Mit tesz a hallgató, amikor hangversenyre megy? Alig várja, hogy kedvenc vagy esetleg újdonsággal kecsegtető műveket hallgasson, miközben arra vágyik, hogy a zene varázsa körülölelje, és a tolmácsolás a lelkét megérintse. A szólistáról valószínű majdnem semmit, vagy nagyon keveset tud, és ha a világhálón utána is néz, elsődlegesen az érdekli, hogy hol és kitől tanult, vajon hány nemzetközi díjat nyert, milyen a hírneve a nagyvilágban?

És mire figyel a hallgató attól a pillanattól kezdve, ahogy az előadó a pódiumra lép? Elsősorban arra, hogy a művésznek milyen fürgék az ujjai, ámulatba ejti-e a virtuozitása, mennyire kifejezőek a lírai és drámai pillanatai, vibrál-e a levegő körülötte, stílusos-e a játéka, tud-e kommunikálni a zenekarral és a karmesterrel, elég meggyőző-e a tolmácsolása? Ha mindez együttesen kielégíti, ráadásban reménykedve pirosra tapsolja a tenyerét.

Vannak hibavadász hallgatók is, akik bakit észlelve, tudálékosan csóválják a fejüket, nézik a mellettük lévőket, vajon ők is hallották, amit ő? Csak egyetlen dologról feledkezik meg a koncertlátogató: éspedig arról, hogy a művész is ember, akinek, mint bárki másnak, lehet rossz napja, aki meglehet, műtét után még igazából fel sem épülve, fejfájósan-lázasan, de semmiképp sem akarja cserben hagyni a közönséget, akinek lehet, hogy éppen meghalt a hozzátartozója, és az is lehet, hogy egy mély depresszióval küzdve, csak egy hajszál választja el az öngyilkosságtól.

Nos, a Szórvány Alapítvány Temesvár kiadó és a nagyváradi Europrint nyomda jóvoltából nemrég megjelent, Bodó Barna által szerkesztett, Ha elapad a szó, megszólal a zene…című könyvnek az a célja, hogy egy művész/ember sikerekkel és kudarcokkal teli ünnep- és hétköznapjainak legfontosabb eseményeit, élettörténetét a zeneszerető olvasóval megossza. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a Vesmás Tamás életpályáját bemutató, képanyaggal is dokumentált többszáz oldalas, rendkívül olvasmányos könyv lapjairól, a kolozsvári sikeres koncertjein megismert zongoraművészt, immár Emberként is megismerhettem.

A Kolozsváron is bemutatott könyv Vasile Bogdan román nyelvű kötetének ékes magyar nyelvünkre való transzponálása, Szekernyés Irén melegséggel megírt szakavatott munkáját dicséri. Ezúttal, az eredeti könyv kibővített változata kerül az olvasó kezébe, amelynek minden egyes sorát a felfedezés örömével olvastam. Formáját tekintve, a Vesmás Tamás zongoraművész életútját bemutató könyvet meghatóan szép líraisággal, mély drámai pillanatokkal megírt 24 ütemes végigkomponált dalhoz hasonlítanám, amelynek van terjedelmes bevezetője, és egy a 25-ik ütemtől a 31-ig terjedő kódája. Tetszett ugyanis a „fejezet” helyett az „ütem” használata, hiszen a prózában elmesélt zenével átitatott életpálya, az egyre szaporodó ütemek és a sodró tempók által végül is, drámai-lírai pillanatokkal fűszerezett „zenés költeménnyé” alakult. Ha elapad a szó, megszólal a zene, ezt a könyv címéül is kiemelt gondolatot Beethoven utolsó szonátájának sokszínűsége, drámai mélységeinek szépsége mondatta Vesmás Tamással, a tizenharmadik ütemben.

A könyv valójában egy Vasile Bogdan és Vesmás Tamás közötti, több évig tartó beszélgetéssorozat eredménye. Érdemes odafigyelni, ahogy az idő előrehaladtával, a millió kérdést megfogalmazó, mohón kíváncsi, de mégsem tolakodó, inkább elegánsan kérdező Vasile Bogdan, és a körültekintő alapossággal válaszoló Vesmás Tamás között hogyan alakulnak át a megszólítások a tartózkodó hivatalosból, az egyre közvetlenebb „kedveseim” típusúvá, és kettőjük ugyancsak hivatalosnak induló kapcsolata miként fejlődik közös tiszteleten alapuló barátsággá.

A könyv anyagának alapját 2005–2008 közötti film- és mágneses szalagra rögzített és a rövid temesvári átutazások alkalmával készített interjúk, egy dokumentumfilm kommentárjai, valamint a 2006-ban elkezdett és 2009 őszéig tartó internetes levelezés képezi. Szerkezetét tekintve a könyv, a szerző szavaival élve, egy interjúkból, levelekből, személyes benyomásokból, a riportfilmek forgatásainak pillanataiból, sajtórészletekből, véleményekből és egyebekből, kronologikusan felépített „mixtum compositum”. A gondosan szerkesztett könyvben az „egyebek”, úgy, mint Vesmás Tamás életrajza és az eddig megjelent diszkográfiája, valamint a művészkollégáktól, zenebarátoktól, ismerősöktől a hangversenyeket követően kapott rövidebb-hosszabb üdvözlő és köszönő levélrészletek, az élettörténet bemutatásának teljesebbé tételét szolgálják.

A több oldalas bevezetőben Vesmás Tamást „a határok nélküli művészt” elsőként Chaunes, azaz Jean Patrick Connerade, az Imperial College London emeritus professzora köszönti. Sorait, a Matei László munkáját dicsérő ízléses borítóra is kiemelt szövegrészletben is olvashatjuk: Vesmás Tamás „egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy különböző világokat keressen fel. Ő a zenében megtalálta beteljesítendő sorsát. Bukarestből Párizsba, majd Londonba, egész Európába, és onnan Új-Zélandig és Keletre, magában hordozva és csillogtatva a szívekhez szólni képes zene mély humanizmusát.” Bodó Mária, az egykori iskolatárs személyes hangú soraiban elsősorban azt a „lélekben szép ember” előadóművészt köszönti, aki „mérce és minta” volt a vele egykorúaknak, és aki „Európától Távol Keletig, Amerikától Afrikáig minden földrészen megcsillantotta művészetének rendkívüli gyöngyszemeit”. Grossman Péter a zongoraművész pályatárs jó egészséget kíván, mert tudja, hogy „a tűz, ami (Vesmás Tamás) művészetét áthatja, élete végéig égni fog az ő és mindannyiunk örömére.”

Az élettörténet ütemről ütemre való előrehaladásával, Vesmás Tamást szerény, sohasem hivalkodó, páratlan érzékenységű, tetszetősen-pontosan fogalmazó, széles látókörű, alaposan tájékozódó, éles megfigyelésű mesélőnek ismerjük meg, akinek költői, esetenként finom humorral fűszerezett stílusa magával ragadó. Élettörténete egyben kordokumentum is, mivel emlékezéseiben nemcsak a világ különböző szegleteiben megnyilvánuló kulturális élet sajátosságai találnak visszhangra, hanem az olyan történelmi jelentőségű pillanatok, mint a háborús évek, az államosítás, az 1956-os események, az 1989-es hazai sorsfordulat, az EU-hoz való csatlakozás, a koszovói függetlenségi nyilatkozat, az amerikai választások, párizsi sztrájkok, mindenféle társadalmi elégedetlenségek…

Emlékei végig vezetnek a Gyorokon kezdődő gyermekkortól, a temesvári és bukaresti iskolás és diákéveken keresztül, művészi karrierjének határokon túli kibontakozásáig, művészi pályájának kiteljesedéséig. Előadóművész, aki „nem a zenéből él, hanem a zenéért él”. Kamarazenész, aki világhírességekkel muzsikál együtt. Pedagógus, akinek fontos a diák egyénisége, lelki beállítottsága. Intézményszervező, nemzetközi fesztivál- és zongoraverseny rendező, karmester, aki ugyan bejárta a kerek nagyvilágot, de a gyökerekhez való vonzódása egész életében megmaradt, így a szülőföldre való visszatérés mindig örömmel tölti el. Citizen of the World – azaz világpolgárnak tekinti magát, de megható módon vallja: „Mégis a lelkem háza itt van, mert bárhol is legyek, én idevalónak érzem magam, Temesvárról, Aradról, Gyorokról…”

Élete nem volt mindig felhőtlen, de a küzdelmekre, szegénységre, éhezésre, bujdosásra, betegségre, kudarcokra, az idős ember derűjével gondol vissza. Emberekre nehezen emlékszik vissza. „Nevek nem jutnak eszembe – 
meséli–, de látom az arcokat…nagyon furcsa, hogy az évek során, amikor emberekre gondolok, mint fényeket látom őket. Azt akarom mondani, hogy olyan emberekről van szó, akik hatottak rám, akiktől kaptam valamit, akik megmaradtak az emlékezetemben és az életemben. Ők számomra olyanok, mint valami csillagok, mint a fények. Jóllehet ezekhez a fényekhez fizionómia és alak társul, de neveik elhomályosultak az emlékezetemben. Ezek a fények hozzák létre a zenét.” Ilyen gondolatokra, csak egy finom lelkületű, költői vénával megáldott művész képes!

A könyv megírásához szükséges, a levelezések során Vasile Bogdánnal megtett több mint „kétéves képzeletbeli utazás” alatt, a lélek mélyéről feltörő kedves és szomorú emlékek sorjáznak: iskolás és diákkori sikerek és megélt kudarcok, a külföldre távozás motivációja és a beilleszkedés nehézségei, találkozások világhírű művészekkel, földgömbünkön átívelő repülőutak, világkörüli turnék, stresszes pillanatok, zeneszerzői próbálkozások, intézmény- és hangversenyszervezések, műsorösszeállítások, kedvenc darabok, Ella asszony, a szigorú de aranyszívű zongoratanár emléke, jó és rossz zongorák, a szülői ház melege, édesapjának megmagyarázhatatlan korai halála, betegségek, házasság, család, költözések, hálával és szeretettel megírt és az unokahúg által felolvasott búcsúlevél a szeretett „mama” sírjánál…mind- mind a hivatásának élő érzékeny művészlélek bölcs higgadtsággal újraélt emlékei.

Azt nem tudnám megjósolni, hogy hányan lesznek kíváncsiak Vesmás Tamás életútjára, és hányan fogják a könyvet megvásárolni, de bizton hiszem, hogy olvasói, a könyv minden oldalán találnak majd valami szépet, valami meglepőt, megmosolyogtatót vagy éppen könnyekig meghatót, elgondolkodtatót.

Nagy öröm számomra, hogy a magyarul megjelenő, Ha elapad a szó, megszólal a zene című élettörténetet elsők között olvashattam, és hogy a kötetet éppen a Zene Világnapján mutathattam be. Kívánom, hogy legyen ez az ünnep a Temesvári Szórvány Alapítvány, a nagyváradi Europrint nyomda, és nem utolsó sorban a szerény, halkszavú, de művészetében sokatmondó Vesmás Tamás piros betűs ünnepnapja is!

(Elhangzott Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán, 2019. október 1-én.)

(Borítókép: A kolozsvári könyvbemutató résztvevői, balról jobbra: Bodó Barna, Vesmás Tamás és Kulcsár Gabriella. Fotó: Horváth László)

Forrás: http://szabadsag.ro/-/-barhol-is-legyek-en-idevalonak-erzem-magam-?fbclid=IwAR0fSBCZ4OXl0YBeRfx_xSjq05SSbVhOS6ZG4rQpJgK0TjzPVep1WEO1G38