Temesvári vasvitéz(ek)

Bodó Barna

 

„Aki a háborúban leli halálát, az a nemzetért hozta meg a legnagyobb emberi áldozatot, az az áldozatával jogot nyert az utódok hálás kegyeletére, az a nemzet halottja. A halál, amely eddig magánügy volt, közüggyé vált.”

Herczeg Ferenc

 

Minden áldozat kötelezi az utódokat. Kötelezi akkor is, ha a(z értelmetlenül) kirobbantott háború mérhetetlen nemzeti veszteséget okozott, ha a háborút lezáró tárgyalássorozat és békeszerződés mindent hozott, csak éppen békét, megnyugvást nem. Az I. világháború okozta fájdalom és az akkor elszenvedett igazságtalanság nem ködösítheti el elménket és tekintetünket: a háborús emlékjelek emberi sorsokat idéznek meg. Az emlékjelekre odafigyelés kötelessége tehát kettős: egyrészt történelmet idéznek, másrészt tükrözik azt a helyi figyelmet és közösségi tenni akarást, amellyel elődeink sorskérdéseinket kezelték.

A háborús emlékjelek vonatkozásában az emlékoszlopok, helyi hősöket megidéző emlékművek, művészi szobrok, emléktáblák sorában külön csoportot képeznek a nemzeti áldozatkészség szobrai és jelvényei. Az áldozatkészséget figurálisan megjelenítő emlékjelek motívumkészlete változatos: a történelmi személyiségek mellett találunk vaskeresztet, védőpajzsot, katonát, városi címert, állatfigurát, asztalt, ajtót, de még ágyút is. Több elemzés született a munkák művészi világának a leírására: elsőként idézendő a Képzőművészet c. folyóirat 1927/2-es száma. A háborús szimbólumok létrehozásának folyamatát írja le elemző szándékkal Szabó Dániel (Budapesti Negyed, 1994/1-es sz.). Mindenképpen meg kell említeni Nagy Ildikó dolgozatát a Kovács Ákos szerkesztette, az első háború monumentumainak szentelt könyvből (1991). Több fejsúlyos dolgozat közlése után kötetet szentelt a témának L. Juhász Ilona (2010). Somfay Örs 2012-es doktori disszertációja (Az I. világháború magyar vonatkozású köztéri, valamint közösségi hősi emlékei és ezek adatbázisa) hatalmas kutatómunka példás eredménye.

Külön kell szólni a helytörténészek szerepéről, hiszen a helyi folyamatok búvárlóját olykor a véletlen segíti egy-egy értékes felismeréshez (Arad esete). Egy érdekes reneszánszról is beszélhetünk, amennyiben jeles áldozatkészség szobrokat (a kolozsvári Kárpátok őre, az udvarhelyi Vasszékely) szinte egy évszázad múltán újra felállítanak – ha az eredeti helyszínen nem lehetett, akkor új helyszínen.

Német nyelvterületen a téma iránti érdeklődés újbóli feléledését jelzi, hogy Dielinde Munzel-Everling 2 munkát is szentelt a vasvitézes ábrázolásoknak (2008-ban és 2012-ben), utóbbi külön letölthető a honlapjáról. Ez alighanem a legteljesebb lista a „szögezéses” emlékjelekről. Információgazdag Dr. Martin Kronenberg Kriegsnagelungen im Ersten Weltkrieg und zur Zeit des Nationalismus c. munkája is. Honlapok is gyűjtik az idevágó információkat, számunkra a legtöbbet nyújtja a www.kozterkep.hu, de a https://nemzetikonyvtar.blog.hu is közöl adatokat.

A nemzeti áldozatkészség szobrai, keletkezésüket és betöltött szerepüket tekintve, nem annyira a kegyelet, az emlékezés jelei, nem egy rendkívüli történelmi esemény vagy személy felidézései. Eltérő céllal hozták ezeket létre: közterekre állítva – az emlékjelekhez hasonlóan – elsődleges rendeltetésük a figyelem felkeltése. Nem a történelmi múltra irányították a figyelmet, hanem az emberek életét a(z akkori) jelenben meghatározó eseményre: a Nagy Háborúra. Az alkotásokat életre hívó kezdeményezés 1915 tavaszán Bécsből indult és terjedt főleg a háborúban részt vevő országok németek lakta vidékein. Gróf Theodor Hartig nyugalmazott korvettkapitány számára az ötletet egy korabeli szokás adta: vándor mesterlegények, ha egy városban megfordultak, a piactéren álló fatuskókba vasszöget vertek, ezzel egy apró emléket hagyva maguk után.

A temesvári vasfa

A mesterlegények szögeit befogadó vastuskó szokása német nyelvterületen született, majd Közép-Európában is elterjedt a vaspántos tuskó (Stock im Eisen). A bécsin és budain túl a történelmi Magyarország számos városában álltak vastuskók, így Pesten, Pozsonyban, Pécsett, Székesfehérváron Győrött, Temesváron, Aradon. Valamennyit a XVIII-XIX. században állították. A temesvári vasfa 1828-ban került a Belvárosban (a mai Griselini és a Temesvári Kiáltvány utcák sarkán), Kayser Leopold pék 1752-ben épült háza szögletébe. Ennek okán a házat a Vasfához címmel illették az emlékjelet városi szimbólumként értékelő temesváriak. A vasfa anyaga fémlappal bevont fa, erre szegeztek fel személyi iniciálés lemezdarabokat, illetve vertek be szögeket. Középen az évszám: 1828. A temesvári eredeti vasfa védelemre szorult. Mivel az idők múlása és a háború utáni politikai-társadalmi változások sok olyan embert hoztak a városba, akik semmit nem tiszteltek, a vasfát komolyan megrongálták. 1990-ben bevitték a múzeumba, majd 1998-ban egy másolat kikerült az eredeti helyére.

Vasvitézek

 

Az első vasvitéz szobrot Bécsben állították fel 1915 márciusában, a Wehrmann im Eisen nevet kapta, magyarul mondják vasvitéznek, néha vaskatonának, vasharcosnak is. Az első világháború éveiben a bécsi vasvitéz szoborba bárki, megadott összegért megvásárolt szöget vagy lemezt erősíthetett, vagyis szögezhetett. Az így befolyt adományokat a háború károsultjainak megsegítésére fordították. Felavatása után tehát a szobor folyamatosan módosult, alakult, akkor készült el végleges formában, amikor a lakosság által jótékony céllal megvásárolt szögek vagy lemezek teljesen beborították.

A bécsi példát a háború logikája, a segítségnyújtás szándéka által vezetve más országokban is követték. A felavatott figurális ábrázolások elsősorban középkori páncélos vitézek vagy első világháborús katonák voltak, de mint jeleztem, más objektumok is készültek, a legtöbb esetben személyi ábrázolásról volt szó. A bécsi vasvitéz után Berlinben szeptember 4-én egy élő személy, Hindenburg tábornok monumentális, 13 méter magas és 26 tonna súlyú szobrát leplezték le. Budapesten 1915. szeptember 15-én a Deák téren avatták fel Sidló Ferenc alkotását, egy magas talapzatra állított, Mátyás korabeli lovas szobrát.

Meghatározott időszakonként, ünnepélyes keretek között, neves személyiségek közreműködésével lehetőség volt arra, hogy bárki saját kezűleg verje be a megvásárolt szöget, lemezen külön adomány ellenében a nevét is feltüntethette. Az adományozók nevét emlékkönyvben megörökítették. Gondoltak a társadalom pénzesebb és kevésbé pénzes rétegeire is. Az emlékszögek (bronzlapok) méretét és elhelyezését hierarchizálták, és nemcsak egyének, hanem szervezetek, önkormányzatok is jelentkezhettek adományozókként.

A korabeli források szerint azoknak a településeknek a lakói is részt vettek a nemzeti áldozatkészség szobraival kapcsolatos pénzgyűjtésben, ahol nem állítottak ilyen emléket. Országszerte pénzt gyűjtöttek a budapesti szoborra elhelyezendő szögekre, pikkelyekre. Mivel a szobrok fából készültek, hogy megvédjék őket az időjárás viszontagságaitól, kis pavilont készíttetek föléjük. Arra is volt példa, hogy télen zárt helyre vitték őket. Pöstyénben a vaskoronát egy üvegburával védték az időjárás viszontagságaitól, később zárt helyiségbe vitték át.

A szobrok elhelyezése szorosan kapcsolódik a szögelés szertartásához. A szögeléshez olyan helyet kell találni a szobroknak, amely egyrészt elég forgalmas, figyelemfelkeltő helyen van ahhoz, hogy a szögelés rituáléja a kívánt propagandahatást kifejtse, másrészt tarthassanak a helyszínen rendszeres térzenés ünnepélyeket. A sajtót sokszor „hivatalos helyről” kérték fel egy-egy szoborhír közlésére.

A szobrok többsége az I. világháború első éveiben, 1915–1916-ban készült, amikor még úgy tűnt, hogy a háborút megnyerheti a Monarchia. Egyszerre jelképezték a fronton harcoló katonák hősiességét és az otthon maradt lakosság áldozatkészségét. Az előbbit a szobrok kivitele, az utóbbit pedig a szobrokba vert szögek jelenítették meg. A szobrok nagy részét azonban a háború végére sem sikerült teljesen beborítani, tehát nem lettek vasszobrok.

Nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Birodalom területén állítottak ilyen szobrokat, hanem például Törökországban, az USA-ban és Argentínában is megjelentek a különféle objektumok, melyekkel adományokat gyűjtöttek a szövetségeseknek. Érdemes megjegyezni, hogy volt vasvitéz-szobor Dorna Vátrán és Csernovicben (ukránul Csernyivci, románul Cernăuți).

Szobrok Erdélyben

 

Az erdélyi vasvitéz jellegű szobrok, emlékművek teljes jegyzékét tudtommal még senki nem készítette el, ez idáig csak Felvidéken készült összefoglaló munka (L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei). Erdélyben (hely)történészek (Aradon Puskel Péter, Nagyváradon Péter I. Zoltán, Temesváron Miklósik Ilona) révén ismerjük a városok szoborállításait.

Következzen egy erdélyi vasvitéz-szobor jegyzék, amely aligha teljes, ugyanis nem terepkutatás képezi az alapját, hanem szakirodalmi szemlézés. A legteljesebb listát a köztérkép portál közli (https://www.kozterkep.hu/blogok/megtekintes/89/vasvitezek-a-tortenelmi-magyarorszag-aldozatkeszseg-szobrai), összesen 7 szobrot említ – és Temesvár vonatkozásában jelzi, kevés az információ. Az alábbi lista mutatja: Temesvár esetében zavaró tényező, hogy rendkívüli módon két vasvitéz-szobor létezett – és ezekről az ismeretek olykor keverednek. A legtöbb szobor megsemmisült – kivétel a nagyszebeni és az egyik temesvári.

• Arad: Vasvitéz (1915 – egy képeslapról ismerjük).
• Kolozsvár: A Kárpátok őre (szobrász Szeszák Ferenc, avatás: 1915. aug. 18.).
• Nagyszeben: Vashonvéd (készítette Barabás Béla Josef Baron Bedeus tervei szerint, avatás: 1915. aug.1. A helyi német közösség szobra. A teljesen „vassá vált”, körbe szögezett szobrot előbb raktárban helyezték el, innen került a szebeni múzeumba.)
• Temesvár: Honvédszobor (szobrász Istók János, faragta Sipos András, avatás 1916. márc. 12. 1917-ben bevitték a múzeumba.)
• Nagyvárad: Isonzó őre (szobrász Karácsonyi Géza, avatás 1917. június 17.)
• Székelyudvarhely: Vasszékely (tervezte Erdélyi István, avatás: 1917. dec. 8. 1919-ben a bevonuló román katonák meggyalázták és ledöntötték. Az új vasszékely szobrot a városháza állíttatta 2000-ben, Szabó János helyi szobrász munkája.)
• Brassó: Vashonvéd (szobrász Ján Koniarek, avatás: 1918. szept. 17. A román hatalomátvétel után „honosították”: román katonaszobornak tekintették.)
• Temesvár: Vasvitéz (nincs korabeli adat róla, csak egy kép – illetve 2005-ben előkerült a szobor maga.)

Meg kell állapítani, hogy a történelem hivatásos kutatói, múzeumi meg egyetemi szintű művelői a kérdéskör iránt kevés, szinte semmilyen érdeklődést nem tanúsítottak, ezt leginkább a temesvári szobrok körüli dilemmák mutatják.

Az áldozatkészség temesvári megnyilvánulásai

 

A Temesvári Hírlap rendszeresen foglalkozott a hadi áldozatkészséghez kapcsolódó kezdeményezésekkel. Ebben a vonatkozásban Joanovich Sándor főispán felesége szerepe meghatározó volt: folyamatosan gyűjtött adományokat, bizottságok munkájában vett részt. Külön gyűjtöttek harctéren harcoló katonák hozzátartozóinak (Vörös Kereszt Egylet) és későbbi gyűjtésekről is van sajtóhír. A Jószívű Bizottság a harctéren harcoló katonák hozzátartozóit kívánta segíteni, 1915 márciusában 150 ezer koronás gyűjtésről ír a lap. Az özvegységre jutott asszonyok megsegítésére újévi üdvözléseket lehetett vásárolni, ebből is összejött 10 ezer korona. Külön gyűjtöttek a hadi árvák megsegítésére. A lap 1915. április 16-i száma igen érdekes kezdeményezésről tudósít: füsttelen napot szerveztek, vagyis a dohányosok mondjanak le egy napi cigarettáról és ennek árát adják át a rokkantak számára. A Temesvarer Zeitung szerint otthont alakítottak ki a rokkant katonák részére – szintén Joanovich Sándorné vezetésével. (TZ, 1915. ápr. 18.) Létezett az Auguszta-alap a katonák gyógykezelésére, külön gyűjtöttek a megvakult katonáknak. 1915. október 23-án a Tiszti Kaszinó termében a kor jeles művészei (a Hubay-tanítvány Kerékgyártó Duci hegedűművész és Rózsa Lajos operaénekes, zongorán kisért Dienzl Oszkár) léptek fel jótékonysági koncerten. 1915. december 6-án hangversenyt tartottak, hogy legyen „mit tenni” a katonák karácsonyfája alá. 1915 decemberében jött létre a Rokkantvédelmi Intézmény, Joanovich Sándorné elnökletével.

A temesvári vitéz-szoborról az első tudósítás a lapban 1916. február 17-én jelent meg. A temesvári Baka-szobor c. írásból idézek: „Még csak néhány nap és Temesvárott is állani fog a nemzeti áldozatkészség szobra. Az eszme Joanovich Sándornétól, Joanovich Sándor kormánybiztos-főispán nejétől származik, aki Temesvárott a háborús jótékonyság terén mindenkor kezdeményező szerepet visz…, és fáradhatatlan közreműködése folytán Temesvár a vidéki nagyvárosok között első helyen áll a hadi jótékonyság terén. A háborús jótékonyságnak egy újabb ágát jelenti a temesvári Baka-szobor…, mely akció jövedelme a Rokkantvédelmi Intézmény javára fordíttatik.” A lap közli a felállítás helyét – a Ferenc József Színház előtt, és egy faalapzaton álló magyar bakát fog ábrázolni.

Egy héttel később, február 25-én a lap már honvédszoborról ír, és később mindvégig ezt a megnevezést látjuk viszont a szoborral kapcsolatos tudósításokban. Egyrészt: utalás sincs a Bécsből indult országos folyamatra, a vasvitéz-szoborállításokra, másrészt kicsit mintha a főispán feleségének a szerepét kívánnák kiemelni, mi több, növelni: mintha maga a szoborállítás helyi kezdeményezés volna. Ez persze jótékony túlzás, az igazságot, az országos szobor-mozgalom meglétét minden érdeklődő embernek ismernie kellett. Ebből a szobor-cikkből megtudható, hogy a Rokkantvédelmi Intézet (hol nagy-, hol kisbetűvel szerepel a név) mire fogja fordítani a várt összeget: a háborúban rokkanttá vált katonák utókezelésére, tanításban és képzésben részesíti őket a munka világába való visszatérésük érdekében, hogy az állam terheiből ekként átvállaljon. A szobor – olvasható a cikkben – alkalmat nyújt mindenki számára hazafiságának és hálájának a kifejezésére.

A temesvári honvédszobor

 

A honvédszobor leírását már az első sajtóhíradás tartalmazta. A szobor Istók János neves szobrászművész terve szerint készült, műkőből. Istók számos épületplasztikát és többnyire márványba faragott síremléket és kitűnő portrékat készített. Sok jeles budapesti köztéri szobra áll. A temesvári szobor faragásának feladatát Sipos András, a temesvári állami szakiskola tanára végezte – az újság szerint 4 heti munkát jelentett. A szoboralak feje felett hatalmas turul-madár, Holló Barnabás tervei alapján elkészítette Mayer Lajos, a temesvári ipariskola szobrásza. Az egész mű a talpazattal és a turul-madárral öt és fél méter magas, és mennyezet alatt állt, amelyet Székely László tervezett. A talpazat és az oszlopok voltak fából, ezekre lehetett a kis lemezeket erősíteni és a szögeket verni, az adományozók neve ez alkalommal is emlékkönyvbe került. A szobor a tervek szerint a háború után vagy katonasírok mellé, vagy valamilyen köztérre került volna.

A szoborról kevesen írtak, két dolgozatról van tudomásom, szerzőik Miklósik Ilona, Kakucs Lajos. Miklósik a szobrot hadi áldozatkészség szobrának nevezi, és idézi Berkeszi Istvánt, aki szerint „A szobor magas talapzaton áll s ez a talapzat be van borítva az ajándékozók nevét tartalmazó rézlapokkal. A legkisebb réztábla 2 Kr., a nagyobbak 10, 20, 60, 100, 500 Kr. adományt jelentenek… 40.000 Kr. gyűlt így össze…” Miklósik szerint 1917 őszén az egyszerű jelképű szobrot le kellett bontani – az ok(ok)ra nem tér ki. Majd így folytatja: „Kissé megváltoztatva, a múzeum termeiben kapott menedéket. A nagynak bizonyult turulmadár kiszorult a folyosóra. Azután lassan elfeledték, nyoma veszett. Ma, mint ritkaságot keresik a képeslapgyűjtők az 1916-os Temesvári honvédszobor feliratú, fényképes levelező lapokat.”

Alighanem egy ilyen levelezőlap szolgált alapul dr. Nicolae Ilieșiu számára, aki az 1943-ban kiadott Temesvár monográfiájában, az emlékművek-szobrok-mellszobrok fejezet végén közli a szobor (elmosódott) képét (324. oldal), de nem fűz hozzá semmilyen magyarázó szöveget. Az eredeti monográfiát kevesen ismerik, de szerencsére a szerző fia kiadta a munkát 2003-ban, ekként hozzáférhető.

A temesvári honvédszobor (Ilieșiu monográfiája alapján)

Még az avatás eseményének a leírását érdemes idézni a Temesvári Hírlap 1916. március 16-i száma alapján. Az újság következetesen honvédszoborról ír, bár pár lapszámmal később beszámol arról, hogy Temesváron nincs az 1848-49-es szabadságharcnak igazi emlékműve, nincs egy olyan honvédszobor, amely híven tükrözné a helyi lakosság forradalmi lelkületét és ragaszkodását a forradalom eszményeihez. Maradok mégis az újság szóhasználata mellett: honvédszobor. A TH több oldalon keresztül foglalkozik az avatás eseménysorozatával. Az avatáson jelen volt dr. Glattfelder Gyula római katolikus püspök, továbbá jelen volt minden helyi notabilitás: a Joanovich Sándor főispán, Ferenczy Sándor alispán, Geml József polgármester, Gozsdu Elek királyi főügyész, helyi intézmények igazgatói, képviselők, a nevek alapján ítélve, a magyarok mellett románok, németek, de még szerbek is. Beszédet mondtak Darnay Jónás, a Rokkantvédelmi Intézet ügyvezető elnöke, Joanovich Sándorné, az Intézet vezetője, következett Glattfelder Gyula püspök, a vezérszónok. Beszédet mondott még Geml József polgármester, Hess Rudolf gyalogsági tábornok. Az ünnepi műsor a Himnusszal kezdődött (előadta a császári és királyi 61. gyalogezred zenekara) és a Szózattal zárult (előadta a Temesvári Magyar Dalárda).

A temesvári vasvitéz-szobor

 

Kakucs Lajos idézett dolgozatára (románul megjelent az Orizont c. kulturális lap 2014/4 számában, németül a 2014-es Banater Kalender évkönyvben), érthető módon a magyar szöveg alapján hivatkozom. A szerző leírja, hogy 2013-ban a múzeum akkori vezetése felkérte, hogy legyen segítségükre a Történelmi Részleg régi raktárának rendezése során előkerült, nem törzskönyvezett tárgyak – köztük egy „vaskatona” és további tárgyak (címer, ezredzászló) eredetének tisztázásában. Az osztrák címer valószínűleg 61. számú temesvári gyalogezred (k.u.k. Infanterie-Regiment Nr. 61.) székhelyeként is szolgáló katonai parancsnokság épületét jelölte. Kakucs szerint a címer és az említett parancsnokság ezredzászlója az akkori Erőd (ma Lucian Blaga) utca 8. szám alatti, 1917. április 22-én megnyitott ezredmúzeumában volt elhelyezve, vele együtt az ezred pecsétje és további tárgyak. A szerző feltételezi, hogy itt őrizték a vaskatona és San Martino-i vagy doberdói fa néven ismert tárgyakat is. 1918 novemberében, az ezred felszámolásának napjaiban a katonai egység zászlója és pecsétje dr. Berkeszi István, a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat igazgatójának jóvoltából megőrződött. Mivel a Bánság Múzeuma átvette a Múzeumtársulat teljes anyagát, így került a mai múzeum tulajdonába a vasvitéz-szobor is.

Vasvitéz – Pataki Zoltán felvétele

Kakucs megjegyzi, hogy a vasvitéz (ő vaskatonának nevezi) a két világháború között is jelen volt a múzeum kiállítási termeiben, de a második világháború utáni kiállításokban tévesen középkori páncél néven szerepelt. A szerző dolgozatában leírja, hogy a vaskatonával közel egyidőben állították fel az Istók János nevével fémjelzett áldozatkészségszobrot, a honvédszobrot. A dolgozatban ennyit ír a temesvári vasvitézről.

Egy későbbi, 2015-ös kiállítás irányította a figyelmet a temesvári vasvitézre. Egy tűzifegyver kiállítás keretében (Várbástya, 2015 júliusa) a vasvitézt is kiállították, s szobor fotóját a kiállításról beszámoló Pataki Zoltán (Nyugati Jelen, 2015. júl. 17.) közli a lapban. Érdemes jól megnézni a szobrot.

Bécs: Wehrmann in Eisen

Ez a szobor meglepő módon hasonlít a bécsi, elsőként felállított vasvitézre. A bécsi szobor egészalakos, a temesvári félalakos. A fej, a törzs teljesen azonos, a kardot fogja másként, ez a szobor jellegéből következik. Mivel a szobor alkotójáról semmit sem tudunk, ezt a hasonlóságot érdemes kiemelni.

A temesvári vasvitéz

Létezik egy másik kép is, illetve két másik kép. Ujj János aradi helytörténész révén kaptam meg az egyiket, egy képeslap fotóját, a másikat a Walther Konschitzky által kiadott Banater Kalender 2014-es kötetéből másoltam ki, Kakucs Lajos ez alkalommal németül közölt dolgozatát illusztrálta – további információk nélkül. Vélhetően a két esetben egyazon képről van szó. Vessük össze a korabeli fotót a 2015-ös kiállításon készített képpel. A szobor válldísz a friss fotón szinte könyökig ér, a régi képen éppen csak borítja a vállat.  Az Ujj Jánostól kapott képeslap-fotó szövege közli, hogy a 61-es k.u.k. Gyalogezred az első világháború idején segélyalapot hozott létre a háború özvegyeinek és árváinak részére. Sajnos, a Banater Kalender, vagyis Kakucs Lajos erről nem ír. Ugyanakkor a képeslap hátoldalán látni: a kiadója a németországi Landsmannschaft der Banater Schwaben, tehát friss kiadású. Telefonon megkerestem Walther Konschitzkyt, aki Kalender szerkesztője és neve a képeslapon is szerepel, nem kaptam meg az illusztrációként felhasznált kép forrását. A képeslap-kép mutatja, hogy a vasvitéz kevésbé pompás környezetben került a közönség elé: kevésbé díszes kiállítású, egyszerű talapzatra helyezték a kb. ember-nagyságú szobrot, föléje vászonból kialakított mennyezet került. A szobor felállításának helyéről semmit nem tudunk.A vasvitéz-szoborállítás kiváltott helyi etnikai feszültséget is. Nagyszebenben a szobrot a helyi német közösség képviselői állíttatták (ez is erősen emlékeztet a bécsi szoborra), a szebeni magyar elit tüntetőleg távol maradt a szobor kapcsán szervezett rendezvényekről. Amikor erről olvastam, arra gondoltam, hogy valami hasonló történhetett Temesváron, a honvédszobor a helyi magyar elit (bár Joanovics Sándor aligha volt magyar anyanyelvű), a vasvitéz a helyi németek szobra lehetett. Ezt a feltételezést azért kell elvetni, mert a Temesvarer Zeitung 1915-18 közötti számaiban egyetlen szó sem esik a vasvitézről, ugyanakkor a honvédszobor avatási ünnepségéről két teljes újságoldalon számoltak be.Marad tehát a kérdések sora. Ki a vasvitézszobor kezdeményezője és alkotója? Hol volt felállítva? Mikor és hogyan került a 61-es gyalogezred múzeumába? Ezek mellett részletkérdés, hogy a képeslapfotó és a kiállításon készült kép szoboralakja mintha nem volna teljesen azonos.A kérdések tisztázására akkor lehetne valamennyi esély, ha megtudnánk, a németországi képeslaphoz felhasznált fotó honnan származik.

 

Felhasznált irodalom

 

Ifj. Bertényi Iván: Szögelőszobrok. Egy közép-európai első világháborús propaganda-jelenség. In. Propaganda – politika, hétköznapi és magas kultúra, művészet és média a Nagy Háborúban. Budapest, OSZK, 2016.

Ilieșiu, Nicole dr.: Timișoara. Monografie istorica. Timișoara, Editura Planetarium, 2003.

Kakucs Lajos (2014): A doberdói fa. Giuseppe Ungaretti olasz költő 1916. augusztus 27-én írt háborúellenes versének tanúja a temesvári Bánsági Múzeumban. In: Bárkányi Ildikó-F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2014., Új folyam 1. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 435-443 p.

Kronenberg, Dr. Martin: Kriegsnagelungen im Ersten Weltkrieg und zur Zeit des Nationalismus https://www.kriegsnagelungen.com/klassen-und-schulfotos/ (2021.10.15.)

2010. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei; Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2010.
2011. Juhász Ilona: A háborúk jelei. Nemzeti Áldozatkészség szobrai. mek.oszk.hu (2021.05.10.)

Miklósik Ilona: XIX. századi temesvári szobrok – és ami belőlük megmaradt. A kéziratot a szerző bocsájtotta rendelkezésemre.

Munzel-Everlin, Dr. Dietlinde: Kriegsnagelungen Wehrmann in Eisen, Nagel-Roland, Eisernes Kreuz. Wiesbaden, August 2008. www.munzel-everling.de. (2021.05.10.)

Nagy Ildikó: Első világháborús emlékművek Esemény- és ideológiatörténet. In: Kovács Ákos (szerk.): Monumentumok az első háborúból. Budapest, Corvina Kiadó, 1991. 125-141.

Somfay Örs: Az I. világháború magyar vonatkozású köztéri, valamint közösségi hősi emlékei, doktori disszertáció. Budapest, 2012. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7429/file/Somfay%20%C3%96rs_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf (2021.10.20.)

Szabó Dániel: A nemzeti áldozatkészség szobra. Avagy fából vaskatona. Budapesti Negyed 1994. 1. sz. bfl.archivportal.hu. (2021.05.10.)