Támogatás-politikáról

Az erdélyi civil szervezetek érdekvédelmére alakult MCSZESZ egy ideje úgy érzi magát, mint a mesében. Először is, mert a gyakorlat harmadszorra sikerült. Másodszor azért, mert a szép történet: mese. Valóra válására számítani nem lehet.

A történet egyszerű: a magyar kormány rendteremtő igyekezete elérte a határon túli magyarság számára alkotmányos felelősség jegyében biztosított támogatások kérdését, s az átalakítás akkor is komoly figyelmet érdemelne, ha az új rendszert a korábbinál sokkal jobbnak minősítenék a célközösségek – de egyelőre a pozitív megnyilatkozások váratnak magukra.

Már 2005-ben látni lehetett, hogy nagy változásokra lehet majd számítani. A civilek, és nem csupán az erdélyiek, jó ideje minden jelentős tanácskozásuk napirendjére felvették a támogatáspolitika kérdését, a MCSZESZ 2005 szeptemberében állásfoglalásban fejtette ki abbéli véleményét, hogy a magyar-magyar kapcsolatokat funkciózavarok, az elvi hozzáállás helyett kuszaság és tisztázatlanság jellemzi. A konkrét bajok között a szervezet a támogatások – pályázati kiírások – késleltetését, a kiszolgáltatottság dilemmáját, a valós konzultáció, egyeztetések helyett ünnepélyes de tartalmat nem hordozó nyilatkozatok gyakorlatát nehezményezte. Talán mondani sem kell: válasz a felvetésekre nem érkezett.

2006 júniusában úgy érezte a MCSZESZ, hogy immár közvetlenül kell megszólítania a legfőbb magyar közméltóságokat általában a magyar-magyar kapcsolatok, konkrétan a támogatáspolitika kérdésében, és nyílt levélben tettük szóvá azt, hogy a támogatási rendszer átalakítása ne legyen hátrányos, a korábbinál előnytelenebb a határon túli civilek részére, és ugyanakkor javasoltuk és kértük, hogy találkozhassunk az illetékes hivatalok vezetőivel véleményünk kifejtésére és a megoldáskeresésbe való bekapcsolódásunk elősegítésére. Jött válasz, de utólag kiderült, semmit sem sikerült elérnünk. A köztársasági elnök hivatalából jelzés érkezett, hogy megkapták a levelet, foglalkoznak vele. Azóta semmi hír. A miniszterelnöki titkárság vezetőjétől levél érkezett, amely azt tartalmazta, hogy levelünket átküldték a HTMH illetékeseihez, ahonnan érdemi válaszra számíthatunk. Az érdemi válasz elmaradt, alighanem azért, mert a hivatal időközben megszűnt. A magyar parlament elnöke részéről találkozóra kaptunk meghívást, ezen a háromfős küldöttségünk úgy érezte, jó és bizonyos szempontból utat nyitó beszélgetésre kaptunk lehetőséget a Házelnök Asszonnyal. Utóbb ezt azért kell felülbírálnunk, mert egyrészt a találkozónk semmilyen nyilvánosságot nem kapott – mi megpróbáltuk, de egy rövidhírnél többre erőnkből nem futotta –, másrészt az ott felvillantott kárpát-medencei civil találkozóból nem lett semmi, pedig az akkor jelzett határidő elmaradt.

Van-e szabály?

A kérdés arra vonatkozik, hogy a politika és a civil szféra közötti kapcsolatot a véletlen történései, avagy a civilek szerepét tisztázó és elismerő elvi megalapozottságú szabályok alakítják? Nem kell sokat keresni, a „kattintott észkorszakban” (Bakk Miklós találó kifejezésével élve) azonnal előhívható a válasz. Egy kis internetes keresés alapján megtudható, hogy a magyar politika a civilekkel való kapcsolatát elvi alapokra helyezte, ami szerint a civil szervezetek tevékenysége – a társadalom és a szolgáltató állam számára – hozzáadott érték, az együttműködés alapja a partnerség, ugyanis az állami és civil tevékenység egyenrangú, egymást kiegészítő szereppel bír, ez a helyzet megköveteli a függetlenséget és egyenlőséget (politikailag semleges, konstruktív, partneri viszony), s a kapcsolatot meg kell határoznia a képviseleti és testületi jellegnek, aminek a kulcsszavai a legitimitás, reprezentativitás, felhatalmazás, elszámoltathatóság. Ebben az esetben nem maradhat el a nyitottság és nyilvánosság, vagyis az átláthatóság meghatározó. Nem hiszem, hogy fontos az idézett szakértő kiléte, a lényeg: kormányhivatalnok és egy idén májusi előadásának nyitó, a támogatáspolitikát megalapozó gondolatait idéztem.

Tehát az anyaországi politika a magyarországi civil szférát partnernek tekinti, és elismeri, hogy a civilek társadalmilag fontos és hasznos tevékenységet végeznek, akik tehát az állam feladataiból vállalnak át, amikor munkára jelentkeznek.

Ezt azért kellett tisztázni, mert miközben a magyarhoni szervezeteket partnerekként kezeli, a magyar politika a határon túli civileket nem kívánja észrevenni. Hiszen ha így volna, ha egyazon elvek szerint kezelné a belhoni és a határon túli civileket, akkor a MCSZESZ kétszeri megkeresése nélkül is sor került volna konzultációra, egyeztetése – többek között – az erdélyi civilekkel. De mert a határon túliak a magyarországi nyilvánosságban igazából nem számítanak – lásd a fenti példát –, nincs igazi társadalmi nyomás, hogy a budapesti nagypolitika figyelméből nekünk, a határon túli civileknek is jusson.

S mivel 2007 márciusában létrejött a korábban behirdetett Szülőföld Alap intézményi struktúrája és áprilisban pályázatot is hirdettek, a MCSZESZ újból úgy érezte, nyilvánosan kell megszólalnia. Április 20-i Állásfoglalásunk már a meghirdetett pályázatokra hivatkozva sorolja több mint 2000 erdélyi civil szervezet képviseletében a sérelmes és megváltoztatandó kérdéseket: „…a Szülőföld Alap programjai között: ifjúsági, nem szakkönyv-kiadási pályázatokat egyáltalán nem, tudományos és szociális területre vonatkozót pedig csak bizonyos szűk sávban támogatnak.” Ugyanakkor a „Szülőföld Alap létrehozásával felszámolt támogatási rendszer fontos kérdésnek tekintette és támogatta az EU-s alapokhoz benyújtott nyertes pályázatokat azzal, hogy a megvalósításhos szükséges önrész bizonyos hányadára pályázati lehetőséget tartalmazott.” Ez megszűnt. Továbbá kifogásoltuk: „A határon túli magyar közösségek számára a kis összegekből megvalósított, lokális, de a helyi közösség számára fontos rendezvények a kisebbségi lét megtartó rendszerét alkották. Ez a rendezvénykategória kikerült a pályázati kiírások köréből.”

És most végre tisztázzam, miért is állítottam az írás elején, hogy a mostani mesés siker. Azért, mert most azonnal elindult a gépezet. A magyar kormány a kérdést media-tikusan kezelte, mint annyi más társadalmi ügyet. Amikor kétezer szervezet képviseletében fogalmaznak meg konkrét bírálatot, arra nem válaszolni veszélyes lehet. Tehát jött a válasz, a sajtóban. (Jött levélben is, a sajtóban megjelent kormányálláspont közlése után két héttel tették postára.) Illetve nem lehet tudni, hogy a MEH főosztályvezetője teljesen véletlenül érkezett-e éppen az Állásfoglalás közzétételét követően Kolozsvárra, előadást tartani, helyzetet „tisztázni” – így, idéző jelben. Ez még nem párbeszéd, ez csak jelzés arra vonatkozóan, hogy az üzenet célba ért. Eredményre azért van kevés esély, mert a MCSZESZ elnökének címzett levelében Gémesi Ferenc államtitkár a Regionális Egyeztető Fórumról (REF) beszél, a magyar kormány szerint ez a testület legitimálhatja a támogatáspolitikai elképzeléseket.

Szerintünk nem legitimálhatja. A REF kimondottan politikai testület, és véleményünk szerint elfogadhatatlan, hogy a magyar kormány miközben befelé ugyanazt a szakpolitikát a kérdéskörre érvényes elvekre alapozza, kifelé, a határon túli magyarság vonatkozásában nem
a civilek partnerként való kezelésével, hanem a kizárásukkal politikai szinten kívánja rendezni. Az RMDSZ támogatáspolitikai kérdésekben csak akkor képviselhetné az erdélyi civil szférát, ha létezne egy olyan konzultációs mechanizmus, amely a döntések előtt egyeztetett, mindkét fél által elfogadott álláspont kialakítását teszi lehetővé. De Pesten is nagyon jól tudják, hogy ilyen struktúra Erdélyben nem létezik. Ezért kértük és javasoltuk a magyar Kormánynak, illetve a romániai magyarságot a támogatáspolitikai koncepció kialakításában egyedül képviselő RMDSZ-nek, hogy még idén tavasszal kerüljön sor konzultációs tárgyalásokra az érdekelt civil szervezetek és szövetségek képviselőivel, és a megfogalmazódó igények szerint kerüljön sor egy újabb pályázati kiírásra a Szülőföld Alap keretében.

Kinek a mentalitása?

Utaltam már rá, hogy az Állásfoglalásunk megjelenése után pár nappal Törzsök Erika, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai ügyek főosztályának vezetője erdélyi körútra érkezett, hogy elmagyarázza a magyar kormány támogatáspolitikai koncepcióját. Ilyeneket mondott: Románia és Magyarország együttműködésében meg kell találni az erdélyi magyarok szerepét, akiknek új mentalitást kellene elsajátítaniuk; szeretnék csökkenteni az uniós pénzekről eddig lemaradók hátrányait, az új helyzetben a pénznél is fontosabb információkat az adott közösségek rendelkezésére bocsátva; a modernizáció jelszava mögött ne helyi kiskirályok játszmájává váljon egy-egy beruházás. Mondott még érdekesebbet is: „1990-ben a két világháború közötti intézményrendszer revitalizációja következett be, mely a revanspolitikára épült. 2004 után ezt nem lehetett tovább vinni, amikor a térség több országában immár hasonló vagy azonos a jogi, politikai, gazdasági keret. Sürgető volt változtatni a támogatáspolitika párhuzamos intézményrendszerének átláthatatlanságán is. Az új koncepció két pillére a támogatáspolitika és a fejlesztéspolitika.” Továbbá azt állította, hogy a közös gondolkodásnak olyan együttes hatása lehet, amely megállíthatja a még érvényesülő szórványosodást (bár ezt lehet, hogy az újságíró szerkesztette bele az Erdélyi Riportban közölt interjúba), de azt tőle idézte az MTI, hogy „azok számára idegen a magyar kormány új, kétpillérű nemzetpolitikája, akik etnobizniszben gondolkodnak, és nem képesek szakmapolitikaként közelíteni egy-egy kérdéshez.”

Annyit szándékoztam megkérdezni a MEH fő kisebbségpolitikusától, hogy milyen etnobiznisz van abban, ha ifjúságnak, könyvkiadásra illetve tudományra kérek pénzt, és kifejtettem volna a véleményemet az igazi pesti etnobizniszről – de ettől megmentett Tamás Pál szociológus, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója. Az ismert szakemberről ismert, hogy baloldali beállítottságú, tehát nem konzervatív elfogultság mondatja vele: „Az a típusú támogatás, amelynek a határon kívüli társadalmak felé kell mennie Magyarországról pénzben és szellemiekben, az elsősorban identitásépítés, nem egyszerűen kultúrpolitika. Történelmi tévedés azt hinni – és ez most a magyar határon túli politikának a központi eleme –, hogy beruházni lehet térségekbe, és ezek a beruházások majd egyszer jó szolgálatot tesznek a magyar közösségeknek… Végig kellett gondolnom, milyen módon kezelhető a nemzetkoncepció, a bevándorlás és kivándorlás kérdése, valamint ehhez képest milyen módon kezelhető a nemzeti és az európai identitás kapcsolata.” (Erdélyi Riport, 2007/17 sz.)

Vagyis, az a fontos, amit mi, a MCSZESZ mondtunk: kultúra, tudomány, ifjúság…

Ezek után egyetlen megjegyzés: Törzsök Erikának ismételten elnézést kellene kérnie az erdélyi/határon túli magyaroktól, miként a Duna tévé ügyében is erre kényszerült. Miközben etnobiznisszel vádol civileket – egyetlen olyan eset sem történt az elmúlt 15 év alatt, ami erre feljogosítaná – nem veszi észre, hogy értelmezéseivel a magyar tudományos világot és a magyar civil szféra jeles közösségszolgálóit sérti meg, ezek képviselői különben kifejezésre juttatták több alkalommal egyet nem értésüket. És beszélni kellene külön a MEH főigazgatója kioktató stílusáról, amely egyáltalán nem azt mutatja, hogy partnerként közelítene hozzánk. Mi, a MCSZESZ akkor is őszinte partnerek kívánunk lenni, ha az a bizonyos bocsánatkérés elmarad…

Illetve még annyit: az RMDSZ és a civilek kapcsolatáról egy másik alkalommal.

2007. május 21.

Dr. Bodó Barna

MCSZESZ elnök