

Gazda Árpád pár évvel ezelőtti bánsági riportjának címében idéz egy helyzetet, a kisiskolás gyermek önmeghatározását: „Mikor kicsi voltam, magyar voltam”. Tudjuk és valljuk: a sokszínűség érték, ekként megőrzendő. Tudjuk és vállalnunk kell: az anyanyelv mellé tanult nyelv(ek) gazdagítanak. Akkor miért feledi el egy 8-9 éves gyermek anyanyelvét, miért múlt idejű a rá való utalás? Ebben a kontextusban válik segélykiáltássá Sütő András sóhaja: Engedjétek hozzám jönni a szavakat… Ilyenkor tesszük fel a kérdést: miért egyeseknek védett, másoknak védtelen az anyanyelve? A nemzeti kisebbségként élő anyanyelvét nem védi semmi.

Közösségépítés értékmentéssel

Projektünk alaptétele: szórványban, etnikai végeken a magyar közösségek intézményhiányos környezetben élnek. Ha van helyben egy kis iskola, pár gyerekkel, összevont osztállyal és tanítóval, illetve ha van helyben pap, akkor a közösség szerencsésebb helyzetben van. Mert igen sok esetben a helyi 2-500 fős magyar közösség szellemi vezető nélkül marad, nincs, aki összefogja őket. Akkor sem megnyugtató a helyzet, ha van helyben pap és/vagy tanító, mert minden településen szükség van helyzetfelmérésre, közösségépítő kezdeményezésekre.

Szórványhelyzetben, az önkormányzatokban magyar képviselet alig van, és ha sikerül is valakit bejuttatni, az illető nem képvisel akkora politikai súlyt, hogy a magyar identitás/kisebbségi megmaradás kérdéseit hatásosan tematizálni tudja.

Az etnikai végeken élő magyar kisközösségeknek segítségre van szükségük: világos célmeghatározásra és a teljesítésben támogatásra.

Arra vállalkoztunk, hogy a kiválasztott megyét, Fehér megyét feltérképezzük, elmegyünk minden olyan helyi közösségbe, ahol lehetőség mutatkozik arra, hogy helyben közösségi magyar életre van esély. Ahol nincs helyben olyan személy, aki vállalhatná a kezdeményező szerepét – ott aligha van esély. A kezdeményező leginkább olyan személy lehet, aki munkája révén kapcsolódik a közösséghez: pap, pedagógus.

Egy közösség önmagára való odafigyelését, így a nyelvben való megmaradást is segíti, segítheti a helyi értékek feltárása. Hiszen azok a tárgyak, amelyek az elődökre emlékeztetnek, érzelmi töltetet hordoznak, összekötnek tér és idő fölött.

A magyar nemzet értékeinek mentését évek óta módszeres tevékenység szolgálja. Minden közösségben vannak helyi értékek, bár nem mindig tudatosul, hogy s nagyszülőktől megmaradt okiratok, a házi eszközök, a ház körüli tevékenység eszközei, az épített környezet – valamennyi része a helyi kulturális örökségnek és ilyenként megőrizendő. Ezeket fel kell tárni, számba kell venni. A feltárandó helyi értékek: minden, ami a vonatkozó közösség múltjával, életével, hagyományaival kapcsolatos. Ezért a kiválasztott helyszíneken tételesen számba kívántuk venni a következőket:

Fontos szempont, hogy az egyes értékek ritka esetben jelentenek a helyi közösség körén túlmutatóan komoly értéket, bár az életutak lejegyzése minden esetben fontos. Az viszont egyértelmű, hogy a helyi világ értékei felé fordulás egy fogyó helyi közösségben tudatosítja, hogy neki is vannak értékei, és erre mások, nemzettársaik szerint is érdemes odafigyelni. Szemléletváltás következhet be az önértékelésben – és ez az egyik legfontosabb cél.

A megvalósítást a következőképpen képzeltük el:

  1. Települések kiválasztása. A megye településeiből kiválasztani azokat, ahol min. 50 magyar él. A települések lelátogatása, kontaktszemélyek segítségével (pap, pedagógus, önkormányzatis, helyi civil). (Fehér megyében a 20-25 ilyen településre számítunk.)
  2. Személyek kiválasztása. Első körben a lelkészeket keressük meg, illetve a pedagógusokat. Újabb személyek megkeresése csak egy további körben képzelhető el.
  3. Fotópályázat. Iskolások számára hirdetjük meg, hogy a településüket mutassák be fényképek segítségével. A legjobb munkákat benyújtó diákokat díjazzuk.
  4. Interjúzás, fotózás. Legalább 3 személy dolgozik a programom, mert ha sokáig tart, az eredmény nem olyan hatásos. Interjúk lejegyzése, értékek leírása.
  5. Honlap indítása. Egy megyei honlapra felkerülnek településenként külön az interjúk és külön az értékleírások. (A tárgyak esetében fotó és leírás. A szellemi értékek esetében hagyományok, leírások, de akár sajátos receptek is…)
  6. A honlap bemutatása az illető közösségeknek. Amennyiben nem létezne helyben internet, akkor olyan faluban többet, ahol létezik. Beszélgetések, kapcsolatépítés. Kiemelni az elszármazottakkal való kapcsolat kérdését.

Eredmények és a folytatás lehetősége

Közép-Erdély nagyon szórványosodó megyéjét, Fehér megyét választottuk ki. Egyrészt Kolozsvárról viszonylag könnyen elérhető, ez megoldja a szállásgondokat, növeli az operativitást, hiszen szinte minden céltelepülés egy nap alatt elérhető úgy, hogy estére visszaérhetünk Kolozsvárra. Hamar rájöttünk arra, hogy a választásunk azért is előnyös, mert döntőrészt református helyi közösségek élnek itt, és a református egyház kimondottan magyar egyház, kiemelten fontosnak tekinti a nemzet egységét. A végvárak, a nyelvhatáron élő kis közösségek megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerületben. Vallják és hirdetik, hogy a szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el.

Kiválasztottuk a településeket, és ez komoly dilemma elé állított. Mit lehet tenni az olyan településekért, ahol helyben pár tudatnyi, főleg idős ember él, ahol nincsenek intézmények, nincs helyi képviselet? A kérdés egyáltalán nem költői, miközben azt is tudjuk, hogy egyetlen év alatt nem tudunk eljutni minden olyan településre, ahol 10-20 vagy ennél kevesebb magyar él. Hol legyen a határ? Az első, gyakorlati szempont: elmegyünk minden olyan faluba, ahol helyben szolgál magyar pap. További szempont: ahol 50 főnél kevesebben élnek, ott helyi erő aligha van magyar közösségépítésre, és mivel célunk a helyi erők segítése – ilyen helyekre nem mentünk el. Több ilyen település van, hiszen a megyében a magyarság részaránya 5% körüli. Kivettük a megyeszékhelyet, Gyulafehérvárt is, ahol a katolikus egyház keretében és mellette működnek olyan intézmények, amelyek megfelelően végzik azokat a feladatokat, amelyek esetünkben szóba jöhetnek. Összesen 26 települést választottunk ki: Alsókarácsonyfalva, Bethlenszentmiklós, Boldogfalva, Búzásbocsárd, Csombord, Enyedszentkirály, Felsőmarosújvár, Felvinc, Küküllővár, Lőrincréve, Magyarbagó, Magyarbece, Magyarcsesztve, Magyarlapád, Magyarpéterfalva, Marosdécse, Marosgombás, Maroskoppánd, Marosnagylak, Marosújvár, Nagymedvés, Székelykocsárd, Torockó és Torockószentgyörgy, Tűr, Vajasd, Verespatak. Ezek közül a magyarság helyi többséget csak Torockó és Magyarlapád községben képez. Nagyenyedet szintén nem emeltük be, mivel magyar szempontból ez a térség központja, minden szál ide vezet.

Elsőként a nagyenyedi református esperesi hivatalt kerestük meg és lehetőséget kaptunk arra, hogy egy lelkészi találkozó végén bemutassuk a projektet és megbeszéljük a felmerülő kérdéseket. A reakció nagyon pozitív volt. Igaz, többen azok közül, akik vállaltak bizonyos feladatot, utóbb – feltételezzük: indokoltan – nem tudták teljesíteni.

Az volt a célunk, hogy minden kiválasztott településen történjen is valami a helyszíni látogatásunkon túl. Ezért két külön alprogramot hirdettünk meg: fotópályázatot kisiskolások részére, azzal a feladattal, hogy készítsenek fényképsorozatot Fehér megyei településükről (templomok, kastélyok, idős házak, háztartások, régi fényképek-fényképalbumok, szőttesek, népviselet, régi tárgyak, régi családi papírok), csak helyi portrékat nem fogadtunk el. Ugyanakkor élettörténet-pályázatot is meghirdettünk, hogy idős emberek életét jegyezzék le, különös tekintettel a helyi közösség múltjára. A fotópályázatra 2 tanuló pályázott, az élettörténet pályázatra nem jött be szöveg – pedig a felkeresett településeken többen igen támogatták, és komoly ígéretek hangzottak el. Ennek ellenére készült ilyen interjú – a MCSZESZ munkatársainak köszönhetően.

Minden településen interjú készült helyben pappal, tanítóval, tanácsossal vagy más vezetővel. Strukturált interjút készítettünk, hogy ugyanazokra a kérdésekre kapjunk választ. Az interjúk, olykor rövidített szövege (volt egy teljes órát meghaladó interjú is, ezeket természetesen tároljuk) felkerült a honlapra.

Elkészítettük a honlapot, ide felkerült minden kiválasztott település, térképpel, interjú a lelkésszel vagy más helyi felelős személlyel. Fotók a településekről és azokról az értékekről, amelyek helyben identitáserősítő funkciót tölthetnek be.

Helyi értékek. Nagyon sok lelkész gyűjti a helyi értékeket – van, ahol valódi kis házi múzeum anyaga gyúlt össze: pl. Magyarlapád, Marosújvár református lelkészei. De igazi kincsek találhatók Sipos László felvinci festő műtermében is. És akkor egy érdekes adalék. Amikor a felvinci katolikus plébánossal beszélgettünk a parókián, megkérdeztük, vannak-e helyben jeles emberek. Első körben nem kaptunk választ, csak újabb kérdésre jött a felelet, hogy volna itt valaki, egy idősebb festő. Az idősebb festő, Sipos László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, minden szinten ismert és elismert (szakmai díjak mellett megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét 2011-ben) – tehát ott van az első vonalban. Éppen az volna a nagy lehetőség, hogy a művészre külön programot építsenek. Szintén felvinci példa, hogy van egy jeles személyiség, Mészáros István, az utolsó magyar polgármester, aki szinte mindenét a faluközösségre hagyta, tehát igencsak megérdemelné, hogy emlékét ápolják. Ezt így gondolja a település-menedzser is, Vincze András, de ebben segítségre számítanak.

Általános észrevétel: jelentkezik a forráshiány, sok mindenre nem jut, nem lehet támogatást szerezni, és a helyi források nagyon korlátozottak. Minden településen, ahol van helyben mozgás, ahol a közösség még érdeklődő, egy vagy legtöbb két személy áll a központban, minden hozzájuk kötődik. A forráshiányban viszont pozitívum, hogy nagyon erősen kötődik mindenki Nagyenyedhez, az itteni intézményekhez – és mindenek előtt a Bethlen Gábor Kollégiumhoz. Ez a hálózat érték és erő is egyben, ennek is köszönhető, hogy más szórványtérségekhez képest itt a magyar iskolát választók aránya jobb, mint például Temesben, Arad vagy Nagybánya térségében. Vagyis a helyi elit tudatosan végzi feladatát – ezért is érdemel külön figyelmet és segítséget.

A települések a jövő vonatkozásában több csoportba oszthatók. Az első csoportba kevés település tartozik, ugyanis ezek esetében a jövő hosszabb távon is biztató, az iskola jövője nem kétséges (Magyarlapád), köszönhetően az illeti szórványkollégiumnak is, de vannak más helyi pozitív jelek is (a magyarok lélekszáma évtizedek óta szinte állandó, nincs érezhető csökkenés, vagyis a gazdasági háttér biztonságos és vonzó). A második csoportba soroljuk azokat a településeket, ahol van helyi potenciál, de az intézményi háttér nem megoldott: Székelykocsárd, ha volna szórványkollégiumuk, a helyi magyar tagozat sorsa rendeződne. További kategória, ahol a helyi magyar gyermekek bejárnak Nagyenyedre (Csombord, Gombás), és nem a helyi román iskolát választják. Van, ahol a helyi magyarok lélekszáma miatt nem lehet magyar iskolát létrehozni – Abrudbánya – de van helyi magyar élet, van képviselőjük is a helyi képviselőtestületben, vagyis kialakult egy olyan helyi világ, amelynek a magyarság értékes része, a többségi románok szívesen eljárnak a rendezvényeikre.

Általánosan elmondható, hogy ritka kivétellel a helyi elit felelősségteljesen viszonyul a helyi közösség gondjaihoz, elvárásaihoz. Sajnos, arra is van példa, amikor a falu református papja nem úgy építi a helyi közösséget (Küküllőboldogfalván), nem úgy kommunikál a helyiekkel, ahogyan elvárható volna, nem készítenek közös terveket. Szerettük volna megkérdezni a falu helyzetéről, de bár egyeztettünk telefonon, a helyszínen nem találkoztunk, nem volt elérhető.

Ez utóbbi eset azt mutatja, hogy bár létezik hálózat mind a lelkészek, mind a pedagógusok esetében, ebből egyesek kimaradnak. Ezért mindenképpen szükség volna a hálózati kapcsolatok erősítésére, a helyi jó gyakorlatok visszaigazolására – még akkor is, ha ezek a helyi elitek szűkebb körében ismert. És további lépésként azok közül a fiatalok közül kellene újabb tagokat bevonni a közösségépítésbe, akik már ma valamilyen hagyományápolást végeznek, és velük meg általuk szélesíthető a helyi elitek köre.

Ugyancsak fontos volna az anyanemzet és a tömbvidék felé jobban kommunikálni ezt a helyzetet, hiszen azokon a településeken, ahol egy kis segítséggel nagyot lehetne előre lépni, ezt biztosan megkapnák, ha a segítő szándék és az igény „találkozna”.

Végül szólni kell a médiáról. Az esperesi hivatali lelkészi találkozó után a kolozsvári református rádió (Agnus rádió) http://civilportal.ro/2018/10/15/kozossegepites-e…-az-agnus-radion/ tájékoztatott a projektről. A kolozsvári Szabadság olyan fontosnak minősítette a projektet, hogy teljes oldalas riportot közölt az egyik helyi megbeszélésünkről. De tájékoztatás jelent meg a lapban a fotópályázatról is, illetve a Kossuth rádió Határok nélkül műsorában egy, a MCSZESZ-elnökkel készített interjú keretében a projekt bejutatása megtörtént.

(Kossuth rádió 2019. jan. 8-án link: https://www.mediaklikk.hu/musor/hataroknelkul/)