Árnyalatok
Az Úr kegyelméből feljuthattunk végre a Kudriczi-tetőre is. A Verseci-hegy vadregényes ösvényeit vallatva.
Egy több héten át tartó, folyamatos esőzés utáni szünnapon, amikor a napsugárzás intenzitása is volt legalább akkora, hogy az időközben elszaporodott csúszómászók szívesebben maradtak nyirkos rejtekhelyükön, mint az izzásig felhevült terméssziklák alatt vagy a helyenként kötésig érő fűtengerben.
Kicsiny, egyre morzsolódó osztályközösségem hétpróbás túrázóit persze a dolgok állásának ellenkező volta sem tántorította volna el eredeti szándékuktól, melyet idestova másfél esztendőn át dédelgettek és érlelgettek magukban. Viszont sokkal, de sokkal jobb így!
A kiindulópont a verseci gravitációval bíró Kisszered (szerbül Malo Središte, románul Prneaora) falucskája volt, a terven kívül megvalósított össztáv „mérőműszerének mutatója” pedig közvetlenül a 23. kilométer előtt állapodott meg. Útvonalunk virtuális térképére eredetileg a megújulás jeleit is magán viselő, határ menti település, majd a 641 méter tengerszint feletti magasságú Kudriczi-tető (szerbül Gudurički vrh), végül a meszesfalui (szerbül Mesić) kolostor került rá. E helyszínekkel lett volna ugyanis teljessé téve általunk a mintegy 39 kilométer hosszú verseci transzverzális, melyet hivatalosan 1976. október 8-án adtak át használatra a lelkes természetbarátok. Remélve, hogy — bármiképp is forduljon az Idő kereke! — hegyet, erdőt, ösvényt, forrást és patakot egyaránt csak és kizárólag a puritán természetjárók fogják majd látogatni és igénybe venni.
Vajdaság tetejére a gerincen kaptatva jutottunk fel. Nagy fújtatások közepette, plusz mindvégig a vehemensen és éhesen zümmögő, bevetésre kész szúnyograj kíséretében. A fémtáblával is kiegészített kőoszlopnál magasabb dimenziókba azonban egyelőre nem lehetséges feljutni. A magaslest, melyről állítólag a szélrózsa minden irányába és igen messze el lehet látni, ugyan nem vitte el senki, de egy-két kanyarulatában sajnos annyira foghíjas a lépcsőzete, illetve lepusztult rajta a korlát, hogy jobbnak láttuk betartani az öles betűkkel hirdető vonatkozó intelmet: a szerkezetre felmászni tilos! Mindenesetre a kihelyezett panaszládában talált jegyzetfüzetbe azért belegravíroztuk észrevételünket. Egyéb hulladékot sem itt, sem utunk további szakaszán nem hagytunk magunk mögött. Sőt, ha már a véleményformálásnál tartunk, voltaképpen alkalmi természetfotóink zöme is emiatt konvertálódott utólag fekete-fehérré. Vagy inkább szürkévé, annak kisezer árnyalatával. Azon ráeszmélés nyomán, hogy éppen ezen éltető elemünkre fordítjuk a legkevesebb figyelmet. Holott „szürkeségében” is impozáns, és fennmaradásunkhoz nélkülözhetetlen tényező!
Meszesfaluba viszont mégsem jutottunk le. Pedig erőből és szándékból bővében futotta volna. Sőt, még időből is! Mindent összevetve, azt hiszem, ez utóbbi tette be az ajtót. Úgy határoztunk ugyanis, hogy a kitűzött cél elérése előtt „átugrunk” a hegymászóközpontig, dobunk néhány falatot a csőrünk alá, majd újult erővel megkeressük a hegy túloldalán ránk várakozó furgont és Mile bácsit, a sofőrünket. Nem számoltunk viszont a csapat hirtelen mélyzuhanásba lendülő hangulatváltozásával. Mindez pedig felerősödött az egymás után sorjázó, végeláthatatlannak tűnő meredélyeken és lejtőkön. Ugyanezen az úton visszamenni?! Szóba sem jöhetett! Egyhangúlag törtek hát lándzsát fiaim és leánykáim amellett, hogy az ebédszünet után Versec felé vegyük az irányt. A fennmaradt kilenc kilométer nem a világ, délután fél 5-ig — ha törik, ha szakad! — mindenképp megérkezünk a néhai Érdsomlyó egyszervolt nagytemetőjének vidékére. Átcsoportosítottuk tehát marháinkat, vetettünk — beleink morgását csillapítandó — bőséges eledelt a kutyáknak, majd felhívtuk a sofőr bácsit. Kész. Újratervezés kipipálva.
S láss csodát! Meszesfalu irányába a hegymászóbázistól induló harmadik kijelölt ösvény is létezik. Miért ne létezne? Érdekes… Másfél órányira csupán, ami enyhébb is, és rövidebb is annál a megoldásnál, mint amelyet a csapat hetedikesei nagy garral és egy tartózkodó szavazattal kiköveteltek maguknak. Egy újabb iskolapélda volt ez, elég magas tandíjjal. Kárpótolt viszont az a tudat, hogy a zsenge tizenévesekből álló hegymászónövendékeim nemcsak felfogták a — bár jogos, de a teljességében mégsem átgondolt — felindulásukból hozott hirtelenkedésüket, hanem tudták és merték is viselni annak konzekvenciáit.
Jobban belegondolva, a túrázás ezúttal sem nélkülözte a gyermekek felelősségteljes felnőtté válásához szükséges pedagógiai elemeket. Pedig útközben moralizáló szöveg elvétve esett. Vigyáztunk egymásra, kaját, vizet, palacsintát és kullancsriasztót egyaránt megosztva magunk között. Gyalogoltunk, fotóztunk, hullafáradtan érkeztünk… Mindeközben pedig erősödtünk. Új ismeretekkel, életrevalósággal, élményekkel. És bár alkalmasint továbbra is nehézkesen, de a környezetünk és a benne élők iránti tisztelettudással is. Aznap éjjel aztán megérkeztek az enyhe lehűlést hozó esőfelhők is…
Természetjáró kirándulásunknak ehhez az etapjához is a torontálvásárhelyi Debelyacsa — a Természet Szolgálatában Környezetvédelmi és Fejlesztési Egyesülettől kértünk, illetve kaptunk eszmei védnökséget. Az önrészt maguk a túrázók állták.
