MACISZESZ

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Tudás és demokrácia

 

Tisztelt tanácskozás!

Szeretnék olyan nyugodtan önök elé állni, ahogyan Kolumbán Gábor, aki elővett egy kötetet, és azt mondta, tessék itt felütni, tessék innen folytatni – minden világos és minden tiszta. Nekem sok a kételyem, sokkal több, mint az talán egy előadótól elfogadható. Eredetileg a gazdasági szekcióban kellett volna előadást tartanom, a Csanády András előadása után következtem volna, aki a tudásgazdaság kérdéséről fog beszélni, én pedig a tudáspiacról szerettem volna szólni. Arról, milyen tudáspiac létezik, hogyan kapcsolódik mindahhoz, amit mi demokráciának szoktunk nevezni. Az az érzésem, hogy nem csak nekem vannak dilemmáim arra vonatkozóan, hogy a tudással mit is kezdhetünk. Azzal, hogy a tudás társadalmi szerepe megváltozott, olyan helyzetbe kerülünk, amit, tanárként mondom, nem nagyon tudunk/tudok kezelni. Azt elmúlt néhány évben az elektronikai cikkek nálunk is mindennapiakká váltak. Nem csupán bankok és áruházak személyzete dolgozik ezekkel, hanem szinte minden tevékenységi területen jelen van ez az eszköztár. Nem tudom kezelni például azt a helyzetet, amellyel a minap találkoztam általános iskolában tanító kollégák között. Igen meglepett, amikor a kollégák elcsodálkoznak azon, hogy mi, egyetemi oktatók használjuk a számítástechnika eszközeit. Ki tanított meg titeket a használatukra? Kérte ezt tőletek valaki? – kérdezték.

A kérdés őszinte volt – annak éreztem legalábbis. Ez az őszinteség megdöbbentett és elnémított. 2001-ben tanárok csak akkor vállalkoznak egy új világot jelentő és hozó kommunikációs rendszer megismerésére, használatának az elsajátítására, ha ezt felkínálja számunkra valaki, netán kötelezik erre őket. Milyen kép él ezen általános és középiskolai tanárkollégákban a tudásról? Milyen kíváncsiságot, tudásszomjat várhatunk el tanítványaiktól, ha őszintén el tudnak csodálkozni azon: vannak pedagógusok, akik önként, mi több, anyagi terhet is vállalva megtanulnak olyasmit, ami közvetlenül nincs kapcsolatban napi hivatali tevékenységükkel. Semmi rosszat nem kívánok róluk mondani, csak a helyzetet szeretném bemutatni. Egy olyan helyzetet, amely azt jelzi, a korábbi rendszerek miként üresednek ki, és válnak a tudás szempontjából inoperáns formákká. Megkövetelhető-e a tudás folyamatos, önkéntes elsajátítása, ha a rendszer ezt semmiképpen nem honorálja? Mit írhat elő, mit foglalhat magába egy-egy szakma ethosza? Lehet csodálkozni azon, hogy egyesek önkéntesen megtanulják a számítógép kezelését, ami azt is jelenti, vannak területek, ahol nem hat, nem mutatkozik meg az élet legtöbb területére érvényes versenyszellem. Ha pedig ez éppen a tudásátadással kapcsolatosan jelentkezik, akkor az tragikussá válhat. Úgy érzem, a tudás a hétköznapi életben igen sok helyzetben elérhetetlen. A folyamat, a rendszer nem uralható.

Történik ez akkor, amikor mindenki a tudásról beszél. Idézhetünk idevágó pompás, mottóértékű szövegeket. Például Jeffersontól a következőt: „Aki megvilágít­ja az elméjét az enyém által, anélkül világosodik meg, hogy sötétséget teremtene az én fejemben.” Üzenete egyértelmű, legalábbis számomra. Azt olvasom ki Jefferson szövegéből, hogy a tudás nem olyan áru, mint egy fej káposzta például. A káposzta megvásárlásával jogot nyertünk ahhoz is, hogy a káposztával azt kezdjünk, amit aka­runk. Felhasználhatjuk, megetethetjük mással, de akár el is dobhatjuk, mint olyat, amelyhez konjunkturális okokból jutottunk hozzá, és semmi célunk nincs vele. A tu­dást nem lehet így adni-venni. Az átadott tudás az átadótól nem vesz el semmit, illet­ve a fogadó fél akkor válik befogadóvá, ha bizonyos – a tudás asszimilációját lehető­ tevő – alapfeltételeknek megfelel. A klasszikus áru az adásvétel során átkerül egyik oldalról a másikra, a tudást „vásárlója” csak bizonyos feltételek mellett érezheti a sa­játjának. S bár az elsajátíthatóságnak megvan a peremfeltétele, a tudás maga kisajátít­hatatlan: engem nem tesz kevesebbé, ha más is birtokolja. Sőt: a másik hasonló tudá­sa potenciális partnerségi viszonyt jelent, együttműködési teret nyit.

Mi pedig tudáspiacról beszélünk, tudásgazdaságról – ami viszont a tudás árukent való kezelését jelenti.

Ha egy kicsit magunkba nézünk, és saját helyzetünkön és szerepünkön próbáljuk átszűrni mindazt, ahogyan a tudáshoz viszonyulunk, érzésem szerint még kevésbé világos és egyértelmű a kép. Ezt azért mondom, mert egyrészt men­teni akarom magam a Kolumbán Gáborétól egészen különböző előadásért. Másrészt pedig ő maga hívta fel a vitázó kedvűek figyelmét arra, hogy mondjunk véleményt az általa bemutatott képről. Én nem azt vitatom, hogy igaza van-e abban, ahogyan a civil szféra szerepéről beszél. Hanem a tudáshoz való hozzáállásunkra vonatkozó nézete­it vitatom. Sokszor mondjuk például: a tudás hatalom. De ha meg akarjuk határozni, hogy mit értünk alatta, fogalmi útvesztőbe jutunk.

A tudás nem tárgyiasítható, miként az említett káposzta, nem számszerűsíthe­tő. Bármilyen áruból meghatározott mennyiség áll rendelkezésre. A tudás végét ép­pen az jelentené, ha a továbbítás folyamatában meghatározott mennyiségként volna jelen életünkben, és ez valahonnan valahova átkerül. A tudás nem kerül a ká­posztával hasonlatos módon átadásra, a továbbadása inkább tovaterjedés, ahogyan a mindent elöntő víz foglal el újabb területeket. Adásvételi kódrendszerben a tudásto­vábbítás nem írható le. A tudás cserével, továbbítással növekszik, bővül. Ennek a to­vábbadásnak vannak, jeleztem, előfeltételei. Kolumbán Gábor beszélt az innováció át­vételének feltételeiről, ő a civil szférát az innováció csemetekertjeként jelölte meg. Az innovációt én a tudástermelés fogalmával helyettesítem. A civil szféra az innováció – a tudástermelés – folyamatának a kerete, előfeltétele. Ez elfogadható tétel, bár a tudás továbbadásának a kérdése ettől még nyitott marad.

Ha elfogadjuk, hogy a tudás nem számszerűsíthető, akkor azt is el kell fogad­nunk, hogy a tudást nem lehet monopolizálni. A kérdés az persze, hogy mit értünk ez alatt. A tudás nem magántulajdon, még akkor sem, ha a sajátom. Továbbá bár az enyém, ugyanakkor még lehet sokaké is. A mai világban, amikor mindenki tudja, hogy a tu­dásnak piaca van, az válik fontossá, hogy milyen módon és miért adjuk és vesszük át a tudást. És itt eljutunk a piaci mechanizmusig: mint minden piacon, itt is az a lényeg, hogy ez a tudás mennyire határozza meg a számunkra fontos létfeltételeket. Akik azt állítják, a tudás, az ismeret önmagában érték – minden bizonnyal igazat állítanak. Bár ezzel az értelmezéssel az általános iskolai tanárok számítástechnika iránti érzéketlen­ségének említett esetére nincs magyarázatunk.

Újabb, más értelmezési keretet kell keresnünk.

A tudás meghatározza a létet, az életminőséget? Kézenfekvő az igenlő válasz. Az iskolázottság és az életminőség összefüggése az egészségügy, a betegségmegelőzés terén általánosan elfogadottnak mondható. Ennek ellenére kutatják, miként azt is, hogyan élünk, és mindennapi életünkbe milyen tudáskészletet viszünk be. A kulturális normák kialakulása és változása éppen azt példázza, hogy a tudás kihat az élet minőségére.

Solow társadalomkutató az 50-es években dolgozta ki a teljes faktorú hatékony­ságnövekedés elméletét, amikor azt vizsgálta, hogy a teljesítménynövekedésben mi az, ami nem magyarázható sem technikai beavatkozással, sem a financiális tőke hatásával. (Solow 1957) Az Amerikai Egyesült Államokra vonatkozó kutatása azt mutatta, hogy az 1929–1982 közötti teljesítménynövekedésben a fizikai/emberi tőke hatásának az aránya 30/70%­-os. Egy 98 országra kiterjedő összehasonlító vizsgálatból az derült ki, hogy az a bizo­nyos total factor productivity 46%-os volt. A növekedés 34%-a volt magyarázható a fi­zikai tőke hatásával, 20%-a az emberi tökével, és 46%-ban olyan teljesítménynöveke­dést találtak, melyet csak az emberi hozzáállás és a tudáskörnyezet megváltozásával magyarázhattak.[1] A tudás nyilvánvalóan hozzájárul jólétünkhöz, növeli az emberi te­vékenység hatékonyságát.

A hatékonyságnövekedés egyik mutatója a gazdasági integráció. És hadd utaljak megint az előttem szólóra. Érdekes, a tavalyi civil fórumon is Kolumbán Gábor után tar­tottam előadást. Úgy tűnik, nekem mindig meg kell küzdenem szuggesztivitásával.

Kolumbán Gábor a globalizációról beszélt, és félelmeit meg fenntartásait David C. Korten idevágó idézeteivel támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban arra gondolok, hogy a tudás mennyire határozza meg a globális folyamatokban való részvétel lehető­ségét. Azt is kimutatták, hogy a technológia-intenzív termékek részaránya milyen mér­tékben növekedett a világkereskedelemben az utóbbi húsz évben. 1976-ban a közepes technológiát tartalmazó termékek aránya a világpiacon 21% volt, a magas technológiát tartalmazó termékeké 11%. 1996-ban ez az arány 32, illetve 22%. (Gáspár-Kacsirek 1997) A világkereskedelem­nek több mint a felét technológia-intenzív termékek teszik ki. Erről a piacról kiszorul­nak mindazok, akik nincsenek a megfelelő ismeretek birtokában. A trend világos. Hadd érzékeltessem mégis egy számítógéppel kapcsolatos történettel. Amikor a kilenc­venes évek elején nálam jóval idősebb barátom sugallatára és példájából merítve el­kezdtem a számítástechnika mindennapi használati lehetőségeivel ismerkedni, és úgy éreztem, hatalmasat léptem előre. Azóta, lassan tíz esztendeje, folyamatosan azt tapasz­talom: sokkal lomhábban tanulok e téren, mint amilyen ritmusban a számítástechnika hódít meg újabb és újabb területeket. Vagyis tagadhatatlan haladásom ellenére mind­inkább lemaradok a számítástechnika alkalmazási lehetőségeinek a kiaknázásában.

Miközben azt hisszük, haladunk valamerre, rájövünk, hogy kiszorulunk vala­miből. A hetvenes években erre ébredtek rá azokban a „keleti tigriseknek” is nevezett országokban – Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan –, ahol a nemzeti jövedelemnek tetemes, 10%-ot is meghaladó részét fordították oktatásra az általánosnak mondható 3-5% he­lyett. A tudástranszfernek olyan előfeltételei vannak a fogadó oldalon, amelyek okán az oktatás termelőerővé válásáról szokás beszélni. A globalizálódás következtében le­hetetlen figyelmen kívül hagyni azt, amit máshol, valamelyik technológiai parkban frissen kidolgoztak. Jogos tehát a kérdés: milyen intézményi feltételekhez köthető a tudástranszfer? Miként tudnánk változtatni a helyzeten?

Az első és legfontosabb tényező a helyi tudás megléte. Fontos az, hogy milyen alapképzéssel rendelkezik az illető térség, mennyire lehet átadni a tudást. Fontosak a térségben lévő ösztönző tényezők. Beszélhetünk értékekről, az életminőségről, arról, hogy ez utóbbi mit jelent számunkra. Melyek lesznek a meghatározó elemei azoknak az átfogó értékeléseknek, amelyek szerint kijelöljük a tudástranszfer prioritásait?

Tegyük fel, a legfontosabb értékünk a közösség. Vagy az egyén boldogsága. Mindkét esetben alapkérdés: milyen értéket jelent számunkra a környezet? Az másodlagos, hogy ezt premodern, modern vagy posztmodern jelzővel illetjük. A lényeg, hogy mi­ként értelmezzük az életminőséget. A környezet, személyes egészségünk és a közösség együtt és külön-külön is visszahat az életminőségre. A megértés, az előrejelzés tudást feltételez. S minél inkább megtapasztaljuk a tudás végtelenségét, annál inkább érez­zük, hogy elveszítjük a személyes kontrollt a tudományos-műszaki vívmányok felett.

Az egészség fontos tényezője életünknek, és ennek okán szinte mindenki meg­tapasztalja, hogy az ismeretek végtelenek. Ebben a kontextusban kell alakítanunk igé­nyeinket, illetve a létszükségletűnek nyilvánított ismeretek körét. Egyre kevésbé is­merjük a környező természetet, még ha nem is veszítettük el a természeti szépségek iránti érzékenységünket. Egyre inkább a teremtett világ tárgyai és viszonyai határoz­zák meg a felette szükséges tudást – bár ez a tudás is egyre inkább csak üzemeltetői. A rádió működésének módját talán még viszonylag sokan ismerik, a számítógépét szinte senki. A felhasználói sem. El kell dönteni, mi számít alapismeretnek. De mi lesz az emberi kíváncsisággal, ha mind több ember szorul be a felhasználói ismeretek keretébe? A tu­dás akként is az életminőség közvetlen tényezője, hogy mennyire értjük mindazt, ami életünket befolyásolja.

És itt valóban komoly szerepet kap a civil szféra: megjeleníti az igényeket, be­határol és kijelöl mozgásirányokat. A tudás nem csupán a társadalmi beilleszkedés eszköze, hanem fogyasztási szokások gerjesztője is. A civil szféra intézményi hatásai révén a fogyasztóból közösségi ember lesz. Olyan igazság ez, amelyet mintha nem kí­vánnánk tudomásul venni.

Többen úgy vélik, hogy minden egyes iskolánk mellé telepíteni kellene egy, az illető közösség sajátos kérdéseivel foglalkozó egyesületet vagy alapítványt, hogy érez­ze a közösség: van saját mozgástere. Aki visszaemlékezik Lantos Tamás 2000-ben tartott előadá­sára, érzékeli, hogy a civil szféra nem győzelmi menetben halad előre, hogy igen sok a gond. Az igények, az értékek hierarchiájának korszerű kialakulását kellene elősegíte­ni, az kellene, hogy az emberek képesek legyenek és akarják is vállalni az autonómiát. Erre különben Kolumbán Gábor is utalt. A legtöbben azért vagyunk itt a Civil Fóru­mon, mert érezzük, hogy esélyünk van valamit létrehozni, cselekedni, és nem azért, mert valamilyen megvalósításokról kell itt szükségszerűen beszámolni. Én legalábbis így gondolom. Tehát ha civil szféráról beszélünk, akkor elvárásokról, igényekről beszé­lünk. Ha tudáspiacról beszélünk, akkor közösségről beszélünk, ahol előkelő helyen van a szolidaritás és a felelősség értéke. Másokat idézek, amikor azt állítom: a tudás­transzfer misszió is egyben. Építi a közösséget. Ismét egy idézethez folyamodnék, ez sem posztmodern, ugyanis Eötvös József fogalmazta meg, hogy „a főszerep mindig azon nemzeté, amely műveltség és erkölcs tekintetében a legmagasabban áll’.

Nem hiszem, hogy ez ma másként lenne. És itt jön be a képbe a politika, itt érek el a címben szereplő második taghoz. A misszió közös programmá válik, az elit szerepe átpolitizálódik. Felmerül a kemény kérdés: kit mi illet meg? Kinek milyen tudáshoz lehet és kell, hogy hozzáférése legyen? Ez nem tudománypolitika – ez tu­dáspolitika.

A tudáspolitika lehet kiegyenlített, amikor mindenkinek egyformán juttatnak, lehet kiegyenlítő, amikor bizonyos eltéréseket próbálok kiegyenlíteni, vagy elit-cen­trikus, amikor az elitet próbálják segíteni. A tudáspolitikának mindenképpen teljesít­ményorientáltnak kell lennie. A választásban, illetve a döntésben benne van, hogy mi­ként racionalizáljuk a haladást, miként értelmezzük a gazdasági kilátásokat, milyen fogalmi-tematikus keretben keresünk választ számos olyan kérdésre, mint a biotech­nológia például. Miként értelmezzük magát a haladást? Folyamatos küzdelemként, avagy áttörésként? Milyen konfliktusokat kívánunk felvállalni, milyen kockázatokat tekintünk elfogadhatónak? – És a kérdések sora folytatható. Hiszen fontos továbbá, hogy mi­lyen vitákat gerjesztünk, hogy miként vélekedünk az elszámoltathatóságról, arról té­telesen, hogy miként sikerült az érdekek összehangolása. Ez már politika. Olyan dön­tések történnek, amelyek meghatározzák, hogy merre megyünk tovább, és azt is, hogy miképpen használjuk ki a gazdasági lehetőségeket.

A döntéseket jelentősen befolyásolja az, hogy milyen a tudományképünk. Tu­dástermeléskor olyan új folyamatok alakulnak ki, jelzi Tamás Pál, amelyekre a politi­ka reagálni kíván attól függetlenül, hogy a szakpolitikák korában létezik külön tudo­mánypolitika. Ma az erőforrásokat a politika érthető módon olyan területekre kíván­ja koncentrálni, ahol akció- és erőközpontok léteznek, és potenciális áttörés várható. Ez a szemlélet pedig elszámoltatást feltételez, és univerzalista kritériumok megfogal­mazását. Egyre több testület, bizottság, szakértői csoport jön létre. Miközben növek­szik a tudomány társadalmi megbecsülése, egyre szigorodnak az elvárások. A tudo­mányról való beszéd fogalmi-tematikus keretei: a haladás, a gazdasági kilátások, az etikai elvek, a fenyegető kockázatok, ellentmondások a környezeti és szerkezeti meg­határozottságok között, a közbeszámoltathatóság és a globalizáció.

A tudomány, mint intézmény és a társadalom közötti kapcsolatokat illetően három mo­dellről szokás beszélni. A hagyományos bizalmi modell (HBM) a tudományos tudást objektívnak és univerzálisnak, a laikus tudást ezzel szemben hiedelmek által megha­tározottként kezeli. A kutató a laikusokat tanítja, akiktől neki nincs mit tanulnia. A tu­domány autonóm tehát, de nem független, mert a polgárok akaratát, a fogyasztói íz­lést közvetíti feléje a tudománypolitika. A modell működésének alapja a laikusok és tudósok közötti bizalom. A közvitamodell (KVM) szerint a tudomány és a laikusok közötti kapcsolat gazdagabb. A laikusok alaktalan tömege helyett konkrét helyzetek­kel, differenciált közönséggel kell számolni. A tudományos tudás itt is univerzális, de mérséklődik a különbség a csúcstechnológiai és laikus tudás között, ugyanis egyértel­művé válik, hogy a laboratóriumi tudás a világ komplexitását képtelen magába építe­ni. Kialakulnak olyan színpadok, ahol szakértők és nem szakértők (már nem laikusok) együttműködésével kell számolni. A közös tudástermelési modell (KTM) immár azt is elképzelhetőnek tartja, hogy laikusok részt vehetnek a tudás termelésében, ám ezt csak szigorú feltételek mellett tehetik. Egyesek szerint ez a modell utópia, mások – p1. Tamás Pál – szerint elképzelhetők olyan orvosi kutatások, amelyekben az elkötelezett páciensek mintegy társkutatókká válnak.

A lényeg, hogy a tudománnyal kapcsolatos beállítódás passzív, a közvélemény többnyire csak valamilyen konfliktus alkalmával aktivizálódik. A konfliktusok általá­ban környezeti veszélyekkel kapcsolatosak, illetve újabban az élettudományok kuta­tási irányai miatti aggodalmakkal. E két kérdésben a közvélemény nagymértékben megosztott. Még ezekben a kérdésekben is az érdeklődés mértéke három csoport el­különítését teszi lehetővé: a komolyan érdeklődők kisebb csoportját, az alkalomszerű érdeklődők körét és a többségét, amely életmódjából és iskolai végzettségéből követ­kezően egyszerűen közömbös minden tudománnyal kapcsolatos kérdés iránt. Ez nem jelenti azt, hogy konfliktusok esetén ez a többség nem nyilvánít véleményt.

A posztmodern tudománypolitika nem más, mint egyfajta válasz a tudomány és a társadalom kapcsolatát illetően. Bár e tétel igazságtartalmát szinte senki sem vi­tatja, a finanszírozási rendszerek általában áttekinthetetlenek. A közpénzek mozgatá­sát a tudomány vonatkozásában a laikus képtelen átlátni. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg a kérdés: rá lehet-e bízni a tudós társadalomra a tudományos pénzek el­osztását, mozgatását, vagy pedig a forráselosztásra ellenőrző rendszereket kell kiala­kítani? A kérdést csak bonyolítja, hogy a felhasználásra kerülő tudás nagy(obb) része külföldről származik és igen nehezen mérhető, hogy a helyi tudás milyen mértékben építhető be, illetve miként konvertálható. Ebben az értelemben nevezik egyesek a társadalmasított tudománypolitikát tudáspolitikának.

És visszaérkeztünk a már megfogalmazott kérdéshez: Mit is kell tudni? Feltet­tem ezt a kérdést az előadásom elején is, de megválaszolását a végére hagytam. Olyan neves filozófust idéznék, aki különben híres tudományellenességéről. Feyerabend sze­rint a tudomány sokkal közelebb áll a mítoszhoz, mint amennyire azt a tudományfi­lozófia elismeri. (Feyerabend 1999) A tudás szerinte szembeötlő, nagyhangú és szemtelen. Én azt mon­dom, az vessen rá követ, aki nem érezte ugyanezt bizonyos helyzetekben. A tudo­mányhoz kapcsolódó másik kép ennek ellentéte: az emberiség sikertörténete. Szelle­mi termékei okán a társadalom nem tudja nélkülözni. Mi több. a tudományt terjeszte­ni, az ismeretet népszerűsíteni kell.

Ezt a kettősséget kell szem előtt tartani, miközben azzal próbálkozunk, hogy meghatározzuk, állampolgárokként milyen tudást kellene birtokolnunk. Most egy fi­zikust idézek, David S. Saxont, a Kaliforniai Egyetem rektorát.[2] Saxon véleménye szerint az állampolgártól el kell várni néhány alapvető dolgot. Először is tudjon különbséget tenni értelmes és értelmetlen dolgok között. Másodsorban fontos, hogy lássa a különbséget lehetséges és lehetetlen között. Harmadszor a polgárnak meg kell értenie, hogy a tudománynak, és a technológiának hatalma, de korlátai is vannak. Végezetül a polgár ne legyen kiszolgáltatott bizonyos szakértői – olykor sarlatán – vélemények­nek. Ezen szempontok indokolják a megfelelő tudáspiac kialakítása iránti igényt.

Láthatják, hogy a politika végig jelen van a folyamatban, de én nem tudást és politikát, hanem tudást és demokráciát jelöltem meg a címben. Miért? Azért, mert eb­ben a kontextusban a demokráciát nem procedurális értelemben kívánom idézni, ha­nem szubsztantív értelmezésben. Számomra a demokrácia azt jelenti, hogy minden, ami ennek keretében történik, a közjót szolgálja. A közjó nem állítható elő széthúzó egyéni, partikuláris érdekek halmazaként. A közjó felismerésére csak a partikuláris érdekeken Felülemelkedő politikai szubjektum képes. Ehhez szükséges a demokrácia – mint a felismerés előfeltétele. A felismerést pedig követi – miért ne követné, jelez­tem, hogy misszióról is szó van – a közösségépítés. Az a folyamat, amelyet Kányádi Sándornál frappánsabban és szebben talán nem is lehet érzékeltetni: „Aki megért és megértet, / Egy népet megéltet.”

 

Irodalom:

 

Feyerabend, Paul (1999) Három dialógus a tudásról, Budapest: Osiris.

Gáspár Tamás, Kacsirek László (1997) Műhelytanulmány, Versenyben a világgal sorozat Budapesti Közgazdasági Egyetem, 22 kötet.

Solow, R. M. (1957). Technical Change and the Aggregate Production Function. Review of Economic and Statistics, Vol. 39. No. 3. 312–320.

Tamás Pál: A tudástermelés paradigmaváltása és a tudományirányítási modellek átalakulása (kézirat).

 

 

[1] Forrás: World Development Report Knowledge for Development Including Selected World Development Indicators 1998/99 The World Bank Published Oxford University Press.

[2] Idézi: David S. Smith, http://www.alamo.edu/WorkArea/DownloadAsset.aspx?id=21742 (2001.IV.14.)

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Önépítkezzünk

 

Tudjuk, és valljuk, nem vagyunk a meghátrálás emberei, civil ügyünkbe ve­tett hitünk egyik bizonysága mostani, közös dolgaink állásáról szóló tanakodá­sunk. Mégis, hányszor ülünk magunkba roskadtan, mintha betegség bénítana, a cselekvésképtelenség foglyaként! Megtorpanásaink, nyomorunk elsődleges oka: társtalanságunk, az, hogy egyedül kell az előttünk tornyosuló feladattal megbir­kóznunk. Várjuk, mennyire várjuk a segítséget, a támogatást, miként az a szegény, beteg bibliai férfi a Bethesda tónál, aki 38 éven át bénán és erőtlenül egyre csak várta, megsegíti végre valaki, hogy elsőként léphessen a felzavart tó gyógyító vi­zébe. Az őt megszólító Jézusnak mi mást mondhatott, mint: „Uram, nincs embe­rem.” Aki így válaszolt néki: „Kelj fel, vedd fel a nyoszolyádat és járj.” (Ján 5,7-8) Emberünk meggyógyult: mert felvette a nyoszolyáját, és járni kezdett.

Ha most azzal a felhívással fordulok a jelenlévőkhöz, hogy önépítkez­zünk, akkor azt sugallom: vegyük gondjaink nyoszolyáját, és induljunk el a kije­lölt úton. Még akkor is, ha úgy érezzük – most vagy amikor éppen el kell indul­nunk –, nincs emberünk. Minden bizonnyal lesz emberünk, az igaz ügy meghoz­za a szükséges támogatást.

Egyesek talán visszakérdez(né)nek: És eddig mit tettünk? Kérdezhetik tő­lünk, egymástól és önmaguktól: mit jelent az a mintegy 2000 egyesület, alapít­vány, társas kör, szövetség, társaság – szóval azok a szervezetek, amelyeket éppen az önkifejezés és önépítés jegyében alakítottunk az elmúlt 12 évben? A válasz nem lehet más: természetesen építettük közösségünket és ez által önmagunkat is.

Miért akkor a külön felszólítás?

Elsősorban azért, mert változásokra van szükség. Mivel nem kapjuk meg a nekünk méltán kijáró támogatást, ki kell harcolnunk valamiképpen. Változtat­nunk kell helyzetünkön. Nem tartalmi, a munkánk lényegi elemeit illető változá­sokra gondolok, hanem arra, hogy lépjünk oda az éppen elakadó társunk mellé, együtt mozduljunk tovább. Legyünk mi egymás számára az a hiányzó ember. Másként szólva: intézményesüljünk.

A tartalmi változások a formaiakkal együtt mindig sokkal könnyebben vég­rehajthatók. Tartalmi változtatásokra szinte folyamatosan szükség van, a tegnapi keret mindig a tegnapi. De ezen a gyakorlatias érvelésen túl van egy elvi szem­pont is. Olykor nem csak maga a megoldás, hanem annak keresési módja is kor­rekcióra szorul. Gyakran tapasztaljuk, milyen komoly elvi kérdéseket vetnek fel a mindennapi jelenségek, illetve történések. Például egy szemétlerakó kijelölése mennyire közigazgatási/politikai, illetve szakmai/civil probléma? Ezt a hazai köz­élet – az eddigi gyakorlat szerint legalábbis – kimondottan közigazgatási/politikai kérdésként kezelte. Ha nem hisznek nekem, ha valaki tagadná ezt, akkor egyetlen kérdést tesznek fel: hány civil szervezetünk emelte fel a szavát a Tisza vizének 2000-es ciánszennyezése tárgyában? Nem szóltunk róla, civil hang nem hallatszott. Nem foglalkoztunk vele talán azért, mert az eset következményei nem érintettek közvetlenül. Ám a til­takozók közé beállt nemzetközi mozgalom, a Greenpeace tagjait még kevésbé érin­tette közvetlenül – mégsem hallgattak.

Észre kell vennünk azt is, hogy minden ilyen eset elmond valamit az illető közösség politikai kultúrájáról, arról, hogy az adott közösség értelmezésében meddig terjed a személyes felelősségvállalás. Min­ket „annak idején” arra tanítottak, hogy még az sem a mi dolgunk, ami velünk tör­ténik, az a játék sem tartozik ránk, amelyet a mi bőrünkre játszanak. Persze, tudom, változtunk az idők során. Azt már megtanultuk, hogy akár egy város­negyed nyugdíjasainak is érdemes szövetkezniük, hiszen ezáltal polgári értelem­ben is létezni fog közösségük, és így számolni kell velük. Polgáron itt olyan egyént értek, aki vállalja a felelősséget, és képes önnön sorsának alakítását a személyesen túli dimenzióban értelmezni és megfogalmazni. Az ebből fakadó kérdések pedig általánosak. Kik és milyen mértékben fogadják el az új szereplőt, az új társadalmi partnert? Képesek vagyunk-e olyan szerep és helyzet vállalására, amely olykor a süketek párbeszédére emlékeztet? Ki az, aki áttörheti a falat, és milyen esz­köz(ök) áll(nak) a rendelkezésére?

Általános eszköztelenségünk – de talán mondhatunk kiszolgáltatottságot is – jelentős mértékben mentális meghatározottságú. Ugyanakkor egyre inkább érzékeljük: azon interpretációs keret, az a paradigma, amelynek segítségével a min­dennapi történéseket értelmezzük, korrekcióra szorul. Egyre kevésbé „működik” az a mód, ahogyan rendszerbe igyekszünk foglalni az eseményeket, ahogyan kijelöljük helyünket és szerepünket a mindennapi és folyamatos mozgási pályákon. Fellazulnak a keretek. Sokkal könnyebben és szélesebb körben jutunk információhoz, sokkal többször kell olyasmiben is nyilvánosan állást foglalnunk, amit eddig csak szűk körben vállaltunk. Korábban (de talán még most is – ki a megmondhatója, hol húzódik a határ?) általános volt a vélekedés: Ne üsd nagyok dolgába az orrod! Ez azt jelentené, hogy a közügyek csak azokra tartoznak, akikre feladatot/tisztséget bíztak, és akik elvállalták a feladatot. Ezt azonban így nem fogadhatjuk el. A közügyek mindannyiunkra tartoznak, különösen önépítkezésünk.

Sokszor idézik a következőt, én is megteszem, mert több egy jópofa mon­dásnál: a politika annyira fontos ügy, hogy nem bízható kizárólag csak a politiku­sokra. Ki tagadná, hogy ma minden komoly és közösséget érintő ügy – mindan­nyiunkra tartozik.

Ezt kell megtanulnunk. Nem felfognunk, mert elméleti tételként már régen ismerjük. De még nem éljük, nem tudtuk gyakorlatba ültetni. Vita, megbeszélés, érvek és vélemények ütköztetése – erre volt (és van) a legkevesebb példa. Még egy ilyen civil fórumon is, mint ez a kolozsvári, előadások és hozzászólások hangza­nak el, civil fórumunkból éppen a jóízű civil vita hiányzik.

Nem magunktól jöttünk rá erre – ezt is el kell mondani. A télen Svájcban részt vettünk a Mut zur Ethik szervezet rendezvényén. Mindenekelőtt az lepett meg, hogy a fórum egy üzemi étkezdére emlékeztető igen nagy teremben zajlott, középen négyszögbe rendezve az asztalok és körben, szabályos rendben a székek. Ha so­kan voltunk, akkor négy-ötszáz fő hallgatta az előadásokat, amikor kevesen, ak­kor ennek a fele. Mindenki fizetett a részvételért, idősek éppúgy eljöttek, mint fiatalok. Minden témának megvolt a maga moderátora, volt néhány meghívott, aki felvezette a megvitatandó kérdést, ám nem tartottak szabályos előadást, ha­nem szempontokat mutattak be, előkészítették a vitát. Aztán bárki, akinek erre kedve volt, elkérhette a mikrofont, és kifejthette az illető kérdéssel kapcsolatos vé­leményét, megfogalmazhatta dilemmáit, kérdéseket intézhetett a jelenlévőkhöz. Nem csupán a lazaság, a közvetlenség volt megnyerő, hanem az asztalhoz ültetett „szereplők” és a székeken ülő „nézők” folyamatos szerepcseréjének természetes­sége, az, ahogyan a szólásra jelentkező le tudta győzni lámpalázát, a közszereplés hiányából fakadó tapasztalatlanságát, az, ahogyan mindenki végighallgatta az ép­pen szólót, és hogy mindenki a másik egyenlő partnere volt.

A svájci példa jelzi: a civil világ lényegének megfelelően a kereteken is mó­dosítani kell/érdemes, ha azt szeretnénk, hogy mielőbb lényegi változások követ­kezzenek be. Vallom: változtatni kell kommunikációs gyakorlatunkon, ha ered­ményesebb, életképesebb civil szférát szeretnénk.

Két dolgot jelent számomra a svájci mintára szervezett sajátos kerekasztal: a) beviszi a sokat emlegetett interaktivitást a szakmai konferenciák területére, ugyanis itt nem egyik elismert szakember mond véleményt a kérdésről, illetve a másik szakember állításáról, hanem mi, a résztvevők beszélünk a közéleti felelősség tuda­tában, szakmai ismereteink és élettapasztalatunk alapján, minket visz a vita a szakma közelébe; b) közéleti vonatkozásban átértelmezi a szakmaiságot: ma már nem le­het azt mondani, ehhez csak én értek, másnak ebbe nincs beleszólása. Igenis, egy adott közösség tagjaként mindannyian mindenben érdekeltek vagyunk, és feltét­lenül lehetőséget kell találni, teremteni a kommunikációra.

Fontos észrevennünk, hogy közösségünk önépítkezésében mindenkinek te­ret kell adni, és fel kell kínálni lehetőséget a véleménynyilvánításra, még akkor is, ha tudjuk és elfogadjuk: egyesek jobban értenek a témához…

Ezért kívánunk a közösségünk önépítkezéséről szóló vitának szentelt kerekasztal fórumon szabad részvételre és véleménynyilvánításra esélyt biztosíta­ni. Habár a helyszín nem a felidézett svájci, hiszen nincsenek asztalok középen és kiemelt személyek, mindenkit felkérünk, hogy a civil önépítkezéssel kapcsolatos saját tapasztalatait, nehézségeit és sikereit a belőlük fakadó tanulságokkal együtt hozzák elénk mai vitánk képzeletbeli asztalára.

És akkor együtt léphetünk a közös bajainkat gyógyító Bethesda tóba.

 

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Tehetségek a szórványban

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Szórvány tipológia

A kárpát-medence regionális magyar közösségei demográfiai szempontból igen eltérő képet mutatnak, három nagy kategória elkülönítése látszik szükségesnek. Tömböt alkotnak azok a magyar közösségek, ahol a térségben, a helyi lakosságban többséget alkotnak, erre példaként a Székelyföldet, Csallóközt, a Beregszászi járást, a történelmi Észak-Bácskát lehet idézni. Fronthelyzetben él a kisebbségi magyarság ott, ahol a helyi lakosság jelentős – 20-50%-os – részét képezi, és megvannak a politikai eszközei arra, hogy közösségi érdekeiért sikeresen fellépjen (példaként idézhetők nagyvárosok – Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka – illetve térségek, mint Bihar, Szatmár megyék, Dél-Bácska, Galántai járás, Ungvári járás bizonyos része.) A szórvány olyan kisebbségi léthelyzet, amikor a helyi magyar közösség nem rendelkezik azokkal a kulturális-intézményi és politikai eszközökkel, amelyek révén biztosítani képes önnön etnikai fennmaradásának kulturális feltételeit.
A szórványt meg kell különböztetni a diaszpórától, amely a történelmi szállásterületről való elvándorlással, politikai, gazdasági vagy szociális okokból bekövetkező migrációval jön létre, vagyis számára nem adottak a történelmi szálláshelyen maradással kapcsolatos őshonosságra építő jogok: intézmények biztosítása etnikai identitásának megőrzésére. A „közmegegyezésszerű diaszpóra fogalomban hangsúlyosan jelen van a szétszóratás, a vándorlás, az eredeti helyről való elkerülés momentuma, addig a magyar „belső használatú” szórvány fogalomban a helyben a maradás, a maradék-jelleg, a regresszió és a veszélyeztetettség a hangsúlyos jellemzők.”
Ilyés Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a szórványok kialakulásának módja eltérő lehet. „A klasszikus erdélyi (Mezőség, Dél-Erdély, Erdélyi-Érchegység) szórványterületeken az asszimiláció, a különféle háborúk és nemzetiségi villongások vagy a csekély népszaporulat miatt pusztuló magyarság az ún. ’regressziós szórványok’ típusába tartoznak: a magyar etnikai tömb széttöredezésével, pusztulásával alakultak ki, miközben ennek ellentétes irányú – a középkortól napjainkig tartó – folyamataként, az említett területeken tömbbé erősödött a románság. A Kárpát-medencében szórványnak nevezett magyar csoportok nem mind a fent vázolt történeti léptékű visszaszorulással keletkeztek. A Délvidék szórványmagyarsága egy, az oszmán-török hódoltság utáni hosszú és szervezett, majd később spontán paraszti kolonizáció révén jött létre a 18. század második felétől a 20. század elejéig. A román, német, szerb többségi közegben élő, szervezett, integráns faluközösségeket alkotó bánsági, bácskai magyar közösségek más asszimilációs, integrációs utat jártak be, mint Szlavónia és Szerémség gyakran később települt, szétszórtabb, a településeken jórészt kisebbségben élő társaik. Jelentősek a kárpáti hegységkeret (főleg Bereg, Máramaros, Szatmár) 18-19. századi kincstári/kamarai telepítései révén létrejött bányász és iparos szórványközösségei is.” A szórványok jelölésére használják a foszlánymagyarság, szigetmagyarság illetve mélyszórvány (ez esetben a kisebbséghez tartozók száma 10-20 fő) kifejezéseket is.
A szórványok demográfiai számokhoz kötötten nem határozhatók meg egységesen és egyértelműen. Vannak szerzők, akik 30%-os kisebbségi arány alatt már szórványról beszélnek – beszéltek főleg a két világháború között –, mások szerint a 300 fő jelentené a határt, amely alatt szórványhelyzetet kell mondani. A meghatározásnak legalább három tényezőre kell kiterjednie: a kisebbségi lélekszámra, ennek a többséghez viszonyított arányszámára és az intézményi ellátottságra. Ezek a tényezők együtt határozzák meg a helyi magyar közösségek etnikai-kulturális reprodukciós képességét. Kutatások szerint amennyiben a vegyes házasságok aránya meghaladja a 25%-ot, az asszimilációs veszteség generációnként elérheti akár a 20%-ot is. Az intézményi ellátottság az asszimiláció számára gátat jelentő, a magyar identitástartalmak kialakulását és megőrzését elősegítő intézményekre, elsődlegesen az anyanyelvű iskolára és a templomra vonatkozik. A művelődési intézmények (könyvtárak, tánc- és énekcsoportok, hagyományőrző egyesületek) megléte illetve hiánya szintén fokmérője a szórványosodás előrehaladottságának.
A szórvány értelmezhető más kulcsfogalmak segítségével is, egy ilyen elméleti keret a szórványnak a kulturális nemzet határaként történő értelmezése. Ez azt jelenti, hogy a szórványban lakóknak meg kell küzdeniük azzal, hogy a nyelvhatáron élnek, meg kell harcolniuk az anyanyelvben való megmaradásért. Ha ez nem sikerül, akkor az illető kisebbséghez tartozó személyek asszimilálódnak, s ha ez tömegessé vélik, a nyelvhatár elmozdul, átlép az illető térségen. Látni kell, hogy a nyelvhatár folyamatosan változik, mozog, a szórványok asszimilációja külső – anyanemzeti, a kisebbségi tömb részéről érkező – támogatás nélkül nem áll le, vagyis a kulturális nemzet területe szűkül, magyarok által is lakott hagyományos térségek „letörnek”, eltűnnek a magyar kultúra térképéről. Több példa idézhető ebben a vonatkozásban, például a romániai Bánság teljes déli része magyar szempontból múlt, történelem, itt helyi potenciálra támaszkodó magyar közösségek léte nem képzelhető el. Ezeket a példákat fel kell idézni, hogy világos legyen minden felelősen gondolkodó magyar számára, mit jelent a szórvány: etnikai szempontból olyan térséget, amely a magyar kultúrát illetően könnyen múlttá válhat.
A szórványok osztályozhatók kialakulások, társadalmi-gazdasági helyzetük, integrációs-asszimilációs szint és önkép, önreprezentáció és veszélyetetettség alapján.
Kialakulásuk szerint a szórvány lehet autochton vagy allochton: a középkortól a mai helyükön lakók, avagy újkori telepítés által kialakultak. Napjaink gazdasági folyamatai, munkaerő-piaci vándorlásai is létrehoznak szórvány-jellegű csoportokat.
Elhelyezkedés szerint elsősorban a településhálózat különböző nagyságú, hierarchiaszintű egységeiben való jelenlét alapján osztályozhatjuk a szórványokat, eszerint beszélhetünk falusi, kisvárosi, nagyvárosi szórványokról.
A szórványok osztályozhatok integrációs-asszimilációs szintjük, azaz a kulturális, etnikai, nemzeti beolvadás különböző fokozatai szerint is. A többségi népcsoporttól a kisebbségben élők számos kulturális elemet (ételek, viselet, népszokások, hiedelmek, szavak, kifejezések stb.) kölcsönözhetnek, de át is adhatnak a többségnek bizonyos kultúraelemeket (akkulturáció). Az akkulturáció kölcsönös, amikor az érintkező kultúrák egyszerre mintaadók és befogadók, de lehet egyirányú, amikor a befogadó kultúrára egy domináns kultúra gyakorol hatást – szórványban ez a jellemző.
A szórványközösségek önképe, és önreprezentációja is többnyire eltérő, léteznek hagyományokkal rendelkező és „hagyománytalan” szórványok, ez utóbbiak emlékezetében, történeti tudatában kevés a magyar múlthoz kapcsolódó momentum, így a tudati asszimilációjuk is gyorsabb. Ahová sokfelől költöztek magyarok, éppen a sokféleségük, települési, vallási, hagyománybeli különbségeik miatt nem képeznek új településükön integráns, összetartó közösségeket.
Minden szórványközösség többé-kevésbé veszélyeztetett, helyzetük (nagyváros – kistelepülés), nagyságuk, demográfiai szerkezetük, intézményi hátterük, a lelki gondozás rendszeressége alapján vannak a végveszélybe került és még eséllyel megmenthető, gondozható közösségek.

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Civil önépítkézés

“Minden embernek tartozom,
és minden ember tartozik nekem.”

Németh László

Önépítkezőromániai magyar civil társadalom

Még mielőtt bárki az elméleti rigorozitás okán és természetes igényével a fogalomhasználat pontosságát kérné számon, hadd jelezzem: mivel a romániai magyar társadalom fogalmát is jobbára csak körülhatárolni sikerült, s nem egyértelmûen meghatározni1, a romániai magyar civil társadalom számomra egyszerûen és egyszerűsítően jelenti a létezőintézményhálózatot, illetve magát a mozgalmat, az építkezőfolyamatot. Erre a kettősségre különben Arató András hívja fel a figyelmet2, hiszen a közép-kelet-európai átmenet folyamataiban a civil társadalom egyszerre jelentette az autoritárius hatalmi rendszer tagadását és ugyanakkor az érdektagolás szervezeti feltételeinek a megteremtésére való törekvést. Persze, az idők során szinte nem volt olyan közösségi feladat/cél, amelynek okán a civil társadalom mint keret és eszköz szóba nem került volna, hiszen minden, ami a “félelem falának” a bomlását segítette, ilyen avagy olyan módon civil.

A civil szerveződések alakulási folyamata nem más, mint egy általános feleszmélés strukturális tárgyiasulása és mozgalommá állandósulása. A folyamatnak megvannak a hely- és időfüggősajátosságai, s ebben meghatározó, hogy az elitek milyen hagyomány-értelmezéseket jelenítenek meg, illetve miként viszonyulnak a társadalomfejlődés alapvetőkérdéseihez. Ugyanakkor maga a folyamat nem választható el a civil társadalomról és a civil szféra helyzetéről szó ló, időben a jelzett tényezők függvényében hangsúlyeltolódásokat mutató diskurzustól. Helyesen állapítja meg Papp Z. Attila, hogy bármiként is bővül(t) a civil társadalom fogalmának értelmezése az idők folyamán, létjogosultsága feltételezi a köz- és magánszféra dichotom szétválasztását.3 Salat Levente is jelzi4 a fogalmi tisztázás kényszerét, aminek egyik összetevője az eszme- és fogalomtörténeti háttér. Figyelemmel kell lenni a továbbiakban a globális civilitás megjelenésére5, és természetesen jelentkezik a romániai magyar nyilvánosságban zajló idevágó diskurzus hatása is.

Számunkra elsősorban ez a diskurzus fontos, amely sokkal inkább a romániai magyar egyesületi szféra helyzetéről szól, mint a fogalmi keretekről. Gyakorlati kihatásai okán fontossá válik, hogy a helyzetértelmezőigyekezet miként viszonyul például az olyan, más környezetben természetes értelmezésekhez, amelyek a civil társadalmat a “politikát körbefonó szövedéknek”6 tekintik. A kisebbségi közösség civil szerveződései elsődlegesen nem az állami intézmények köré alakuló szervezetek és hálózatok, ugyanis ez esetben a politikai-civil viszony (legalább) kettős tagoltságú. Az állami intézményi szint mellett, de még inkább azt megelőzően, létezik a kisebbségi politikai struktúra, amely intézményileg is, funkcióját illetően is karakteresen más, mint az állami szféra. Ezen másság okán tűnt ideig-óráig úgy, hogy a romániai magyar civil társadalomnak a kisebbségi politikai képviselettel, ennek teljesítményével kapcsolatosan, nem kell – nyilvánosan megjelenített – viszonyulást kialakítania. Egyre világosabb a civil szereplők számára, hogy elodázhatatlan szerepük és felelősségük a társadalmi stratégiák megjelenítése. Ez a szerepfelfogás kikerülhetetlenül vezet el az RMDSZ-szel, mint a kisebbségi magyarság politizáló/hatalmi struktúrájával szembeni önmeghatározáshoz annak ellenére, hogy létezik egy nehezen vitatható értelmezés, miszerint romániai magyar vonatkozásban a civil társadalom az egész kisebbségi közösséget jelenti.7

Egyfajta konszenzus mutatkozik abban, hogy a civil társadalmat önmagában az életképes, jövőorientáltan cselekvőhelyi közösségek kialakulását elősegítőkeretfeltételnek kell tekinteni8, számomra mégis a civil társadalom léte elsősorban a politika ellenőrzöttségét jelenti, egy olyan közösségi teret, amelyben a kisebbségi szolidaritás szükségességét nem tagadva léteznek olyan struktúrák, amelyek képesek a szakpolitikai szerepkörön túlmutató, a harmadik szektor önállóságát igazoló korrekciós jelzések leadására. Amikor Salat Levente idézett előadásában arról a paradoxonról beszél, hogy miközben fokozatosan professzionalizálódik a romániai magyar civil szféra, egyre kevésbé beszélhetünk egy autentikus, céljait és feladatait világosan artikuláló és azokat következetesen kivitelezőromániai magyar civil társadalomról, akkor – bár tételesen nem mondja ki – szerintem éppen az ellenőrzőfunkció hiányára utal. Ugyanakkor felveti a kérdést, teljesítményének mérlegelésekor ettől a civil társadalomtól talán túlságosan sokat várunk el. Véleményem szerint nem, hiszen a civil mivolt meghatározó jegyének nem a magá n- és közszféra szétválasztását, hanem a helyzetből fakadó funkciók gyakorlását kell tekintenünk.

Gondoljuk tovább az idézett paradoxont. A demokratikus átmenet folyamataiban általában – ekként Közép-Kelet-Európában is – komoly szerepet játszott/játszik az önmagát a hatalommal szemben megfogalmazó civil társadalom, éppen mivel képes a hatalom által ellenőrzött kommunikációtól független nyilvánosság létrehozására. Ez a civil társadalom alulról induló – tehát: nem kormányzati – kezdeményezéseket és felelős személyek társulási szabadságát és képességét feltételezi, ugyanakkor többnyire a létezőkritikáját jelenti, bizonyos (erő)fölénynek a tagadását. Bár erről a romániai magyar nyilvánosságban kevés szó esik9, a jelek szerint ez a tagadó funkció okoz gondot kisebbségi közegben, nehéz vállalni azt a konfrontációt, amely sokszor és sokak értelmezésében – szerintem csak látszólag – ellentmond a közösségi szolidaritás hirdetett és vállalt elvének. Ezt a helyzetet bonyolítja tovább a civil társadalommal kapcsolatos, több román szerzőáltal hivatkozott paradoxon: a civil társadalom szükséges és reményt keltő, de romániai megvalósítása puszta illúzió. 10

A civil társadalom nyugati minta szerinti, térben és időben különbözőhelyszínek és közösségek vonatkozásában történőmegvalósíthatósága dilemmaként nem egyszer felmerül11, természetes módon, hiszen a civil társadalom által képviselt morális tartalom kulturálisan kondicionált. A civil társadalom normativitása egyféleképpen nyilvánul meg a nyugati, másként az ettől eltérőtársadalmi-kulturális közegben. A másság azonban nem jelenti azt, hogy a politika társadalmától elkülönülőés a politikára közvetlenül ható civil élet intézményi kerete ne létezne igen sok esetben, még akkor is, ha a hatás nem, vagy nehezen állítható párhuzamba azzal, ahogyan Hegel a civilt (= polgári társadalom) értelmezi. A nyugati minta szerinti modern egyesületi élet olyan szerveződéseket jelent, amelyek alapja a tagok egyenlősége, autonómiája, be- és kilépési szabadsága, illetve a döntéshozatal procedurális szabályozottsága. Bár e feltételeket sokszor és sok helyen csak részben teljesítik, az egyesületi élet modernizációs hatása vitathatatlan.

Önépítkező romániai magyar civil társadalom

Aki a romániai magyar civil – egyesületi – szféra mozgásait, illetve mozgásterét kí vánja vizsgálni, annak a jelzett általános társadalmi-kulturális adottságokon túl figyelembe kell vennie egyrészt a szféra helyzetét, teljesítményét, illetve az aktuális társadalomszervezési feladatokat. Salat Levente idézett előadásában az egyesületi szfé rával kapcsolatos legsürgetőbb feladatnak azt tekinti, hogy minél árnyaltabb, kimerítőés naprakész információk álljanak azok rendelkezésére, akik közpolitikai és társadalomszervezési feladatokat vállalnak. Somai József szerint észre kell venni azt is, hogy a civil szféra működését illetően egyre több a bizonytalanság12, ugyanis: mozaikállapotú, nehezen körülhatárolható, individuális egységekre széteső, szervezetlen entitás; nincs arányos és átfogó ágazati rendszere; hiányzik a közösségi értékrendek kialakításának stratégiája; hiányzik a társadalmi szintű civil kontroll szerepkör érvényesítése; hiányzik a saját belsőerőn alapuló, önálló gazdasági háttér és ennek sajátos pénzügyi rendszere. KötőJózsef úgy értékeli, a szakszerű és minőségi munka megköveteli a vertikális szerveződést, és ajánlatos ágazatonként egyfajta szakmai kamarákat létrehozni.13

A fenti észrevételek és megállapítások mellé továbbiak sorolhatók – Somai József a Magyar Kisebbség számára írt vitaindítójában a helyzetet általánosan úgy jellemzi, hogy rendszert kell teremteni a civil szférában. A rendszert a támogatási formáktól a szféra hatékonyságáig nem csupán elvi, illetve strukturális kérdésekre vonatkozóan igényli, hanem erkölcsi vonatkozásban is: a támogatások sorsáról döntőés a kedvezményezett ne lehessen ugyanaz a (jogi) személy.

Szempontok keresése helyett a civil szervezetek helyzetének értékeléséhez érdemes röviden megidézni a szektor önmozgását. A helyzetet erdélyi szinten elemzőfriss kutatás hiányában, jelzésként, vegyünk egy tevékenységi területet, illetve egy megyét. Szakterületként a szórványt idézném, azt a nehezen meghatározható, mégis hatásaiban egyre inkább megnyilvánuló közeget, amelyre talán a leginkább jellemzőa forráshiány, illetve az Apáczai Közalapítvány 2001-es kiírásáig kizárólagosan a szórvány számára elérhetőforrás nem létezett. Ugyanakkor a politika talán ezzel a területtel bánt a legmostohábban: bár valamikor 1995 táján létrejött egy, az RMDSZ ügyvezetőelnökének közvetlen irányítása alá tartozó bizottság a szórvány sajátos kérdéseinek megjelenítésére és kezelésére, gyakorlatilag semmi nem történt ezen a vonalon. Vetési László többszörös jajkiáltásai – “Koraérett tinédzser korszakba jutott a posztkommunista Romániának és az erdélyi magyarságnak az a nemzedéke is, amely csak halványan, vagy már nem emlékszik a kommunizmusra. Ennek a nemzedéknek [szórványban] már nincsenek igazi […] etnikus és nyelvi sikerélményei, de nem lehet még összekovácsoló manifesztív tettélménye sem, amelyek kisebbségként pozitív tartalommal és önértékeléssel tölthetnék fel. Nincs magyar környezetben megmutatkozó közéleti, hivatali, politikai, gazdasági, nyelvi sikerélménye. Ez az a nemzedék, amelynek már elmosódott a ťmiŤ és ťőkŤ, a ťmiŤ és a ťtestvérekŤ alapérzése. “14 – illetve tetemrehívá sai ellenére semmi sem történt volna, ha a helyi társadalom nem mozdul meg. Ha bizonyos központi kezdeményezésekre várnak, nem alakult volna ki a programok és megoldások meglepően széles pászmája: szinte mindenre (iskolabusz, kollégium, ösztöndíj-rendszerek) van példa helyben, miközben ezek közül program csak az utóbbira alakult ki központi elképzelés szerint – az Iskola Alapítvány példája okán, segítségével, és elsőként ezen Alapítvány alapjainak a felhasználásával. A szórvány anyanyelvű oktatását illetően úgy tűnik, kimozdulunk abból a méltatlan helyzetből, amikor mindenki csak a nyilvánvalót bizonygatja: mennyire fontos a konkrét beavatkozás. Éppen a létezőhelyi szintű tapasztalat felhasználásával alakulhat ki azon erdélyi program, amely külön forrásokat is biztosít majd a teljesítésre.

Az idézett területen mutatott teljesítmény alapján merem állítani: a romániai magyar civil szféra elismert társadalmi-közéleti tényezővé vált.

Temes megyében 2002-ben 48 helyi egyesület-kör-alapítvány-együttes működik többé vagy kevésbé folyamatosan, melyek közül helyi bejegyzéssel 26 rendelkezik (további 2 országossal). A 2002-es népszámlálás szerint a megyében 52 ezer magyar él, ami azt jelenti, hogy kb. 1100 lakosra jut egy szerveződés. Ez nagyjából megfelel a romániai magyar átlagnak, ugyanis az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány nyilvántartásában kb. 1500 szervezet szerepel. Ha etnikai viszonylatban nézzük meg a helyzetet, akkor a megye kb. 800 (2000: 803, 2001: 766 adószámmal rendelkezőcivil szervezetet tartottak nyilván) bejegyzett civil szerveződése közül a (működő) 27 magyar mintegy 3,5 százalékot jelent, ami jóval alatta van a magyarság helyi demográfiai részarányának (kb. 8 %). Ha a bejegyzés nélkül működőszerveződéseket (20) is számításba vesszük, akkor sem érjük el a megyei átlagot: a megyében 1000 lakosra 1,1 civil szerveződés jut, magyar vonatkozásban pedig 0,94. A bejegyzett egyesületek közül mindössze 1 – a Franyó Zoltán Irodalmi Alapítvány – tevékenysége szünetel, ami a megyei helyzethez viszonyítva kiemelkedően jó arány: Temes megye adószámmal rendelkező766 civil szerveződése közül 2001-es pénzügyi mérlegét 419 tette le. 15

A 49 szerveződés közül 9 olyan hagyományőrzőegyesület, amelynek (még) nem indították el a bejegyzését, de helyi és megyei önkormányzati támogatásban részesültek/részesülnek, tevékenységük ismert és folyamatos. 11 szerveződés bejegyzése van folyamatban, ezek közül 6 gazdakör, 3 oktatási-művelődési és 2 szociális. A bejegyzéssel rendelkező27 szerveződés közül 12 tevékenységi területe az oktatás és a művelődés, ifjúsági 3, van 1 nőszövetség, 2 testvér-települési kapcsolatok ápolását célzó, 1 turisztikai-honismereti, 1 (kihalt települést idéző) emlékbizottság, 6 gazdasági, illetve 1 olyan társaskör, amely egy városrész magyar lakosságát kívánja szolgálni változatos programkínálattal. Ha az ifjúsági szervezetek és a nőszövetség többnyire kulturális tevékenységét is figyelembe vesszük, akkor túlsúlyban van az oktatás és a művelődés, ami – szórványról lévén szó – természetesnek tekinthető. Az utóbbi két évben Temesváron 2, vidéken szintén 2 egyesület tűzte ki célul egy-egy kis iskola támogatását, de az igazán új elem a gazdasági és szociális terület iránti érdeklődés megerősödése, illetve jelentkezése: 1 gazdakör 1995-ös bejegyzésű, további 5 a 2000-es évtől errefelé nyert jogi személyiséget.

A bejegyzések időpontja szerinti statisztika a következő:

Év199019911992199319941995199619971998199920002001
Szám311113111176

A kezdeti lendületet – az 1990-es 3 bejegyzett közül 2 ifjúsági szervezet – csendes évek követték, az 1995-ös “csúcs”-ra nincs külön magyarázat, viszont 2000-től a megyei RMDSZ programba vette a vidéki szervezetek bejegyzésének támogatását, ugyanakkor a gazdaköri mozgalom is ekkorra jutott el oda, hogy megyeszerte kezdték értékelni a tevékenységét. Érdemes még megnézni a civil szervezetek város-falu közötti megoszlását. Megjegyzendő: az elsőfalusi egyesületet 1997-ben, az elsővárosit (Lugoson) 1994-ben jegyezték be.

Településtípus

Bejegyzett

szervezet

Bejegyzés alatti

szervezet

Temesvár – megyeszékhely152
Városok (3+1)*63
Falvak (5+5)*66

Megjegyzés: A *-gal jelzett számok jelentése: bejegyzett, illetve bejegyzés alatti szervezetekkel rendelkező települések száma.

A fentiekkel kapcsolatosan mindössze két megjegyzést kell tennem: az utóbbi 2-3 évben a civil mozgalom fejlődésének új szakaszába lépett: jelentős lendületet vett, ugyanakkor a strukturális aránytalanságok – főleg kulturális és oktatási irányultság és elsősorban (nagy)városi tevékenység – kiegyenlítődése elkezdődött. Véleményem szerint mindkét megjegyzés erdélyi magyar vonatkozásban is érvényes.

Önépítkezőromániai magyar civil társadalom

Térjünk vissza a korábban megfogalmazott kérdéshez: vegyük számba a szféra mozgásán túl az egyesületi szféra – és általa a civil társadalom – számára adott mozgásteret. Ez – jeleztük – természetesen függ egyrészt a szféra teljesítményétől, másrészt az aktuális társadalomszervezési feladatoktól. Az utóbbi kérdéskör vizsgálata vagy az érdekelt társadalmi szereplők bevonásával – értsd: terepkutatással – történik, ennek hiányában szinte elkerülhetetlen a szubjektivitás – jogos – vádja. A civil szféra teljesítménye jelentős mértékben függ a támogatási rendszertől, prioritások meghatározásától, különbözőfüggőségektől, elszámoltathatóságtól, megannyi olyan kérdéstől, amelyről véleményt a civil szféra bármely szereplője mondhat, de igazi súlya, reprezentativitása csak a kollektív véleménynek van, amihez szükségesek a megfelelőkonzultációk.

A továbbiakban egy olyan kérdéssel kívánok foglalkozni, amely a 2002-es Civil Fórumon történt felvetése után komoly és elsősorban negatív visszhangot váltott ki. 16 Ez pedig a civil szféra önmozgásának a kérdése, amelyet Somai József taglal vitaindítójában, de érintette Salat Levente is idézett előadásában, amikor úgy foglalt állást, hogy mindenképpen szükséges az egyesületi/civil szféra koordinációja, amit viszont meg kell különböztetni a kezdeményezéseket megbénító integrációtól. Amikor a koordináció-integráció kérdését taglaljuk, természetesen utalnunk kell a már idézett Civil Fórumon elhangzott, vitát kiváltó, egyfajta civil parlament létrehozására vonatkozó javaslatra. A javaslattevőszerint szükség van/volna egy olyan struktúrára, szervezeti ernyőre, amely legalább két alapvetőkérdésben előrelépést jelentene: a civil szféra szakmai/közéleti prioritásainak a megfogalmazását és a támogatási rendszer reformját illetően. A kettőtovábbi következménye a sokkal nagyobb fokú átláthatóság, ugyanakkor egy parlament típusú civil tetőszervezet a közfeladat-vállalás, -átadás kérdéseiben is igen hasznos lehet.

Mielőtt véleményemet a jelzett kérdést illetően megfogalmaznám, szükségesnek és hasznosnak érzem egyfajta körkép felvázolását: miként alakul a civil szféra helyzete néhány posztkommunista, tehát a romániaitól lényegesen nem különbözőhelyzetű országban?

Szlovákiában a civil szerveződések országosan két tetőszervezetet (ligát) alakítottak ki, ezek keretében lépnek fel a kormánnyal és általában a politika intézményes szereplőivel való tárgyalások hatékonyságának fokozása érdekében. 17 Mindkét szerveződés százegynéhány civil szereplőt képvisel, a kettőközötti alapvetőkülönbség ideológiai: az egyik a jobboldalhoz, a másik a baloldalhoz áll közelebb.

Szerbiában a helyzet annyiban bonyolultabb, hogy ott a politikai ellenzék évek óta vagy nem létezik, vagy roppant gyenge, miáltal a civil szféra szerepe felértékelődik. A ’90-es években a Milosevics elleni politikai megmozdulások egyik főereje, támogatója éppen a civil szféra volt. Ilyen politikai környezetben szinte természetes, hogy a civil szféra politikát ellenőrzőfunkciója megerősödik, szinte elsődlegessé válik. A civil kontroll-szerep kisebbségi vonatkozásban is megnyilvánul – sokkal kevésbé érvényesül a kisebbségi közössé gekre máshol jellemzőbelsőszolidaritásnak az a változata, amely az etnikai együvé tartozás jegyében többnyire nem viszi a nagy nyilvánosság elé a közösség életének a politika szereplőin számon kérhetőzavarait. 2002 szeptemberében Szabadkán került sor mintegy hetven – tíznél több kisebbséget képviselő- civil szervezet részvételével arra a tanácskozásra, amely a 2002-ben érvénybe lépett szerbiai kisebbségi törvény alapján felálló kisebbségi nemzeti tanácsok tevékenységét ellenőrzőközös testület felállítását célozta meg.18

Kisebbségi magyarok részére mindig elsődlegesen fontos a magyarországi helyzet, nem utolsósorban azért, mert a támogatás jelentős – döntő- hányada innen érkezik. A továbbiakban többnyire személyes tapasztalatról számolok be, ugyanis a kolozsvári Civil Fórum után kialakult vita okán szükségét éreztem illetékes és felelős magyar civil képviseletek helyzete és gyakorlata iránt érdeklődni. 19

A civil szféra közvetlen közéleti szerepvállalását több ok/tényezőválthatja ki, ezek közül elsőként a bizonyos kormányzati politikával szembeni kritikai alapállást említem. Az egyetemek rektorainak konferenciája mintájára létrehozott Kulturális Szervezetek Elnöki Konferenciájának (2000) bevallott célja egy autentikus és demokratikus szakmai pólus megteremtése a civil-kormányzati partnerség és párbeszéd megtervezéséhez, illetve jegyében. A szakmaiság alapján álló és a közvetlen demokrácia eszköztárát használni kívánó közösségi igyekezet jelentette a Civil Nemzeti Tanács (2001) létrehozói számára az indító okot. A civil minőség nem csupán azért nem jelent műkedvelést, mert ebbe a szférába tartoznak a szakmai szervezetek és a kamarák is, hanem mert elsődlegesen a szervezeti keretre vonatkozik, vagyis a tevékenységek részesei, a részvétel milyenségét és nem szakmaiságát illetően különböznek a hasonló téren működő, közintézmények által alapított intézetek munkatársaitól. A Civil Nemzeti Tanácsot a feladat hozta össze: az európai integráció által felvetett kérdések és folyamatok kapcsán kívántak hiteles és szakmai véleményt megjeleníteni20, annak a gondolatnak a jegyében, hogy a civil közelítésmód, látásmód sok szempontból különbözhet attól, amit a “hivatalos” intézetek képviselnek. A közügyekkel kapcsolatos véleménynyilvánítás, mi több, a beleszólás pedig általános jog. A szakmaiság jegyében, pontosabban a civilek szakmai feladatvállalásának elősegítése érdekében javasolta a Magyar Kulturális Szövetség egy olyan országos pályázati alap létrehozatalát, amely az Európai Uniós programokban való részvételt segítené előazáltal, hogy a pályázóktól megkövetelt 30-40 százalékos, civil szerveződés eseté ben jelentős terhet okozó pályázati önrészt a nyertes pályázók számára biztosítaná. 21

2002 a magyar civil világban a civil szektor társadalmi szerepéről és hatékonyságának a fokozásáról szóló diskurzus éve. Többen nyilatkoztak a civil stratégia megalkotásának szükségességéről, amely a szektor számára minden fontos kérdésben hiteles álláspontot jelenít(ene) meg. 22 A stratégia kidolgozásának főbb elemei: egyenrangú partnerek közötti kapcsolatokra irányul, tiszteletben tartja a szervezetek autonómiáját és szakmai függetlenségét, tárgyszerűség és ideológiamentesség jellemzi, ugyanakkor figyelembe veszi, hogy a civil szervezeteknek komoly szerepük van a társadalmi válaszok kialakításában. A stratégia célja a civilbarát jogi környezet megteremtése, az állam és a civil szektor közötti folyamatos párbeszéd biztosítása, a szektor fejlesztőszolgáltatásainak fokozott támogatása, illetve egy több lábon álló támogatási forrásszerkezet kialakítása. A stratégia felsorolt jellemzőiből következik, hogy a civil szereplők igénylik az állami döntés-előkészítési rendszer megnyitását a társadalom, a civil szektor előtt, s ennek érdekében ki kell alakítani a megfelelőkommunikációs csatorná(ka)t. Ennek jegyében készítették előa kormány és a civil szervezetek közötti keretmegállapodás tervezetét, s az ezzel kapcsolatos elsőtalálkozóra már sor került. 23

A kormánnyal kialakítandó együttműködés ügye emelte előtérbe a nonprofit szféra érdekképviseletének kérdését. A szektorra vonatkozó jogi szabályozás, illetve támogatási politika egy sor olyan dilemmát vet fel, amelyekkel kapcsolatosan a civil szereplőknek közvetlenül és hitelesen (tehát: minél teljesebb körűen) kell(ene) megnyilvánulni. Az belátható mindenki számára, hogy nem 65 ezer, de 6,5 ezer szervezet képviselőivel sem lehet párbeszédet folytatni. A párbeszéd intézményének a felállítására állami oldalról aligha történik kezdeményezés, hiszen a szervezetekben nagy a bizalmatlanság egy központilag kialakított “nonprofit hatóság” iránt. Maga a szektor viszont heterogén, sok szervezet olyan tevékenységet folytat, hogy semmilyen képviseletre nem tart igényt, ezért minden kötelezettséggel járó szektorszintű kezdeményezés ellenérzést vált ki belőlük. Ezen szempontok mellett, illetve ellenére kialakítható egy olyan struktúra, amely a célnak megfelelne. A javaslattevőszerint nem a jogi értelemben vett szervezetiség, hanem a szektor legitim képviselete volna a kialakítandó – ahogyan Sebestyén István nevezi – Nonprofit Tanács célja és feladata.24 A tanács létrehozatalának a törvényi és szervezeti feltételeiről ezen helyen a tájékoztatást fölöslegesnek tartom, az viszont fontos, hogy szervezeti képviseletről a vita változó intenzitással mindmáig folytatódik. A Tanács javasolt funkcióit Gosztonyi Géza fogalmazta meg25 – ezek: érdekképviselet, érdekvédelem, lobbizás, külhoni képviselet, miközben háttérintézményként adminisztráció, információgyűjtés, jogi és pályázati segítségnyújtás, oktatás volna a feladata – s vele kapcsolatosan merült fel egy Nonprofit Kutatóintézet szükségességének a kérdése is.

Bár a vita végigkövetése igen érdekes és tanulságos a témakör iránt érdeklődőszámára, még egyetlen észrevételt idéznék: a tanács nem helyettesítheti a civil szféra hálózatszerű működését, mert ez biztosítja az egyes szereplők számára a képviseleti rendszer hatékonyságát. Ennek érdekében többen javasolják, hogy ne egyes szervezetek legyenek a tanács közvetlen tagjai, hanem ágazati/szakmai/területi szerveződések.

A vita és ezáltal a felvetés értékelésére nem vállalkozom. Viszont pár passzussal korábban azt ígértem, a civil parlament/kamara/tanács – ki-ki válassza ki a neki tetszőt – kérdésében véleményt nyilvánítok. Meggyőződésem, amennyiben a romániai magyar civil szféra nem találja meg a szakmai/területi laza integráció26 módját, mind társadalmi szerepét, mind a civil szférának szánt források hatékonyságát illetően csak hátránya származik belőle. Egyedüli kérdés: mikor ismeri fel minden illetékes – legyen civil avagy politikai szereplő- ezen tétel igazságtartalmát?

 

Jegyzetek

1 Túros Endre (szerk.): Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. KAM, Csíkszereda, 1995.

2 Lásd Arató András: Civil társadalom, forradalom és alkotmány. Új Mandátum, Budapest, 1999. 118-146.

3 Papp Z. Attila: Sétanyomatok. Pro-Print, Csíkszereda, 2001, 103-147. Papp szándéka szerint a civil társadalom eszméjének a romániai nyilvánosságban való jelenlétét vizsgálja dolgozatában, s bár következetesen végig követi a téma sajtóját, utalásszerűen sem tér ki a kolozsvári Civil Fórumok anyagait tartalmazó vaskos kiadványokra. Ezek: Somai József (szerk.): Civil Fórum 2000 – A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben. AEMCSZ, Kolozsvár, 2000, illetve a szintén Somai szerkesztette második kötet Civil Fórum 2001 – A tudás mint társadalmi erőforrás. AEMCSZ, Kolozsvár, 2001.

4 Salat Levente: A romániai magyar civil társadalom az ezredfordulón, a IV. Civil Fórumon – Kolozsvár, 2002. április 29-30. – tartott előadás.

5 Szabó Máté: Globalizáció, civil társadalom és jogvédelem. In Magyar és európai civil társadalom. MTA RKK, Pécs, 1999. 26-45.

6 Kende Péter: Politikai kultúra, civil társadalom, elit. Világosság, 1994/1. 22-37.

7 Fábián Ernő: Az autonóm társadalomszerveződés előzményei. A Hét, 1993. 24. 5.

8 Bakk Miklós – Horváth Andor – Salat Levente: A 2000. év küszöbén – politika és kisebbségi magyar társadalom Romániában. In Bakk M. – Székely I. – Toró T. T.(szerk.): Útközben, Pro-Print, Csíkszereda, 1999. 70-88.

9 Ezzel kapcsolatosan lásd: Bodó Barna: Az eszményi civiltől a civil eszményig. Krónika, 2002. júl. 13-14.

10 Idézi: Papp Z. A. i. m. 117.

11 Lásd: P. Chatterjee: On Civil and Political Society in Post-colonial Democracies. In S. Kapiraj & S. Khilnani (eds): Civil Society. History and Possibilities. Cambridge University Press, 2001. 170.

12 Somai József: Spontán vagy tudatos önszerveződés? Krónika, 2002. május 18-19.

13 KötőJózsef: Gondolatok a civil önépítkezés modelljéről. Krónika, 2002. május 25.

14 Vetési László: Reményeink megtartó iskolája. In Bodó Barna (szerk.): Szórvány és iskola. Iskola Alapítvány, Kolozsvár, 2001.

15 Lásd: R. Ticiu: Evoluþia sectorului neguvernamental în judeþul Timis. Studiu Agentia AID-ONG, 2002.

16 Lásd: KötőJózsef idézett írása mellett Pillich László: Önszerveződés vagy (ön)szervezés? Szabadság, 2002. május 11.

17 Információforrás: dr. Adorján Zoltán Pozsonyból, az egyik – a baloldallal szimpatizáló – liga képviselője.

18 Erről személyes részvétel alapján számolhatok be. A közös testületbe 6 kisebbség képviselete került be.

19 A következőcivil szervezetek képviselőivel folytattam/folytattunk beszélgetést: Civil Nemzeti Tanács (18 ágazati szövetség közös képviselete, dr. Havas Miklós), Európa Ház (Barabás Miklós, az évenkénti Civiliáda szervezője, a civil stratégia kidolgozásának elindítója és ösztönzője), Püspök László (a Külügyminisztérium civil diplomáciai koordinátora), Falufejlesztési Társaság (Kemény Bertalan az elnöke), Társadalmi Egyesülések Szövetsége (mintegy 500 szervezetet képvisel, Lóránt Károly), Dél-Magyarországi Civil Szervezetek Szövetsége (135 tagszervezet, dr. Besenyi Sándor), Kulturális Szervezetek Elnöki Konferenciája (dr. Pomogáts Béla).

20 Elsőilyen jellegű vállalkozásként készült el az a jelentés, amely a világbanki szerkezetátalakítási programok hatását vizsgáló kutatás eredményeit mutatja be: Civil szervezetek a magyar gazdasági és társadalmi átalakulásról. Szerkesztette: Hoós János, Lóránt Károly, Morva Tamás, Budapest, 2001.

21 Lásd: Besenyi Sándor: Feljegyzés a Kulturális Szervezetek Elnöki Konferenciája állásfoglalása kidolgozásához, 2002.

22 Erről több mint egy esztendeje vita folyik a civil szereplők között, a vita anyagát tartalmazó web-oldal: www.civilegyuttmukodes.hu.

23 2002. szeptember 3-án találkozott dr. Baja Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal civil kérdésekben illetékes államtitkára 280 civil szervezet képviselőivel, a három megbeszélt témakör egyike a megkötendőmegállapodás volt.

24 Lásd: Sebestyén István: Vitairat a nonprofit szektor érdekképviseletének megoldásáról, 2001. május 14.

25 Lásd: Gosztonyi Géza: Hogyan tovább civilek? 2001. június 15.

26 Bármilyen tető/ernyőszervezetben gondolkodunk, az végeredményben egyfajta integráció.

[1] A dolgozat 2002-ben készült.

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Civil szerepek és a kisebbségi lét

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: A birtokbavétel lépcsőfokai

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Szempontok helytörténeti stratégia kialakításához

A stratégia legfontosabb alapelve, hogy a honismeret is és a nevelés is minden egyes embert érint. A honismeret kategóriát még szakmai körökben sem értelmezik egységesen. Egyesek a szűkebb pátria vizsgálatát jelenti, a régiók sajátosságait bemutató helyismereti irodalmat. Mások a honismereten valamilyen komplex szemléletmód érvényesülését értik, és nem csupán történettudományi értékű ismereteket tekintenek ide tartozónak, hanem irodalmi, művészettörténeti, földrajzi, néprajzi, természettudományi jellegűeket is. Véleményünk szerint az utóbbi, tágabb értelmezés sokkal inkább megfelel annak a világképnek, amely szerint egy térséget minél komplexebben, sokrétűebben írunk le és jelenítünk meg, annál inkább lehetőséget teremtünk az értékteremtő kötődésre.

A honismeret és a nevelés egymástól elválaszthatatlanok. A honismeret javulásához legtöbbször a nevelés módszereinek és eszköztárának a javítása is szükséges, illetve azzal együtt jár. A nevelés ebben a kontextusban nemcsak az intézményes nevelést jelenti, hanem egy olyan folyamatot, amelyben különböző civil szereplők és olyan hagyományos intézmények, mint a család, igen fontos szerepet játszanak.

Értelmezésünkben a honismeret jelentéstartalma két nagyobb mezőre osztható. Elsődlegesen jelenti ugyanis a hazára, valamely tájegységére vagy településére vonatkozó ismeretek összességét. Másodlagosan azonban, mint tevékenységet definiálhatjuk, amely a szülőföld, a lakóhely, a táj, a természeti környezet, a szűkebb és tágabb haza, a benne élő embercsoport társadalmi és szellemi alkotásaival való megismerkedést tűzi ki célul; a megismerésnek sokirányú, változatos gyakorlatán alapszik, s alapfokú tudományos feltáró, értékőrző munkával társul. Ezáltal az ismeretkincs gyarapításán túl a honismeret hozzájárul a nemzeti, nemzetiségi azonosságtudat erősödéséhez, a hagyományok ápolásához, s a tartalmas, cselekvésre kész lokálpatriotizmus ébrentartásához. Ha ezt a kettős jelentést elfogadjuk, akkor egy stratégiának nemcsak a helyzet elemzésére, intézmények felelősségére és cselekvési lehetőségeire kell kiterjednie, hanem be kell mutatnia azt az utat is, amelyet a nemzeti önismeretünk érdekében – gyakran éles viták formájában, s keserű tapasztalatok alapján – megtehetünk, továbbá azokat a törekvéseket és gyakorlati teljesítményeket, amelyek a nemzettudat alakulását befolyásolták. Minden nemzet és kultúra esetében vannak olyan alapvető értékek, amelyek az illető (nemzeti) közösség számára alapvető fontosságúak, ugyanakkor vannak olyan (helyi) teljesítmények, amelyek olykor beépülnek a (nemzeti) egészbe és valamilyen oktatási intézmény tananyagává válnak, máskor pedig helyi jelentőségűek, bizonyos széles körben visszaigazolt értékek helyi hatásaiként, illetve helyi alkotói törekvések megnyilvánulásaként értelmezhetők. Meggyőződésünk, hogy a helyi értékek előkészítői, bizonyos értelemben feltételei az országos kánonban visszaigazolt értékeknek.

A honismeret státusa: nem egyértelmű. A magyar (szak)-folyóirat több évtizede létezik, egyre-másra jelennek meg érdekes és olvasmányos helyi lapok, kiadványok, tehát igazi mozgalomról beszélhetünk. Ugyanakkor a 2006 januárjában elfogadott magyar kulturális stratégiában a fogalom nem szerepel, utalás sem történik rá.

Egyetemi tárgyként (kevés helyen, de) oktatják. Eszerint: a honismeret szerepe:

  • önismeret, közösségi tudat és összetartozás, otthontudat s ezekre épülő önbecsülés,
  • tudatosítani a természeti-gazdasági földrajz és a turizmus között kapcsolatot;
  • megismertetni az idegenforgalmi adottságokat, régiókat, fogadóképességet, kulturális értékeket, gazdasági helyzetet, s ezeknek a belföldi és nemzetközi turizmusban betöltött szerepét;
  • felismertetni a műemlékek stílusát, jellemzőit, a stíluskorszakok legfontosabb emlékeit, fontosabb népművészeti értékeket, hagyományőrző tájakat;
  • kreatív hozzáállás kialakítása a turisztikában.

Romániában a helyzet még kevésbé mondható megnyugtatónak, ugyanis a központi hatalom a kommunista diktatúra éveiben semmilyen helyi identitásépítést nem fogadott el, annál kevésbé tűrte meg a kisebbségiek ilyen vonatkozású kezdeményezéseit. A helytörténet honismereti mozgalommá alakulásáról szó sem lehetett 1989 előtt, de utána sem változott meg jelentősen az a szemlélet, amely a helyi identitásépítést a központi hatalom ellenében történő mozgásként fogta fel, ilyenként ha nem is gátolja, támogatni sem támogatja. A kisebbségi közösségek esetében tagadhatatlanul van némi központi politika ellenessége a honismereti mozgalomnak, hiszen a kisebbségi közösségek ezáltal szeretnék ellensúlyozni annak a politikai hatalomnak a megnyilvánulásait, amely ezen közösségek autonómiára vonatkozó kéréseit elutasítja. Sem a kormányprogram, sem pedig a szakminisztérium kulturális stratégiája nem tartalmazza a honismeret fogalmát, utalás áttételesen sem történik a területre.

Szinte csodaszámba megy, ezek szerint, ha valamelyik egyetem tanrendjében a helytörténet felbukkan, miként a Babeş-Bolyai Tudományegyetem antropológiai intézetének módszertani kurzusában (Istorie şi antropologie: explorări teoretico-meto-dologice şi studii de caz). Hasonlóképpen meg kell említeni a jászvásári tudományegyetem (Universitatea A. I. Cuza) történettudományi karát, ahol I. éven külön kurzust szentelnek a helytörténetnek (Istorie locală şi surse locale). Múzeumok kiállított anyagát már sokkal inkább szervezik helytörténeti témák köré, különösen Erdélyben. A közoktatásban is előfordul a helytörténet, pontosabban utalás történik rá egy rövid fejezet erejéig a líceumok X. osztályos történelemkönyvében.

A honismerettel azonos regiszterben használatos a helytörténet fogalma – termé­sze­tesen eltérő perspektívából. A honismeret a befogadó oldalról kezeli a kérdést, arra utal, mi az, amit magunkénak tekinthetünk, amit beépíthetünk önértékelésünkbe, amit megjeleníthetünk. A helytörténet a kutató, a feltáró, az értéket felmutató hozzáállást jelzi, amikor a helyi közösség kitermeli magából a helyi értékek felkutatóit, és támogatja a tevékenységüket. Létezik egy másik értelmezés is. A történettudomány művelői szerint a helytörténet kifejezés kettős értelmű: „egyrészt jelöli az adott hely (egy település, egy megye, egy kisebb táj, egy városrész stb.) múltját, pontosabban a múltra vonatkozó feltárt vagy a forrásokban rejtőző információkat, tehát egy ismerethalmazt, másrészt a történettudomány azon irányának megnevezésére szolgál, amely az adott hely (vagy valamely intézménye, üzeme stb.) múltját, a helyhez kötődő, valamely személy életét, történeti szerepét tanulmányozza a források segítségével, illetve a történeti események, jelenségsorozatok helyi tényezőit, sajátosságait mutatja be… A helytörténet ilyen értelmezése kizárja azt a felfogást, amely az országos (nemzeti) és a helytörténeti kutatást a történettudomány két különböző szintjeként, fokaként képzeli el…” Bényei Miklós (1997).[1]

A helytörténet ma már több egyetem tanrendjében szerepel, az említett kulturális stratégia is említi (egy utalás erejéig).

A honismereti mozgalom, a fentiek értelmében, lényegi eleme és meghatározó összetevője annak a térségi identitásépítésnek, amelyet stratégiánkkal szolgálni kívánunk.

Minden stratégia jelentős mértékben függ attól, hogy kik a címzettek, kik vállalják a stratégiában foglaltak képviseletét, megvalósítását. A stratégia címzettje ezek szerint elsősorban a civil szféra, azok a szervezetek és intézmények, amelyek vállalni tudják, és vállalni akarják a benne foglaltak képviseletét. Ezért bízunk abban, hogy civil szervezetek mellett értékei alapján elfogadja és támogatja a magyar sajtó (bár elképzelhető más lapok elfogadó hozzáállása is), és olyan intézmények vezetőit is megszólítjuk, amelyek rendeltetésünk szerint a magyar kultúra szolgálatában állnak (iskolák, színház, gyűjtemények).

[1] Bényei Miklós: Helytörténet, iskola, könyvtár, OPKM, Budapest, 1997.

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Civilek – a sajtó tükrében

 

Mi/ki a civil? Valami történik…

 

Tudjuk. És nem tudjuk. Mert sok mindent tudunk, de nem mind ugyanarra gondolunk. Ha azt mondom tisztviselő, a válaszok sokkal inkább összetartanak, bár a köztisztviselő és közalkalmazott közötti különbségtétel elég gyakran okoz gondot.

Legáltalánosabban: A civil társadalom egy olyan elméleti színtér, ahol az egyéni érdekek, célok és értékek megosztása kollektív módon történik és ahol az egyes szervezetek az államtól, a családtól vagy a piactól elkülönülnek. A civil társadalom az állam és a piac intézményeinek háttérstruktúráin túl működő társadalom alapjait képező önkéntes szociális és polgári szervezetek és intézmények összességéből áll.

Némileg részletezve: A civil társadalom személy- és szervezetegyesülések, valamint önálló szervezetek hálózata, amely létrejötte és működése sajátos szabályai szerint különbözik a társadalom többi intézményrendszerétől. Nem egyenlő sem az állammal, sem a magánszférával, bár kapcsolódásai mindkettőhöz közvetlenek és szervesek. Létezésének elvi alapjait az emberi-, állampolgári jogok érvényesülése, a jogállamiság, az érdekpluralizáció jelenti. A civil társadalom rendeltetése, hogy az általa biztosított nyilvánosság és érdekartikuláció útján szembesítse az állami akaratot az általa képviselt értékekkel, törekvésekkel és gyakorlattal. (Ennek legfontosabb eszköze “közösségi részvétel”.

Tehát a civilek legfontosabb jellemzője a társadalmi kontroll, amikor a hatalommal szemben nemcsak kifejezik különvéleményüket, de igyekeznek megelőzni illetve megváltoztatni a szerintük nem megfelelő hatalmi intézkedéseket. Ha arra gondolnánk, hogy ez új jelenség, a 20. Századi demokratizáció velejárója, hát jó tudni, hogy a civilségnek a kontrollhoz kapcsolódó fontos jellemzője, az önkéntesség már a középkorban is létezett: az egyházak királyi-nemezi adományokkal szociális intézményeket, ispotályokat, árvaházakat hoztak létre már a kora középkorban. A reformkortól kezdődően pedig a polgári önszerveződéseknek a szociálison túl politikai szerepük is van, éspedig éppen a kontroll értelmében. Ide kapcsolódik a civil kurázsi kifejezés, vagyis az a magatartásforma, amely a szociális cselekvés sajátos formája, amikor specifikus helyzetekben, bizonyos szociális kontextusban és a nyilvánosság erejét felhasználva egy személy vagy szervezet önszántából fellép/közbelép, demokratikus elveket és általános emberi értékeket képviselve valakinek vagy valaminek a védelmében, vállalva a konfliktusokat is, hogy a vonatkozó hátrányos helyzet, kiszolgáltatottsági viszony megváltozzon. Tehát a civil kurázsi demokratikus és humán értékekért, legitim, általánosítható érdekekért próbál tenni, és békés konfliktus kezelésre törekszik. A civil kurázsi így a nyilvános bátorság egy speciális formája: minden civil kurázsi bátor, de nem minden bátor cselekedet civil kurázsi. A „polgári bátorság” inkább az állampolgári-politikai cselekedetre utal.

Az itt leírtak szellemében arra számíthatunk, hogy a romániai magyar civil szervezetek a sajtóban elsősorban olyan témákkal, ügyekkel vannak jelen, amelyek valamilyen helyi vagy országos szinten fontos kérdés rendezését célozza meg. Újságfogyasztóként nem ez a kép él bennem, és már ez is elég indok lehet arra, hogy megnézzük, milyen képet kapunk a romániai magyar civil szféráról, ha például napilapjaink alapján kívánjuk véleményünket kialakítani.

Civil vezetőként további kérdéseim vannak. A 2000-es évek közepétől tart a civil szféránk lejtmenete, amikor objektív vagy szubjektív okok miatt igen sok szervezet áll le időlegesen vagy véglegesen. Az erdélyi magyar civil szféra, az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány akkori ügyvezetője szerint 2000-ben elérte a 2000-es szervezeti számot. Kiss Dénes 2010-es átfogó kutatásában[1] összesen 1139 szervezet adatait tudta összesíteni. A kettő között jelentős a különbség, szinte érthetetlenül nagy. Vagy a 2000-es összeírás adatai nem voltak pontosak, vagy vannak még „rejtőzködő” szervezetek. Ha ez utóbbi feltételezést el is fogadjuk, akkor is maximum 10%-os eltérésre gondolhatunk, vagyis gond van a civil szervezeteink háza táján.

Ha megnézzük, hogy ebben az időszakban miként alakult a romániai civil szféra szervezeti struktúrája – amelybe a magyar szervezetek is beletartoznak, természetesen –, akkor újabb okokat találunk arra, hogy civil szervezeteink helyzetét illetően további kérdéseket fogalmazzunk meg. A CENTRAS nevezetű bukaresti központ[2] adatai szerint 2004-ben Romániában 21298 civil szervezet működött, miközben az ERMACISZA adatai szerint akkor a magyar szervezetek száma 2128 volt.

A bukaresti FDSC könyvnyi jelentést készített a romániai nemkormányzati szféráról[3], ebben található adatok szerint 2010-ben az Országos Civil Regiszterben 62680 civil szervezetet tartottak nyilván. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint a 2008-ban nyilvántartott 55660 szervezet közül éves mérleges 21319 adott le, vagyis a szervezetek 38,3%-a. Érdemes felfigyelni arra, hogy 2008 és 2010 között a civil szervezetek száma országosan 7020-al növekedett, miközben a magyar szervezetek száma csökkent.

 

Nézzük meg a médiát

 

Kiss Dénes idézett tanulmánya helyzetleíró jellegű volt, nem foglalkozott folyamatokkal és okokkal. Újabb komoly kutatásra van/volna szükség, hogy feltárjuk, mi okozza azt a teljesen ellentétes mozgást, ami a romániai román illetve magyar civil szféra trendfolyamatait jellemzi.

Egy ilyen kutatáshoz jelentős pénzeszközökre van szükség – amivel nem rendelkezünk –, a helyzetbe nem nyugodtunk bele, mivel léteznek olyan látlelet-készítési lehetőségek, amelyek anyagilag nem megterhelőek. Ez pedig a sajtóvizsgálat. Abból indulunk ki, hogy a civil szervezetek jellegük és tevékenységük folytán rá vannak szorulva a médiája, a működő szervezetek megjelennek a sajtóban. A megjelenés jellege, a médiában közölt üzenet, szöveg megmutatja, hogy egy bizonyos periódusban civiljeink miként vannak jelen közösségeik életében, milyen üzenetet küldenek a helyi közösségnek illetve a politikának.

Mivel ma minden napilapnak létezik internetes változata is, feltételeztem, hogy az internetes lapok kutathatók és kulcsszavas kereséssel viszonylag könnyen ki lehet válogatni a civil szervezetekkel kapcsolatos híradásokat, cikkeket. A lapok kiválasztásában egyszerű szempontot követtem: az illető megye legismertebbnek tekintett lapját vizsgáltam.

Elképzelésem csak részben valósult meg. A csíkszeredai Hargita Népe honlapján egy üzenet fogad, hogy fejlesztés alatt áll, és a honlap tartalmának frissítése szünetel. A lapszámok az általam tervezett módszerrel nem kutathatóak. Más típusú problémával találkoztam a Bihari Napló honlapján. Itt semmilyen keresés nem volt lehetséges, ennek ugyanis előfeltétele az előfizetés. A lap főszerkesztője segítséget ígért, mivel a döntés nem az övé, hanem a kiadóé.

Végül a sepsiszentgyörgyi Háromszék, az Udvarhelyi Híradó, a marosvásárhelyi Népújság, a kolozsvári Szabadság, a Szatmári Friss Újság és az aradi Nyugati Jelen c. lapok 2014. február 1-21 közötti civil szervezetekkel kapcsolatos anyagait válogattam ki.

Nem állíthatom, hogy minden civilekkel kapcsolatos írást sikerült kiválasztani, ugyanis az egyes lapok honlapjai jelentős eltérést mutatnak és a keresés ezeken nem mindig lehetséges ugyanazzal a módszerrel. Például a „civil” kulcsszóra olykor kimondottan politikai eseményt hozott be – a magyarázat: a szövegben valamilyen kontextusban előfordul a civil szó. Amennyiben egy újságszövegben a civil kifejezésnek csak valamilyen szinonimája – nonprofit, harmadik szektor, önkéntes szervezet, stb. – fordul elő, akkor a szöveg nem került be válogatásba.

 

Mit mutat a sajtó?

 

A Háromszékből 7 írást választottam ki, az Udvarhelyi Híradóból 3-at, a Népújságból 9-et, a Szabadságból 11-et, a Szatmári Friss Újságból 5-öt és a Nyugati Jelenből 18-at. A számok jelentős szórást mutatnak, főleg akkor, ha bevenném az aradi írások közé a különböző civilek szervezte farsangi mulatságokról szóló híradásokat, amelyek száma meghaladja a 10-et.

Az első észrevétel a szövegek jellegére vonatkozik: miközben Aradon a közölt írások szinte kivétel nélkül beszámolók illetve eseményhez között interjúk, Sepsiszentgyörgyön nincs egy beszámoló sem. Az aradi írások címei: Fő cél: a sérült fiatalok társadalmi integrációja (febr. 1.), Tartalmas évet zár a Kölcsey Egyesület – interjú az elnökkel (febr. 2.), Kiválósági díj két évtizedes karitatív munkáért (febr. 2.), Történelmi körúton a Kohézió Egyesület gyerekei (febr. 3.), Nemzetközi túra a Găina-csúcson (febr. 4.), A Máltai Segélyszolgálat temesvári fiókszervezetének ülése (febr. 6.), Higgadt jövőtervezés – a Kölcsey Egyesület közgyűlése (febr. 6.), Közösségépítő vetélkedő /Zimándújfalun/ (febr. 7.), Erdély diákszemmel – honismereti pályázat (febr. 9.), Az osztrák Caritas gyermeksegítő kampánya (febr. 9.), Szórványközösségeket erősítő ópusztaszeri kirándulás (febr. 10.), Pénzügyi, gazdasági és gazdálkodási alapképzés a Csikyseknek (febr. 12.), Ki nyeri a legszebb aradi magyar pár címet? (febr. 12.), A Bartók Béla Elméleti Líceum hírei (febr. 14.), Közösségépítés Resicabányán (febr.17), „Sok mindenben tudunk a szakmánknak segíteni” – interjú az RMPSZ helyi elnökével (febr. 17.), Oscar-díjas ír filmet vetítenek – szappan vagy sampon a belépő (febr. 19.), BKE-tisztújítás, a fiatalítás jegyében (febr. 23.). A címek beszédesek, szinte minden címből kiderül az írás tárgya és hangvétele. A kivétel a filmvetítés – itt a háttérben egy alapítvány húzódik meg, és Írország romániai nagykövete tette lehetővé az ír film megtekintését.

Az idézett írások közül a 2 interjú (Pedagógus Szövetség, Kölcsey Egyesület) tartalmaznak elemző és részben értékelő részeket, de nem lépnek túl a szervezeti kereteken, nem mutatnak rá olyan helyzetekre, amelyek a civil szerepvállalás, a civil kurázsi megnyilvánulását feltételezik. Általában érzékelhető a szerkesztői szándék, hogy a régió (az aradi napilapot négy megyében terjesztik: Arad, Temes, Hunyad, Krassó-Szörény) magyarsága számára a rá vonatkozó híreket és eseményekről való beszámolókat biztosítsa. Ebben az esetben a civilek, a szórványhelyzetnek megfelelően, az identitás megélésének, megtartásának az esélyeit növelik rendezvényeikkel, programjaikkal – és a lap ezt tudomásul veszi viszonyulásában. Nem tematizál, nem keresi és mutatja fel azokat a diszfunkciókat, amelyekkel kapcsolatosan tömbhelyzetben vagy anyaországi körülmények között civil reakció várható.

A Háromszékben közölt cikkek címei: Civil kezdeményezés a jobb oktatásért (febr. 3.), Sikeres civil programok /Közösségi Alapítványról/ (febr. 10.), Benyújtották az aláírásokat. Civil petíció emlékhelyeink védelmében (febr. 13.), Ingyen székház civil szervezeteknek /Kézdivásárhelyen/ (febr. 18.), Elégedetlen a CIVEK /petíció a világháborús emlékmű felújítása kapcsán a város polgármesterének címezve/ (febr. 20.), Kétszer több pénz sportra, mint kultúrára /Kézdivásárhelyen/ (febr. 22.), Háromszor annyit igényeltek /kulturális pályázatok Kovásznán/ (febr. 22.).

Valamennyi cikk már címében és címével jelzi, hogy mögötte határozott álláspont létezik, hogy a szóban forgó szervezet (vezetője/ői) valamit másként szeretnének. Az emlékhelyek védelmében közölt 2 cikk közül az első egy eseményt rögzít, a második pedig a CIVEK elnöke sajtótájékoztatójáról szól, aki kifejti álláspontját: számon kér, érvel, a hatalmat (önkormányzatot) szólítja meg. Kézdivásárhelyen és Kovásznán a kultúrára jutó támogatást keveslik – megint csak állásfoglalás egy-egy hatalmi döntéssel kapcsolatosan. A jobb oktatás érdekében megtartott találkozó érdekes esete a kisebbségi szerephalmozásoknak, hiszen a címbe emelt civil kezdeményezés mögött egy háromszéki szenátor áll, aki „civilben” a Koréh Endre Kulturális Egyesület elnöke. Ebben az esetben a szenátor egy általános gondot, az iskolák tanulólétszámának a növelését kívánja elérni – azt nem tudni, hogy egy szenátor vagy egy civil szervezet tehet többet ebben a kérdésben. Közösségi kérdés a másik két cikk témája is: a (z ingyen) székház civileknek, illetve a Háromszéki Közösségi Alapítvány közösségikártya-programja egyszerre biztosít előnyöket a birtokosának és egyben hűségkártya is. A Háromszékben megjelent írások többnyire kapcsolódnak civil kiálláshoz, véleménynyilvánításhoz, illetve a közösségépítésnek is más formáját, éspedig bizonyos társadalmi kölcsönösséget feltételező megnyilvánulásairól adnak hírt.

Az össze többi lap köztes helyzetet tükröz.

Az Udvarhelyi Híradó cikkei: Tényleg menthetetlen a vár? (febr. 19.) a Székelytámadt vár romló állapotát mutatja be, s bár a szövegben a jelzés, hogy civilek figyelik a folyamatot – de nem derül ki, pontosan ki az illető, és mire fog vállalkozni. Egy másik cikk /Ismét diszkriminált a vásárhelyi polgármester (febr. 6.)/ azt teszi szóvá, hogy Maros megye székhelyén nincsenek kétnyelvű iskolai feliratok, ami ellen a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) fellép. Nem udvarhelyi kérdés, de az ügy jelentősége okán túlnő a vásárhelyi kereteken. A Nekik nyújtsd a kezed! (jan. 31.) c. írás sérült gyermekek megsegítéséről szól. Ebben nyújt segítséget a Gyulafehérvári Caritas Korai Nevelő- és Fejlesztő Központja által kiadott könyvecske, az Add a kezed – Nyújtsd a kezed, amelyben 25 udvarhelyi személy és intézmény szerepel, mint potenciális segítő.

A Népújság a Leader a Maros mentén – egy olyan térségért, ahol jó élni (febr. 3.) c. cikkben beszámol a Maros menti Partnerség Leader Egyesület projektjéről. A Civil szervezetek 12. vására (febr. 7.) egy közlemény cikké formált változata a tervezett rendezvényről. A Torockón a MIT-esek (febr. 7.) egy torockói MIT műhelytáborról tudósít. Igazi közérdek (febr. 7.) címmel a szívesek érdekében alapított Procardia szervezet egészségolimpia 2014 rendezvényéről kapunk tudósítást. A Kezdődik a házasság hete (febr. 7.) c. cikkben családterapeuták és egyházi személyiségek számolnak be az egy hetes rendezvénysorozat programjairól. Az Életmentés, mint életforma (febr. 16.) cikk az életmentés alapjairól, a mások védelmében elindult civil szervezeti munkáról szól. Jó cél jegyében íródott a Jótékonysági est a szovátai gyermekotthon javára (febr. 20.) c. cikk, tudósítás a budapesti rendezvényről. Az Erőss Zsolt emlékére teljesítménytúrát szervez az EKE (febr. 21.) címmel egy tervről kapunk tájékoztatást, korrekt beszámoló. Napirenden a nyitott kormányzás ügye (febr. 22.) c. cikkben beszámol arról, hogy civil berkekben aggodalmat keltett, hogy Románia a nyilvánosság mellőzésével lépett be az Open Government Partnershipbe, s az aggodalomról a Független Médiaközpont képviselője beszélt a sajtónak. Ezek az írások, az utolsó kivételével, olyan eseményekről, tervekről számolnak be, amelyek nem feltételeznek semmilyen civil kiállást, vagyis nem jelenik meg a civilek alapvető jellemzőjeként számon tartott kiállás valamiért vagy valami ellen.

A kolozsvári Szabadságban az egymást követő, olykor párhuzamos kolozsvári rendezvényekről nem, vagy rapszodikusan kapunk hírt: a lap híreket nem közöl, csak ha a rendezvényt szervező személy vagy szervezet a közlést – apróhirdetéseknél használt tarifa szerint – megfizeti. Az Év végéig elkészülhet a Magyar Közösségi Ház (febr. 1.) az aranyosegerbegyi magyar közösség nagy projektjéről számol be. A Felfüggesztették a Kirnyik-hegy régészeti mentesítési bizonylatát (febr. 4.) c. cikk a verespataki aranybánya-beruházáshoz szükséges egyik dokumentum helyzetéről szól, ugyanis az okiratot civil szervezetek megtámadták. Az Egyetemistáktól egyetemistáknak (febr. 5.) egy online rádióról tudósít, amely egy sor civil szervezetnek a partnere. A kolozsi magyar közösséget egy ideje belső feszültség teszi próbára, /Megbékélés Kolozson (febr. 8.)/ ami kihat mindenféle kapcsolatokra – az ok, a politikai sokszínűség elfogadása/elutasítása. A cikk jelzi, a sokszínűség, a politikai pluralizmus komoly kihívás lehet az egységdoktrínát vallók számára, s ilyenkor civilek is megszólalnak. A Megszólal Mátyás király szobra (febr. 10.) c. írás az Igen, tessék! Mozgalom egyik performanszáról számol be, amikor Mátyás király és lova a magyar mellett románul, németül, angolul, olaszul és franciául válaszol a kérdezőknek. A Szamosújváron tartják éves találkozójukat a cserkészek (febr. 16.) c. cikk egyszerű tájékoztatás. A Fotóriport – Ifjúsági színjátszó találkozó Désen (febr. 16.) c. írás beharangozó. A Sorsukra bízná a városi öregeket az új segélyszabályozás (febr. 17.) c. írás egy a parlament elé terjesztett jogszabályról szól, amely az idősgondozás szubvenciójának kérdésében két lehetőségszűkítő, a jelenlegi rendszert destabilizáló rendelkezést tesz szóvá. A Neves értelmiségiek kérik az erdélyi magyar szervezetek összefogását az EP-választásokon (febr. 18.) politikai kérdésben tett civil kezdeményezésről számol be. Kolozsvár Ifjúsági Főváros 2015 c. konferenciáztak azok a civilek és önkormányzatisok, akik szerepet vállalnak a nagy esemény előkészítésében. /Félúton a felkészülésben, további ötleteket gyűjtenek, (febr. 19.)/ A Jó buli volt: ifjúsági színjátszó találkozó Désen (febr. 19.) c. cikk egy, a szórványban élők identitását erősítő rendezvényről számol be.

A Szabadság cikkei között találunk egyszerű beszámolót éppúgy, mint olyan írást – kettőt is – amelyek a civil kiállást példáiként idézhetők. Mivel az erdélyi magyarság szellemi fővárosa Kolozsvár, külön figyelmet érdemel, hogy a lap gyakran közöl elméleti jellegű cikkeket, elemzéseket. A vizsgált időszakban civilekkel kapcsolatos elemzés nem jelent meg a lapban.

A Szatmári Friss Újság civil cikkei: A szatmári tanfelügyelőség magyarellenes megnyilvánulását bírálja egy civil szervezet (febr. 2.), 16 éve alakult meg a Nagykárolyi Down Alapítvány (febr. 10.), Szórakozás, amely összeköti a segítőkész embereket (febr. 10.), Ma van a Nemzetközi Gyermekrák Világnapja (febr. 15.), Kellemetlen természetvédők (febr. 18.). Az első írás arról szól, hogy nem azonos elbánásban részesül, ha egy magyar fiatal zavar meg egy román rendezvényt, vagy egy román lép fel tiszteletlenül magyar esemény alatt. Ezzel kapcsolatosan idézi az Active Watch civil szervezet álláspontját. A cikk a civil szabad véleménynyilvánítás mellett áll ki. Szintén a civil kurázsira gondolunk, amikor az Erdélyi Kárpát Egyesület szatmári csoportjának környezetvédő fellépései miatt a helyhatóságok „fogást keresnek” a civil szervezeten. Vagyis Szatmáron is találni mind civil kiállást idéző írást, mind pedig beszámoló jellegű cikket.

 

Összefoglalás

 

A napisajtó lehet egy bizonyos helyi közösség életének a tükre – de civil vonatkozásban ez aligha igaz. Hat újság 53 írása közül egy sem utalt a civil szervezetek nehéz helyzetére, nincs jelzés azt illetően, hogy helyi vezető, civil felelős, de akár kutató a kérdés iránt érdeklődne és erről a sajtó/nyilvánosság számára is van üzenete. A civil szféra a (helyi) politika számára is fontos, mindkét minőségében: mint szolgáltatások nyújtója, illetve mint közösségi értékeink és érdekeink védelmezőjére. Érdemes utalni arra, hogy a 2000-es cián-katasztrófa után és okán erdélyi-romániai civil szervezetek nem léptek fel, nem foglaltak állást, ami mindenképpen a civil mozgalom akkori gyengeségének a jele. A 2010-es évek nagy környezeti kihívása, a verespataki aranykitermelés kérdése viszont olyan erős civil tiltakozást váltott ki 2013 augusztusától kezdődően, hogy a politika, a román kormány is megtorpanni látszik, legalábbis időlegesen. Erről kapunk tájékoztatást, ezek benne vannak a sajtónkban is.

A civilek helyi politikában betöltött, vagy lehetséges közösségi szerepéről sokkal kevesebb hírt kapunk. És ebben a vonatkozásban világos különbség észlelhető a tömb magyar és a szórványhelyzet között – utóbbi esetben a civilek lehetnének az érdekek megszólaltatói, hiszen olykor nincs magyar képviselet a helyhatóságban, de ehhez nem elég erősek sem anyagi, sem szervezeti értelemben. A fronthelyzet városaiban, vagyis ahol a számbeli kisebbséget alkotó magyarság képes lehet és olykor képes is megszerezni a helyi politika legjelentősebb tisztségeit, a helyzetet bonyolítja, hogy a civil fellépés mindig „átszíneződik” etnikai kérdéssé, hiszen a román többség hozzászokott az etnikai kártya használatához.

Végül pedig a civil szféra lejtmenete. Megkérdezhetjük, hogy a sajtó miért nem fordul olyan civilek felé, akik mellől-mögül az utóbbi években elfogyott a szervezet? Több példát lehetne erre felhozni – a jelenség a lényeg. Éspedig az, hogy ha nem kutatói az érdeklődés, akkor a sajtóközlésnek mi a hatása? Csak erősíti a szórványban élők életérzését, a fogyást, a gyengülést. Ezt pedig nem akarják, nem akarhatják a média munkásai.

[1] Kiss Dénes: Romániai magyar nonprofit szervezetek – 2009-2010. A szervezetek adatbázisának bemutatása és a nonprofit szektor szociológiai elemzése. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Műhelytanulmányok sorozatának 37. kiadványa, Kolozsvár, 2010.

[2] Centrul de asistență pt. organizații neguvernamentale – Nemkormányzati szervezetek forrásközpontja.

[3] România 2010. Sectorul neguvernamental, készült a Fundația pentru Dezvoltarea Societății Civile (a Civil Társadalom Fejlesztéséért Alapítvány) keretében, kutatásvezetők Mihaela Lambru és Ancuța Vameșu, módszertani vezető Mircea Kivu. 2010, Bukarest.

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Kistérségek, avagy útban hazafelé

Bevallom: már a címmel gondban vagyok. Mert amikor azt írom, hogy útban hazafelé akkor arra gondolok: a közösségi dolgaink intézésében mindenható állam szintjéről elmozdulóban vannak a dolgok, s egyre inkább közös(ségi) élményünk lesz, hogy alacsonyabb szinten jobban intézhetők a dolgok. Közös gondjainkat hazavisszük, a nagypolitika szintjéről beemeljük az „emberi léptékű” feladatmegoldások szintjére. Számomra a kistérség kérdése a demokrácia kérdése. Gondban pedig azért vagyok, mert a kistérségekkel kapcsolatos megannyi más (kutatási) terület művelőjének/képviselőjének jelenthet egészen mást – és hitem szerint neki is, nekem is igaza(m) lehet.

Ma már kistérségi szinten is fontosak és vizsgálat tárgyát képezik gazdasági, kulturális, néprajzi, társadalom-földrajzi, etnikai jelenségek, ezek területi dimenzióinak körülhatárolására, leírására való törekvés nem most született meg. Örök kérdés: egy határ miért éppen ott van, ahol kialakult? Ezért tartom roppant fontosnak és utalok, ahányszor csak alkalmam adódik a mások (pl. Pierre Bourdieu) által is idézett jeles francia történész, Paul Bois alapigazságként értelmezhető megállapítására: “A régiót nem a tér teszi, hanem az idő, a történelem”. A különböző kritériumok alapján szerveződő térségi formációk határainak, jellegadó sajátosságainak feltárása ma már a regionális tudományok megannyi ágának képezik tárgyát. Bár tapasztaljuk, hogy a térségek kialakulásának jellegzetességei még igen sok titkot tartogatnak számunkra, azt ki lehet jelenteni: kialakult egy olyan régiószemlélet, amely a közbeszéd és a publicisztika leegyszerűsített térfogalmai helyett igyekszik a térbeli szerkezetek közt történeti, gazdasági, kulturális és közigazgatási tipológiai sajátosságok szerint rendet és rangsort kialakítani. A térelméleti vizsgálatok interdiszciplináris megközelítést igényelnek, figyelembe kell venni gazdasági és urbanizációs folyamatokat, tekintetbe kell venni a közigazgatási tradíciók nyomán kialakult hagyományos térbeosztást és ennek olykor egymásnak ellentmondó politikai – nemzetépítő, etnikai határok átrajzolását célzó – és nem igazgatástudományi indokoltságú döntéseket. A területi szerkezetekkel kapcsolatos döntések története megmutatja azokat a kulturális, infrastrukturális, termelési, etnikai indokokat, amelyek folyamatosan alakítják, átírják egy-egy ország, régió belső térszerkezetét.

De visszatérnék ahhoz a bizonyos regionalitáshoz kapcsolódó demokráciához. Ebben a kontextusban az önigazgatás szintjeiről beszélünk, arról, hogy az emberek mikor és miként vonhatók be hatékonyabban közösségi ügyeik intézésébe.

Közös élményünk e feszültségekkel teli, halmozottan kihívásos világban a tehetetlenség. Talán nem fölösleges néhány gondot felidézni, mivel divergens folyamatok feszítésében kell megoldást keresni és találni.

Vegyük az oktatást. Miközben a felsőoktatás eltömegesedésével szinte mindenki egyetemet végezhet, aki akar, nem csökken, sőt növekedőben azok száma, akik kimaradnak az iskolából, akik lemorzsolódnak – és ekként szélre sodródnak. Szubjektív beszámolók helyett lássunk adatokat. Romániában a lemorzsolódásról készített statisztikák – és itt Molnár János és Erdei Itala 2007-es közös kutatására utalok: Romániai magyar kistérségi iskolahálózatok. Működés és jövőkép – azt mutatják, létezik lemorzsolódás, és minél magasabb szintű iskoláról van szó, annál nagyobb. Iskolatípusokként 1-10 százalék közötti értékről van szó, s aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy vannak térségek, ahol a gyermekeknek akár egyötöde nem járja ki a kötelező szintű iskolát. És ez a kép alighanem függ a települési környezettől – falun, „világvégén” a helyzet percentekkel rosszabb lehet, mint (nagy)városi környezetben.

De ennél sokkal szomorúbb az a kép, amelyet nemzetközi összehasonlításban mutat oktatásunk. Egy 2006-os PISA-felmérés az alábbi helyzetet mutatja. A PISA (Programme for International Student Assessment) a fejlett országok gazdasági szervezetének (OECD) megbízásából készülő felméréssorozat, nem a lexikális tartalmakat kéri számon, hanem azt, hogy a diákok miként alkalmazzák a tanultakat. Ezen keresztül az adott ország oktatási rendszeréről, illetve annak minőségéről is világos képet lehet kapni. A grafikonból kiderül, hogy Magyarországon a diákoknak legalább 1/5-e olvasni ugyan tud, de szöveget érteni képtelen. Romániában nem kizárt, hogy a 15 évesek fele funkcionális analfabéta, vagy jó úton halad afelé. (Lásd az alábbi táblázatot.)

Merre is haladunk? Miért e trend? Milyen tényezők és körülmények vezetnek ilyen – mondjuk ki – tragikus helyzethez? De ha folyamatra gondolunk, akkor a baj még nagyobb, mert a trend negatív.

Kérdések halmaza.

Vagy: vegyük a szociális ellátás kérdését?

Nézzük meg, hogyan állunk közszolgáltatások terén?

Figyelem: a végekre gondolok. Arra, hogy a centrum-periféria törésvonal utóbbi oldalán, ahol minden területen a hiány dominál, ott ki az, akit megszólíthatunk, akihez fordulhatunk, akinek nem mindegy, ami történik…

Védőnő, posta, iskola, gyógyszertár, út, villany, víz, tömegközlekedés állatorvosi ügyelet hiánya, rossz közbiztonság. Mindez együtt. Mire gondolhat az, aki valahol a végeken éli életét, s globális korunkra jellemző módon hozzáméri magát a világhoz? Mi lesz számára a kulcsszó: a helybéli hanyagság vagy az országos rendezetlenség? Lokális megoldatlanságra fog gondolni, avagy a struktúrák rendezetlenségéből fakadó, az átmenet strukturális feszültségeivel együtt járó országos zavarra?

Kérdem, minden bizonnyal nem egyedül, honnan tudhatják az emberek, hol akadozik a gépezet? Honnan tudnák az emberek, hogy a ritkán járó busz, a megszűnő óvoda és/vagy iskola, a hiányzó közösségi hely, a távoli lelkész, a tönkrement kereskedő, a nem kapható gyógyszer milyen politikai-társadalmi folyamatok eredménye?

Tudhatná-e társunk a helyi helyzetértelmezésben, hol az a bizonyos kulcs, amellyel a közösségi gondok bilincse kinyitható volna?

Vegyük észre, globalizálódó világunk lokalizálódik. Minél szélesebb a kontextus, minél több és erősebb közvetlen hatásnak vagyunk kitéve, annál inkább szükség van arra a közmondásos józan észre. Annál inkább teret kell kapnia a helyi jobbító szándéknak. A közigazgatásban ezt úgy mondjuk, hogy minél több területen mutatkoznak funkcionális gondok, minél nagyobbak a lokális különbségek, annál közelebb kell vinni magát az igazgatási rendszert az illető közösséghez. Fel kell kínálni, lehetővé kell tenni a bekapcsolódást, a helyi érdekek értékelvű szolgálatát.

Volt erre példa már két évtizede is, amikor a „világvégi” gondok az utasításos politika jegyében, és nem ebben a kontextusban kerültek terítékre. Hadd utaljak Kemény Bertalanra, sokunk Berci bácsijára, aki a magyarországi falugondnoki szolgálat megalapítójaként és mentoraként képviselt ügyet és szellemiséget. Az immár néhai Berci bácsi a kommunizmus – ma már tudjuk: végnapjainak – kicsiny települések ellen indított gyilkos rohamát volt képes áthangolni. Kialakította a falugondnoki rendszert – megoldást kínált arra a gondra, amelynek „kezelésére” pártkorifeusok felszámolást írtak elő. Berci bácsi mondása örök figyelmeztetés számomra, s nem csupán akkor, amikor elzárt(nak gondolt) világok helyzetéről elmélkedünk. Ő írta le egyik tanulmányában – a címét engedtessék meg nem idéznem, miként szállóigék esetében sem a forrás az érdekes –, hogy a kicsiny, párszáz lelkes településeken a legfontosabb kérdés a vidék népességmegtartó képessége. Majd azzal folytatta, hogy fordíthatunk is a birtokviszonyon, s a képességmegtartó népességet tekintjük alapvető fontosságúnak.

Nem, nem játék ez a szavakkal. Mert ahol a helyi infrastruktúra földutat jelent, ahol szolgáltatásként a szomszéd kínálta tej áll rendelkezésre, ahol az orvos heti egyszer látott vendég, onnan bizony a fiatalság és az értelmiség elvándorol – perspektíva nélküli, pesszimista ez a falusi társadalom.

Múlik-e a helyi képességek megtartása a helyi népességen?

Ez a kistérségek lényegi kérdése.

A társadalomföldrajz megkülönbözteti országos, regionális, nagytérségi, kistérségi (városkörnyéki), települési, lakókörzeti és háztartási szintek a makro-, regionális, mezo- és mikroszintek nagyságrend szerinti hierarchiáját. Amikor az egyes térségek jellegzetességeit vizsgáljuk, térértelmezésünk alapját történeti, gazdasági és közigazgatási fogalmak képezik, ezek alapján történik meg a vizsgált egység táji besorolása.

Létezik megannyi felosztás és kategória, a természetföldrajzi nagytájak, a történeti megyerendszer alapján rögzült történeti tájegységek, az ipari, mezőgazdasági termelési körzetek szerinti felosztás – ezek mind a folyamatos térszerkezeti átalakulásokat a változások kiváltó tényezőinek a leírásában segítenek.

            Szükséges és hasznos elméleti foglalatosságok ezek, egyre többen művelik a tudományoknak ezeket a területeit. Nem lehet oda nem figyelni arra, ha egy csodás népművészetet produkáló, virágzó kistérséget az elnéptelenedés veszélye fenyeget. Ha falvak teljes népessége – miként az Udvarhely melletti Atyha esete mutatta a diktatúra utolsó éveiben – útra kél, és új helyet keres magának, arra a tudománynak is oda kell figyelnie. Vagyis mindegyre előkerül, újra meg újra szembe kell nézni a feltételek és adottságok kérdésével.

            Ennek ellenére és újfent visszatérek az általam jelzett kérdéshez: ahogyan reagálunk a környezeti kihívásokra, ahogyan a változó társadalmi kontextus átstrukturálja a helyi világokat – demokrácia kérdése.

            Románia lakosságának háromnegyedét megszoktatta a sokat bírált és gondolatiságában máig nem meghaladott parancsuralmi rendszer, hogy nem kell, mi több nem szabad személyes felelősséget vállalni. A parancsoló átvette a gondolkodás és érdekképviselet felelősségét is. Persze: elméletben. Gyakorlatban egyáltalán nem érdekelte sem az egyén, sem a közösség. S mivel a posztkommunista átmenet gondjai az intézmények működését illetően is megmutatkoznak, van üresjárat meg korrupció lépten-nyomon, keresni sem kell, lépten-nyomon adódik az ok és mentség arra vonatkozóan, hogy nem érdemes.

A kistérségi keret abból a bizonyos mókuskerékből való kitörést teszi lehetővé. Jelent, természetesen, új szabályozási keretet és gyakorlatot is, a vidék gondjaira való odafigyelést. De számomra a kistérség: a közösség vizsgája. Próbája annak, hogy egy helyi csapat vállalni meri és képes vinni közösségének a gondjait.

Ha azt látjuk, viszonylag milyen kevés kistérség létezik Romániában, de Erdélyben is kevesebb a kelleténél, lehetetlen nem arra gondolni, hogy a kistérség, mint demokrácia-iskola nem fontos a központ számára. Jogilag lehetővé teszi létrejöttüket – a települések szabad társulása formájában, de semmit nem tesz a folyamat felerősödéséért, a gyakorlat általánossá tételéért. Ahol fontos a helyi cselekvési potenciál becsatornázása a közösségi megoldások keresésébe, ott rendszert alakítottak ki a kistérségi mozgalom elősegítése, a társulások létrejövetele és – figyelem! – az ország területét teljes egészében lefedő rendszer kialakulása érdekében. Romániában van olyan megye – Hargita, Kolozs, talán más is – ahol megyei szintről ösztönözték a folyamatot, de ez még inkább aláhúzza a központ felelősségét és a helyi szintek lépéskényszerét.

Természetesen: a kistérség nem univerzális megoldás. Nem fog általa minden megoldódni. De két dimenzióban mindenképpen változás következik be: a viszonyulást illetően valamint a létező eszköztár vonatkozásában. Mind többen fedezzük fel, hogy másokkal és másként is lehet. Ami ezután következik, az már igazgatási kérdés. Paktumok (felek, célok, kötelezettségek) – felek és partnerek.

            Ha lehet, fordítsunk a szokásos gyakorlaton: ne titkosítsanak semmit. A lehető legtöbb ügyet és feladatot nyilvánosság előtt kell intézni, vagy azt utólag mindenki tudomására kell hozni. Hiszen közös ügyek közös végiggondolásáról van szó.

A kistérség az a szint, amikor minden közszereplő megőrizheti magánszereplő mivoltát. Ahol a publikus és a magán érintkezik.

 

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Dr. Bodó Barna: Helyünk a magyar világban

Ki a magyar?

Visszatérő kérdés. Magam is játszom a gondolattal, némi békés éllel: apai ágon székelyként, anyai ágon magyarországi magyarként „vegyes” családból származom. Aki érti, visszakérdez: december 5? Igen: 2004. december 5. Ki volt akkor az áldozat? Lélektanilag a külhoni magyarság, mi, akiknek azt üzenték: a külhoni magyarok nemzettestbe való befogadásának a kérdésében Kismagyarország polgárai nem tudnak dönteni, vacillálnak, távol maradnak az urnáktól. Magyarázatok lehetségesek… Számomra nem érdekesek. Azt nem várom el, hogy magyarországi falfirkászok, miként Erdélyben, autópályák és fontos autóutak mentén szépen kiírják: Erdély Magyarország. Ugyanis erdélyi főutak mentén szinte egymást érik az olyan kijelentések: Besszarábia Románia! És ezekhez senki sem nyúl, sem utászok, sem politikusok, sem senki nem gondolja azt, hogy ezzel külön foglalkozni kellene. Pedig: Moldávia – mert ma így hívják – külön állam, lassan araszol az Európai Uniós tagfelvétel felé. Tehát nincs vita mibenlétét illetően. És a falfirkák szépen virítanak.

A hasonló jelzések engem elgondolkoztatnak. Másoknál miért van ez másként? Az egyik közép-európai nép fél a nemzeti összetartozás kinyilvánításától, ha felszólítják, urnához hívják, akkor is távol marad. Miért van az, hogy olyan plakátok szövege, amilyeneket a 2004-es állampolgársági népszavazás előtt a kormányzó MSZP és SZDSZ forgalmazott – hatott.

Forrás: Wikipédia

Ez csak a kádári örökség megnyilvánulásaként értelmezhető: a nemzeti politika hiányát, a külhoni magyarság iránti teljes felelőtlenséget a(z akkori) polgár elfogadta, mert sugalmazták neki: azért élhet jobban a szomszédos országok polgárainál, mert csak önmagával törődik. A kádárizmus egyfajta társadalmi közérzetre épült, ennek bázisa az elhallgatás, alapvető igazságok ki nem mondása. A rendszer azért lehetett rombolóbb például a romániai kommunizmusnál, mert utóbbi aljassága sokkal egyértelműbb. Kádár „csak” hallgatást várt el a polgártól, Ceaușescu elvárta a tapsot és a dicshimnuszt. A kádári örökség levetkőzése, megtagadása ezért nehezebb. A 2000-es évek elején a kádári örökségről alig folytak viták, mi több, a kommunista párt egyenes ágú örököse, az MSZP alakította a demokratikus átmenet második kormányát. Az 1994-es parlamenti választások országos emlékezetkiesése után akár számíthattunk is december 5-re, bár az a hatalmas szimpátia-hullám, amely 1989-1990 fordulóján és mindjárt azt követően magyar földről áradt például éppen az erdélyi magyarok felé, nem ilyen elutasítást vetített előre.

Ilyenkor jut(hat) eszünkre a nemzetfogalom megalkotója, Ernst Renan a kérdéskörben korszakindító, 1882. március 11-én a Sorbonne-on felolvasott esszéje, amely szerint „egy nemzet lényege az, hogy minden egyén sok közös jeggyel rendelkezzék, és hogy mindenki sok mindent elfelejtsen: [..] minden francia polgárnak el kellett felejtenie a Szent Bertalan-éjszakát és a XIII. századi dél-franciaországi mészárlásokat…[1] És így folytatja: a modern nemzet „egyazon irányban konvergáló tények egész sora által létrehozott történelmi képződmény”. Mivel történelmi képződmény és az egymással (sors)közösséget vállalók akaratának terméke, egyszerre a „hősi múlt” öröksége és „egyetlen roppant szolidaritás”, ugyanakkor „mindennapos népszavazás”. Vagyis az összetartozást ki kell nyilvánítani, meg kell élni, mely bár a múltban gyökerezik, a jelenben hat.

Az összetartozás alapja a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás. Nemrég még: nemzettudat.[2] A nemzeti kultúrán mindig egy reprezentatív kultúrát értünk, amely politikai, társadalmi eszméket, jelentéseket, értékeket és ideológiákat gyárt, és ezáltal magába foglalja mindazokat a meggyőződéseket, értelmezési módokat és világképeket, amelyek a társadalmi és politikai cselekvést befolyásolják. „Minden nemzeti kultúra arra törekszik, hogy a befolyása alá vont egyéneknek világos történeti tudatuk, közös kulturális viselkedésformáik, egyértelmű összetartozás-érzésük és sajátos személyiségstruktúrájuk legyen” – összegez Barna Gábor.[3] Ugyanő folytatja: Az identitás fogalma csak a mi/ők – én/ő ellentétpárban értelmezhető. Reflektáltsága csak bizonyos konfliktushelyzetekben erőteljes, amikor választ kell adni arra a kérdésre: ki vagyok én, mi vagyok én? A válasz legtöbbször a nemzeti kultúra kínálta mintákban fogalmazódik meg, amelyek sztereotípiákká váltak; például: „a református vallás = magyar vallás”.

Tehát ellentétpár. A magyar nyelv (már?) nem elég megtartó erő („Nyelvében él a nemzet.”) Ki áll a másik oldalon? Akkor a külhoni magyar, a nyugatra elsodródott magyar – nem magyar?

Értem, persze, hogy értem. Ameddig határ van közöttünk, ameddig a jó öreg Európa klasszikus határai állnak közöttünk – „szeressük egymást, gyerekek!” De ha státusról van szó, ha valaki attól óvja a „jólétes” magyart, hogy az a másik, aki nyelvben testvére ugyan, de közösségként egy ideje külön útra kényszerül, szóval ha ez a másik ronthatja esélyeit, fellép az azóta sokak által jelzett szociális sovinizmus.

Ezért a kérdés: ki volt az áldozat?

A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az áldozat olyan személy, aki valamely szerencsétlenségnek, sorscsapásnak, emberi gyengeségnek vagy gonoszságnak terhét, nehézségét és súlyos következményét akaratán kívül, olykor méltatlanul is kénytelen elviselni, illetve aki akaratán kívül kerül valamely fonák helyzetbe, vagy megtorlás nélkül kénytelen apróbb nehézséget, alkalomszerű kellemetlenséget elviselni. Ki viseli a december 5-i emberi gyengeség kellemetlen következményét? Magyarország népe. Ő az áldozat, az állampolgár-magyar. Olyasmi teljesedik be rajta és általa, amiért nem ő a felelős. Hiszen bűnnek nem tekinthetjük azt, hogy elfogadta a politikai kínálatot: jobban él, ha hallgat. A bűn azé, aki a hallgatást így vásárolta meg, aki pontosan tudta, hogy erre a politikai alkura más válasz aligha érkezhet.

Ez érvényes annak ellenére, hogy nehéz megkérdőjelezni Szarka László állítását, hogy a kettős állampolgársági népszavazás eseménysora rendkívül disszonáns, minden oldalról pártpolitikai érdekek szerint kihasznált, s éppen ezért a kezdeményezésétől a lebonyolításáig, értelmezésétől a következmények feldolgozásáig sokféle felelőtlenséggel párosult, miáltal sokakat rádöbbentett arra, milyen egyoldalú viszonyrendszerek mozgatták a magyar nemzetpolitikai folyamatokat. A népszavazást követően egyre inkább beszélhetni „felelős partnerségről”, „kölcsönös méltányosságról”, illetve teret nyer a „párhuzamos nemzetépítés” koncepciója.[4]

A baj az, hogy nincs vége. Bár közben megszületett a kettős állampolgárság törvénye[5], disszonáns hangok még ma is vannak. A legriasztóbbat a csíkszeredai Erdélyi Magyarságért Egyesület honlapján olvashatjuk.[6]

Kedves határon túli magyarnak’ nevezett csürhe banda![7]

Sajnos nektek az agyi kapacitásotok elég mérsékelt módon működik, ennek ellenére én mégis kísérletet teszek hátha megértitek (bár sok reményt nem fűzők hozzá, hogy sikerrel járok, de a remény hal meg utoljára – az enyém már haldoklik):)

Nekem csak az a bajom a szlovákiai/romániai/ukrajnai/szerbiai „magyarsággal”,(vagy az annak nevezett, magukat ’über menschnek’ képzelő kisebbségi patkányokkal), hogy talán ha beszélnék az adott ország nyelvét – a szlovákot/románt/ukránt/szerbet –, nem biztos , hogy rá lennének kényszerűvel arra, hogy Magyarországon keressenek munkát az országnyelv hiányos, vagy egyáltalán nem beszélése miatt.

De ha már nem volt arra ‘ideje’ – tisztelet a kivételnek akik beszélik a nyelvet – hogy megtanulja, akkor Magyarországon is van elég olyan ember, aki MUNKÁT keres, nincs Szüksége az országnak Rátok!!!!

Nyugodtan ki lehet nektek is húzni Németországba, Angliába. A tökömet sem érdekli, de ezt az országot kerüljétek el de messziről!!!

Nem akartok ti egy kicsit túl sokat??? Nem elég nektek, hogy a magyar választásokon szavazati joggal rendelkeztek, még a munkahelyeink is kellenének???? Örüljetek annak, hogy Szlovák/Román/Ukrán/ Szerb állampolgárként erre ott van lehetőségetek, de NINCS JOGOTOK SZAVAZNI ARRA, HOGY MAGYARORSZÁGOT KI KORMÁNYOZZA!!!!!

Akkor majd, amikor igenis, fel meritek vállalni az adott ország kormányaival szemben, hogy Magyarok vagytok, és veszitek a bátorságot, hogy egy új, jobb élet reményében, immár magyar állampolgárként ide költöztök, és itt akartok munkát vállalni, egy szavam nem lesz… De mivel nektek, ti álszent, gyáva ’magyarság’, nem is kell itt élnetek ahhoz, hogy kérjetek a magyar államtól, hogy magyar állampolgárnak valljátok magatokat, nem értem, mi az ok, amiért inkább éltek egy olyan országban, ahol különböző hírek terjengenek, hogy szeretik-e a magyarságot, vagy utálják-e…

Tényleg nem értem, ha annyira utálva vagytok, mi a f@xomat kerestek még ott???? Élni szar, de ahhoz már gyávák vagytok, hogy kiálljatok, és igenis vállaljátok a magyarságotokat, és kérjétek az állampolgárságot????

Akkor tudjátok mit, megérdemlitek, azt, ahogy bánnak veletek szülőhazátokban.

És nagy örömmel tölt el, hogy egyre kevesebb cég- főleg munkaerő kölcsönző – alkalmaz benneteket, mert addig, amíg nem kéritek a magyar állampolgárságot, addig igenis szlovákok/románok/ukránok/szerbek vagytok, akiknek a Magyar munkaerő piacon SEMMI KERESNIVALÓJA!!! OTT A SZLOVÁK/ROMÁN/UKRÁN/SZERB LEHETŐSÉG, ÉLJETEK OTT, DOLGOZZATOK OTT, MAGYARORSZÁGRA, MEG MAX VÁSÁROLNI, VAGY NYARALNI GYERTEK!!!!!!

Eleve előnnyel indulhattatok, mert két ország nyelvét sajátíthattátok volna el, de nem sokan közületek nem éltek a lehetősséggel… nem tudom sajnálni, sorry…

[…]

HA MAGYARORSZÁGON AKARTOK DOLGOZNI, AZT MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRKÉNT AKARJÁTOK. DÖNTSÉTEK, EL, KELL-E A MAGYAR MUNKAHELY – AMIVEL A MAGYAR ÁLLMAPOLGÁRSÁG JÁRNA, DE A KÜLHONI ELVESZNE, – VAGY NEM KELL A MAGYAR MUNKAHELY… AKKOR MEG ÉLJETEK A HATÁRON TÚL, BÁNJA A TÖKÖM. DE HA GYÁVÁK VAGYTOK FELVÁLLALNI A MAGYARSÁGOT, AKKOR TAKARODJATOK EL INNEN, EBBŐL AZ ORSZÁBÓL, LEHET ÉRVÉNYESÜLNI MÁSHOL IS. DE MINT LÁTOM, TI CSAK AKKOR VAGYTOK MAGYAROK – A NYELVTUDÁS HIÁNYA MIATT – AMIKOR MUNKAHELY KELL, MERT HÁT UGYE A HAZAI MUNKAHELYRE KELLENE TUDNI AZ ADOTT ORSZÁG NYELVÉT. DE KÉNYELMESEBB EZ, HOGY ÁTJÖVÜNK DOLGOZNI, A MAGYAR MEG MENJEK 50 EZER NETTÓÉRT KÖZMUNKÁRA. NEM, AZT NEKTEK KÉNE CSINÁLNI, TI ALJAS KÉTSZÍNŰ BUTA BANDA…

ps: Remélem érhető volt, buta szlovák/román/ukrán/szerb (mert hát ugye ez az állampolgárságotok, kedves határon túli ’magyarok’) népek. KOMMENTET NEM KÉREK TŐLETEK!!!”

Ez tömény. Annyira teli gyűlölettel és úgy mondja a magáét, hogy a sz0veget szinte teljes egészében idéztem. Esetleges kérdéseink – a szerző életkora, végzettsége, társadalmi státusa – az alaphelyzeten nem változtatnának: a magyar nemzethez tartozás kérdése a maradék Magyarországon kibeszéletlen. Ha valaki azt mondja, egy ilyen vélemény elindítója a névtelenség védelme alatt teszi ezt, válaszom: ezáltal alapjában nem változik semmi. Aki megszólal, abban hatalmas a nyomás. Helyi közösségében biztosan „kipróbálta” már diskurzusát, és ezért lépett – bár: névtelenül – a nagyobb nyilvánosság elé. Ha helyben, személyes köreiben egyértelmű visszautasítást tapasztal, nem lódul neki ekkora indulattal a „buta, aljas határon túlinak”. Egy ilyen szövegnek szerintem mindig van előzménye, vannak felvezető erősítő körei. Ez az, ami elgondolkoztat.

És itt jutunk el a felelősség és a számon kérhetőség kérdéséig. Nem az úgynevezett „státustörvény”[8] vitája során sokat elemzett „felelősség-klauzula” vita érdekel és érdekes, hanem az a kultúrnemzet felfogás, amely a 2001-es és az azt követő törvények[9] okán egyre fontosabbá válik. A magyar nemzet számára létfontosságú egy élhető közösség kialakítása. Kiutat egy olyan kultúrnemzet koncepció jelenthet, amely támaszkodik az egyéb országokban élő magyarok tapasztalataira, mi több, ezeket innovatívan be is építi saját stratégiájába, azzal a céllal, hogy növelje a nemzethez tartozás presztízsét.

Miként Bárdi Nándor és Szarka László közös tanulmányukban[10] kifejtik, a határon túli magyar közösségek kényszerközösségekként jöttek létre, és 1920 óta vállalt, akarati, közös tapasztalatokkal bíró közösségekké alakultak. Szükség volt intézményi rendszereik újjáépítésére, miközben válaszolniuk kellett a Budapestről vagy saját országuk kormányzataitól érkező nemzetállami kihívásokra, és nem utolsó sorban saját társadalmuk modernizációjával kapcsolatos kérdésekre. Minden kisebbségi társadalom számára meghatározó, hogy tagjainak politikai integrációja és modernizációja a saját közösségi intézményein keresztül megy-e végbe vagy sem? Amennyiben ez az intézményi keret nem létezik, akkor erre a folyamatra csak egyénileg kerülhet sor, minek következtében el kell hagyni a közösségi hátteret, mert Közép-Kelet-Európa országaiban az egyén „modern”, „mobil”, „egyenrangú” csak többségiként lehet. A Brubaker-féle triadikus rendszerhez képet a szerzőpáros négyszereplős viszonyrendszerrel számol, a brubakeri nemzeti kisebbség, a többségi állam, az anyaország mellett számolnak a nemzetközi viszonyok (kisebbségi jogok, nagyhatalmi érdekek, az Európa Tanács kisebbségi egyezményei, az Európai Unió antidiszkriminációs és szubszidiaritásra törekvő politikája) tényezőivel. Ez a szerkezet annál hatékonyabb lehet, minél jobban alkalmazkodott az adott magyar kisebbség a saját államán belüli problémákhoz, saját, önállóan (is) működő alrendszerei révén. Tény, hogy nyolcvan-kilencven év alatt a magyar közösségek egymáshoz és Budapesthez képest szétfejlődtek, ahogy újra és újra megteremtették a válaszaikat kidolgozó, és azokat képviselő intézményességüket. Miközben a magyar nemzetépítés Magyarországon kívülre került kisebbségi egységei voltak, olyan külön közösségekként is tételeződtek, amelyek számára a cél, a sikeres kisebbségi nemzetépítés, a nemzeti autonómia keretei közt megteremthetőnek tartott önkormányzó közösségek jövőképét jelenti.

Szarka László fentebb már idézett tanulmányában rámutat, hogy „A 21. századi magyar nemzetfogalom egyik alapját változatlanul a magyar állam intézményrendszere, az állam területén élő polgárok közössége, önkormányzati és civil szervezeteinek működése jelenti. A nemzetfogalom másik alapvető kritériumát a magyar nyelv és kultúra közössége jelenti, amelybe a magyarországi kisebbségek a maguk kettős-többes kötődése révén éppúgy beletartoznak, mint a szomszéd országokban és diaszpóra helyzetben élő magyarok. A nemzetfogalom alapvető változását tehát elsősorban nem a területi, kulturális vagy a politikai kompetenciák kiterjesztése jelenti, hanem az integrálódó európai térben kínálkozó kapcsolattartási, intézményi, gazdasági, munkaerő-piaci stb. lehetőségek és az azok által kialakuló új tendenciák, új kötődések, újfajta migráns, transznacionális magatartásformák beemelése a nemzeti hálózatok működtetésébe.” Korunkban egyszerre, párhuzamosan zajlik két folyamat: egyrészt a mai állam egyre kevésbé képes a 19-20. századra jellemző nemzeti közösségek (látszatának) kialakítására. Másrészt megkerülhetetlen, erősödő folyamat a nyelvhez, a nyelvi kommunikációhoz, a történeti hagyományokhoz való kötődés erősödése, a kulturális jogok politikai jelentőségének a fokozódása. Ezek a folyamatok elvezet(het)nek a nemzetállamok reneszánszához.

Az európai nemzetek látszólagos békéje mögött értékválság és értékpluralizmus, migráció és bezárkózás ellentmondásos folyamatai húzódnak meg. És ebben a kontextusban születtek meg és születnek napjainkban is kisebbségpolitikai, nemzetpolitikai stratégiák. A jelenleg érvényes stratégiát 2011. november 25-én fogadta el a Magyar Állandó Értekezlet. A dokumentum sorolja a kétségtelen eredményeket, éspedig: „ma Európában Magyarország rendelkezik az egyik legkomplexebb és legaktívabb nemzetpolitikával. Megalakultak a külhoni magyarokat támogató intézmények, a külhoni magyarok támogatása szerepel a költségvetésben, a magyar állam fellép a külhoni magyarok érdekében a nemzetközi porondon, a magyarországi lakosság természetesnek tekinti, hogy az anyaország támogatja a határain túl élő nemzettársakat, a szomszédos államok – ha nem is mindig feszültségektől mentesen – tudomásul veszik, hogy a magyar állam támogatja az ott élő magyarokat.”[11] Ugyanakkor a dokumentum azt is megállapítja, hogy „Nem alakult ki konszenzus a nemzetpolitikában. A magyarországi pártoknak nem sikerült kivonni a nemzetpolitikát a belpolitikai küzdelemből.” Továbbá „A nemzetpolitika nem volt koherens. Nem létezett sem Magyarország részéről, sem a külhoni magyar szervezetek részéről egy koherens, összehangolt, prioritásokat megfogalmazó elképzelés.”

A Stratégia alaptételei:

  • Magyarország számára a külhoni magyarság érték.
  • A magyar nemzet kohéziója önmagában érték.
  • Az egyetemes magyar kultúra szempontjából felbecsülhetetlenül értékes a külhoni magyarok hozzájárulása a kultúrkincs gyarapításához, ahogy gazdasági érdekeink is fűződnek ahhoz, hogy a szomszédos államokban prosperáló magyar közösségek létezzenek.

A Stratégia világos elvárásokat fogalmaz meg, ezek között is első cél a gyarapodó közösségek, a gyarapodás minden téren: demográfiailag, szellemileg, gazdasági szempontból. Hasonlóan fontos a teljes körű külhoni magyar intézményrendszer.

            A gyarapodó közösségek célegyüttest az alábbi táblázatban foglalták össze:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyarapodó közösségek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Számbeli

 

 

Szellemi

 

 

 

 

Gazdasági

 

 

 

 

Jogi

 

 

 

Asszimiláció

 

 

 

Identitás

 

 

 

 

 

Összehangolt

 

 

 

 

Jogvédelem

 

 

 

csökkentése

 

 

 

erősítése

 

 

 

 

 

fejlesztés

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Versenyképes

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyermekszám

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Határon átnyúló

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jogkiterjesztés

 

 

 

növekedése

 

 

 

tudás

 

 

 

 

lehetőségek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kihasználása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Életminőség

 

 

 

Közösségi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elérhetőség

 

 

 

 

Jogok

 

 

 

javítása

 

 

 

normák erősítése

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

javítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

használata

 

 

 

Hazatérés

 

 

 

Kultúrkincs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Klaszterek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ösztönzése

 

 

 

megőrzése

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kialakítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kultúrkincs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

fejlesztése

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Öngondoskodás

Teljes intézményrendszer

Integráció

 

Forrás: Magyar nemzetpolitika. A nemzetpolitika stratégiai kerete. 15.o.    

 

Megvan tehát a keret, az irány. El kell indulni az úton.

            A magyar állam kész arra, hogy közpolitika erőforrásokat állítson a külhoni magyarok – és értelemszerűen a szórványhelyzetben élők – identitás-küzdelmének a támogatására. Ennél többet nem lehet. Kérdés: kié a közpolitikai folyamat előkészítésének a felelőssége? Ki határozza meg a célokat, ki jelöli ki az eszközöket, fogalmazza meg a szabályokat, és ki felel a végrehajtásért? A helyzetből fakadóan a magyar állami intézmények közvetlen felelősséget nem vállalhatnak. A kérdéssor megkerülhetetlen eleme: a közpolitikai partner kiléte és mibenléte. Őt meg kell találni, a szerepre fel kell készíteni – és hitelesíteni kell szereplését mind az általa szolgált közösség, mind pedig a közpolitikai forrásokat biztosító anyaország felé is.[12]

            Világos képlet. És mégis: nem elég, még mindig nem elég.

            Ugyanis nemcsak a feladatokkal kellene törődni, hanem az olyan jelenségekkel is, amilyenre a Medián 2015 tavaszán bemutatott kutatása vet fényt. A Medián azt vizsgálta, hogy mekkora az ellenszenv a magyar társadalomban különféle csoportokkal szemben. Miként a mellékelt diagram mutatja, egy év leforgása alatt a romániai magyarok esetében nőtt az egyik legnagyobb mértékben a távolságtartás, ennél erősebben csak a románok és a négerek iránti elutasítás növekedett.

 

Forrás: Krónika online http://www.kronika.ro/erdelyi-hirek/anyaorszag-nott-az-erdelyi-magyarokkal-szembeni-elutasitas/print (2015.okt.15.)

 

Ami igazán aggasztó, hogy látszólag nem történt semmi, ami ezt indokolhatná. Magyarország gazdasági szempontból emelkedő pályán van, senki munkahelye nincs veszélyben, és mégis az erdélyi testvérek a magyar polgárnak az amerikaiaknál vagy a sváboknál kevésbé „kellenek”. Igaz, az amerikaiak messze vannak, s ha útnak indulnak, úti céljuk többnyire nem Magyarország. De az erdélyi magyaroknak sem – mi egyre kevésbé indulunk útnak, növekedik az itthon maradási hajlandóság. Mondhatnám: szerencsére. Az itthon maradók szerencséjére…

A helyünket tudjuk a világban – egyesek nem akarják elhinni. És a számuk növekszik. Jó volna megérteni, miért?

Ezzel közösen kellene foglalkoznunk: magyarok és külhoni magyarok…

 

[1] E. Renan, Mi a nemzet? Ford. Réz Pál, in Eszmék a politikában: a nacionalizmus, szerkesztette Bretter Zoltán és Deák Ágnes, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 182. o.

[2] A nemzeti identitás a személyiséghez tartozik, az egyén önazonosságának fontos alkotóeleme, és kihat az ember fejlődésére, teljes életútjára. A nemzettudat a személyes kapcsolatok körénél tágabb, nagyobb közösséghez való tartozás tudatosulását jelenti.

[3] Barna Gábor: Népi kultúra – nemzeti kultúra – nemzeti identitás. http://mek.oszk.hu/09300/09396/html/01.htm#n7 2015.okt.10.

[4] Szarka László: A 21. század eleji magyar nemzetfogalom értelmezési kerete. Magyar Kisebbség, 2006/3-4.

[5] Hivatalosan: az 1993. évi LV. törvény módosítása az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetésével. (Elfogadták 2010.V.26-án.)

[6] https://erdelyimagyar.wordpress.com/2014/08/16/kedves-hataron-tuli-magyarnak-nevezett-csurhe-banda/ (2015.okt.10.)

[7] A helyesírás eredeti, csak a betű elütéseket javítottam ki.

[8] 2001. évi LXII. törvény, az ún. státustörvény: a „Magyar Köztársaságnak az Alkotmány 6.§ (3) bekezdésében foglalt, a határon kívül élő magyarokért viselt felelősségének érvényesítése érdekében, Magyarországgal való sokoldalú kapcsolataik ápolásának és fejlesztésének előmozdítása céljából” hozott törvény.

[9] Nemzeti összetartozás törvénye: 2010. évi XLV törvény értelmében a nemzeti emléknap olyan kitüntetett nap, amely az ország/nép életében kiemelt jelentőségű, de nem nemzeti ünnep. A nemzeti gyásznap arra a fordulatra emlékeztet, amelyet a nemzetnek soha nem szabad elfeledni vagy jelentéktelenségbe süllyedni, a nemzet összetartozásának a ki- és felmutatása.

[10] Bárdi Nándor – Szarka László: A magyar kisebbség- és nemzetpolitika megújításának lehetőségei. http://adatbank.transindex.ro/regio/kutatoioldalak/bardi/ (2015.okt.11.)

[11] Magyar nemzetpolitika. A nemzetpolitikai stratégia kerete. http://bgazrt.hu/npki/a_nemzetpolitika_oktatasa/alapdokumentumok/magyar_nemzetpolitika_a_nemzetpolitikai_strategia_kerete/ (2015.okt.11.)

[12] Bodó Barna: Szórvány és közpolitika, Kisebbségkutatás, 2015/3.

 

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Civil szervezetek és menedzsment

Bár ritkán gondolunk erre, bizonyos: mindennapi életünk elképzelhetetlen lenne civil szervezetek nélkül. Civil szervezeteknek olyan társadalmi és gazdasági szervezeteket tekintünk, amelyek nem államiak, nem profitorientáltak, ugyanakkor önkéntesség és a közjó szolgálata jellemzi őket. A civil szervezetek legfontosabb jellemzői: bizonyos fokú intézményesültség, függetlenség, a profitszétosztás tilalma, önkormányzatiság és önkéntesség. Jogi értelemben a civil szervezet kifejezés gyűjtőfogalom, számos olyan szervezetet foglal magába, amelyekről e kifejezés kihangsúlyozza, hogy mind a közigazgatástól, mind a katonaságtól független. Ezek a szervezetek általában spontán módon, kezdeményezésre, mozgalomból kinőve jön létre.

Változó civil világ

A civilek szerepéről az utóbbi években egyre több szó esik, főleg azóta, hogy a 70-es évek gazdasági válságát követően az addig kiemelt társadalmi célnak tekintett jóléti állam megvalósítását illetően mind több országban dilemmák fogalmazódtak meg, a közszolgáltatások új rendszerében pedig a civilek szerepe egyre fontosabb. Napjainkban olyan politológusi vélemények is elhangzanak, hogy közpolitikák vonatkozásában a civil szféra lett a „negyedik hatalmi ág” (valamikor ezt a sajtóval kapcsolatosan vallották), és mind több figyelem fordul a civil szervezetek működésére, hatékonyságukra. Működési biztonságuk ma már nem csupán annak a csoportnak fontos, akik a vonatkozó szervezetet létrehozták és működtetik, hanem az egész helyi közösségnek. A civil szervezetek szerepei kapcsán fel szokás sorolni az alábbiakat:

  • Az EU keretében fontos és szükséges a „Bizottság és civil szervezetek (NGO-k): szorosabb partneri kapcsolatok építése” (COM /2000/11)
  • Elősegítik a részvételi demokráciát.
  • Állampolgárok csoportjainak véleményét képviselik.
  • Részt vesznek a politika-csinálásban (policy-making).
  • Projektek megvalósításában való részvétel.
  • Elősegítik az európai integrációt.

Annak ellenére, hogy mind jelentősebb társadalmi szerep vállalását várják el a civil szervezetektől, működésüket illetően igen sok a kérdés és dilemma. Általában a következő problémákat szokás a civil szervezetekkel kapcsolatosan megemlíteni: pénzügyi instabilitás, pályázatfüggő működés, projekt-fluktuáció, nincsenek/alig vannak főállású alkalmazottak, a törvényi, jogi, pénzügyi, szervezeti háttérrel kapcsolatos ismeretek hiánya/nem kielégítő volta, speciális szakismeret hiánya (önkéntesek, EU-s források bevonása), kistérségi együttműködés hiánya és a lakosság apátiája.

A 10-20 évvel ezelőtti helyzethez képest mára csaknem minden, ami befolyásolja a non-profit szektorban nyújtott szolgáltatásokat (kormányzati bürokrácia világa, politikai környezet, üzleti bürokrácia világa, személyes világ) alapvetően megváltozott, illetve ma is változik. Ezek kihatnak kapcsolatokra (pozitív jelenség pl. a két szektor, az üzleti és nem üzleti szektor egymást megtermékenyítő jellege), de a fellépő definíciós bizonytalanságok jelzés értelműek. Ma már nem felelnek meg a korábbi, tagadásra épülő értelmezések: amikor szervezetek tagadással különböztették meg magukat az üzleti világ és az államigazgatás szerveitől („nem üzleti”, „nem profit” tehát civil). Terjedőben vannak az integratív jellegű definíciók (harmadik szektor, független szektor stb.). Ugyanakkor elismerést jeleznek az olyan pozitív jelenségek is, mint például az, hogy az USA-ban 1989-ban bevezetett Internal Revenue Code (IRC) kedvezményes adózási státuszt biztosít az ún. non-profit szervezeteknek.

Az alábbi táblázatban összefoglaltuk az egyes szektorok legfontosabb jellemzőit:

 

Szektorok

Nem üzleti szektor

 

Üzleti szektor

Közszolgáltatási szféra

Non-profit

szektor

 

Jellemzők

Költségvetési

szektor

Közüzemi

szektor

Szervezetei

Közintézmények

Közüzemek

Civil szervezetek

Vállalatok

Előállított javak

Közjavak

Megfizettethető javak

Közös javak

Magánjavak

Kielégített igények

Kollektív

Kollektív

Egyéni

Egyéni

Fogyasztás finanszírozója

Költségvetés

Költségvetés+

fogyasztó

Adományozó, szponzor

Fogyasztó

Tevékenység célja

Közhasznú

Profitszerzés

Közhasznú

Profitszerzés

Szférához tartozás

Közszolgáltatási szféra

Közszolgáltatási szféra

Privát szféra

Privát szféra

Tulajdonforma

Állami

Állami/vegyes

Magán

Magán

Működési forma

Költségvetési intézmény

Vállalat

Alapítvány, egyesület, közhasznú társaság

Egyéni, társas vállalkozás

A mai társadalomban a tudás átértékelődik, egyrészt mert az érvényes tudás jelentős része gyorsan és folyamatosan változik. Ha egy szervezet fenn akar maradni ebben a gyorsan változó világban, akkor kreatívan kell alkalmazkodnia a körülményekhez, vagyis képesnek kell lennie arra, hogy alkotó módon változtasson a körülményeken.

A for- és a nonprofit szektor közötti különbségek funkciók szerint is megjeleníthetőek:

 

Ismertetőjegyek

A vállalatoknál

A non-profit szervezeteknél

Fő célkitűzés

Biztosítani a befektetett tőke hozamát

A szolgáltatások specifikus igényeket elégítenek ki

A vevőkör igényeinek kielégítése

Lefedni a piaci igényeket

Lefedni a tagok speciális igényeit

A döntések irányítottsága

A döntéseket a piac, a vevőkör magatartása és a konkurencia irányítja

A szolgáltatásokról maguk a tagok döntenek. Nem piaci helyzetben működnek

Előállított javak

Magán és egyéni javak, amelyek csak kereskedelmi forgalomba hozhatók

Kollektív javak. Előfordulnak egyéni szolgáltatások is, amelyeket a tagok eladhatnak

Pénzeszközök

Befektetett tőke és az eladásból származó jövedelem

Tagdíjakból vagy adókból származó jövedelem, illetve az eladott szolgáltatásokból

A munkafaktor

A munkatársak zömét teljes munkaidőre alkalmazzák

A tagok önkéntes részvétele (bizottságok, alcsoportok: aktivista munka)

Hatékonyság

A hatékonyságot az üzleti forgalom, a piaci részesedés, a haszon tükrözi

Nehéz mérni a hatást, ráfordítás-érzékenység

Megváltozik a szervezetek jellege, belső struktúrája: a hagyományos hierarchikus szervezet – amelyben a vezető mindent tud, mindent meghatároz, jutalmaz/büntet – a mai helyzetben nem képes megbirkózni a feladatokkal és kihívásokkal. Olyan szervezetre van szükség, amely jól érzi magát a modern élet bizonytalanságában, képes szembenézni az újabb és újabb problémákkal. Vagyis olyan szervezeteket kell kialakítani, ahol a szerepek nem rögzítettek, a munka nem szigorúan meghatározott, a vezetést bárki vállalhatja és a munka jutalma a siker, a társak elismerése, az önbizalom növekedése.

Megjelennek a tanuló szervezetek. Ezekre jellemző:

  • A tanuló szervezet az adaptációs készségen és a tudás sokszínűségén alapul.
  • A szervezeti tagok elkötelezettsége érdekében iránymutató elképzelések megfogalmazása
  • A tanulás infrastruktúrájának biztosítása a szervezeten belül: „tervezés mint tanulás” elv érvényesítése
  • A szervezeti vezetők (kuratóriumok tagjai, ügyvezetők) tanulási képességeinek fejlesztése
  • A tanuló szervezet az adaptációs készségen és a tudás sokszínűségén alapul
  • A szervezeti tagok elkötelezettsége érdekében iránymutató elképzelések megfogalmazása
  • A tanulás infrastruktúrájának biztosítása a szervezeten belül: „tervezés mint tanulás” elv érvényesítése
  • A szervezeti vezetők (kuratóriumok tagjai, ügyvezetők) tanulási képességeinek fejlesztése.

Menedzsment – új helyzetben

 

Ebben az új helyzetben válik kiemelten fontossá a menedzsment kérdése. A menedzsment az a folyamat, amelyben a civil szervezet irányítása által kitűzött célok minél sikeresebb megvalósításának érdekében a rendelkezésre álló erőforrások legoptimálisabb felhasználására törekszünk. Optimális esetben a menedzsment testület a szervezet irányító testülete által felügyelt, ám attól független. A civil menedzsment megjelenése a civil és az üzleti szféra közötti kölcsönhatást jelzi. A civil menedzsment területei nem különböznek jelentős mértékben az üzleti szféra esetétől, itt is jelen van a pénzügyi vezetés, a forrásteremtés, a szervezeti kommunikáció és ehhez kapcsolódva a PR vagyis a közönségkapcsolatok kérdésköre, továbbá az emberi erőforrás fejlesztése valamint a marketing.

A civil menedzsment jellemzői:

  • rendszereket hoz létre és technológiát alkalmaz,
  • a célok elérését szolgáló eszközöket rendelkezésre bocsátja,
  • feladatának tekinti a hatékonyság kérdését,
  • működése ciklikus: előkészítés/felmérés, tervezés, döntés(hozatal), megvalósítás, értékelés.

A civil szervezeti menedzser alapvetően a szervezet működtetéséért felelős, más jellegű feladatokat lát el, mint a szervezet vezető testülete (közgyűlés, küldöttgyűlés vagy kuratórium). Az ő feladata szervezet napi működtetése, döntéshozatal, képviselet, tervek, beszámolók elkészítése, dolgozók, munkatársak, önkéntesek felügyelete.

Alapvető kérdés a fenntarthatóság. Egy civil szervezetnél három területnek kell egyensúlyban lennie egymással, hogy a szervezet fenntarthatóságáról beszélhessük: a) szervezeti: ez a szervezet belső struktúrájának harmóniáját jelenti, a vezetés, irányítás és menedzsment együttműködését, a menedzsment hatékony; b) szakmai: a szervezet valós társadalmi elvárásokra válaszol, elemzi és fejleszti tevékenységét, minőségbiztosítást, minőségfejlesztési rendszert alkalmaz; c) pénzügyi: a szervezet megtervezi pénzügyeit, figyel a több lábon állására, takarékosan gazdálkodik, és lehetőleg tartalékot képez.

 

            Menedzsment területek:

Pénzügyi vezetés: feladata, hogy rövid és hosszú távon biztosítsa a szervezet pénzügyi stabilitását, átláthatóságát és megbízhatóságát. Fontos, hogy adott kiadási formához megfelelő forrást párosítson, alkalmas legyen a szervezett adott forrásokból származó bevételeinek és kiadásainak elkülönített kezelésére, képes legyen tartalékképzésre, s rugalmasan kezelje a szervezet bevételeinek és kiadásainak alakulását.

Forrásteremtés: sok szervezetnél összekeveredik a pénzügyi vezetés területe a forrásteremtésével, hiszen rokon területek. A forrásteremtési terület az alábbi kérdésekre ad választ: Miért, mire, honnan, hogyan, mennyit, kitől kérjünk/pályázzunk/szervezzünk? Valamint miből fedezzük a forrásteremtési területünket és kikkel végezzük/végeztetjük el ezt a feladatot? Forrásteremtésnek számtalan lehetősége lehet egy civil szervezetnél: tagdíjak, adományszervezés, 2%, pályázatok, saját bevételek, vállalkozási bevételek hogy csak a kézenfekvőket említsük.

Szervezeti kommunikáció – PR (közönségkapcsolatok): Célja a szervezet ismertségének növelése, a szervezet felé irányuló bizalom megteremtése, növelése, a szervezet eredményeinek ismertetése, tudatosítása, társadalmi bázisának növelése, beágyazottságának elősegítése. A szervezet külső és belső kapcsolatainak egyensúlyát egyaránt értjük alatta, így fontos, hogy ezen területen belül a szervezet külső és belső kommunikációját is kialakítsuk, fejlesszük.

A kapcsolatok menedzsmentje szintén fontos, hiszen befelé és kifelé a következő szereplőkkel kell kapcsolatos tartani: tagok, kuratórium, alkalmazottak, önkéntesek, polgárok, helyi partnerek, helyi kulcsemberek, vezetők, pénzügyi szereplők.

Emberi erőforrás-fejlesztés: A civilszervezetek legfontosabb erőforrását az emberek jelentik, akik benne/vele dolgoznak megbízottként, fizetett alkalmazottként, tagként, önkéntesként. Fontos, hogy az emberek képességeinek, készségeinek, szemléletmódjuknak harmonikus teret biztosítsunk, egyéni igényeiket és a szervezet által támasztott elvárásokat összehangoljuk, s így biztosítsuk a hatékony szervezeti munkát.

Csapatépítés: A non-profit szervezet vezetője többféle csoportépítési és csoportműködtetési feladattal találkozhat. Ez attól függ, hogy az adott szervezet belső struktúrája hogyan épül fel, és attól is, hogy a struktúrához milyen szervezeti kultúra társul. A szervezet vezetője mindenképpen csapattal dolgozik. Munkatársai többféle jogviszonyban is állhatnak a szervezettel: alkalmazottak, megbízási szerződésesek, önkéntes aktivisták is lehetnek. Kapcsolódhatnak közvetlenül a vezetőhöz, de dolgozhatnak beosztott vezető irányításával, sőt – mellérendelt viszonyban is.

Marketing: Ez a fogalom civil szervezetek esetében is értelmezhető, mi több létfontosságú. Valamennyi civil szervezet valamilyen társadalmi cél elérése érdekében tevékenykedik, ezáltal valamilyen szolgáltatást, terméket biztosít, ügyfeleinek, a helyi közösségnek jobb életminőségét szeretné elősegíteni, Civil szervezetek esetében is beszélhetünk igényről, keresletről, termékről. A marketing ebben az esetben minden olyan törekvés vagy eszköz, amely a civil szervezet által létrehozott termék, szolgáltatás, lehetőség stb. promóciójára, értékesítésére vonatkozik, még ha maga az értékesítést nem is a for-profit értelemben használjuk.

Stratégiai tervezés: Olyan tudományosan megalapozott eljárási mód, amellyel a szervezet az adott szervezet fontosabb feladatait szervezi meg, s amelyek révén egyrészt hatékonyságát biztosítja, másrészt elvezetik egy jobb jövőbe. A tervezés ad választ a külső és belső lehetőségek és fenyegetések által felvetett kérdésekre. A tervezés tehát a változásokhoz való alkalmazkodás aktív vagy passzív eszköze. A szervezet a környezet változásaira tervezési döntésekkel válaszol, amelyek a szervezeti pozíciók megváltoztatására irányulnak. A tervezés környezet-függő jellege miatt folyamatos átalakulásokon ment és megy keresztül. A tervezési metódust az minősíti, hogy az adott helyzethez, környezethez mennyire képes illeszkedni és adekvát választ adni. A stratégiai tervezés az irányítási rendszer része; mint ilyen, elsősorban a stratégiai fontosságú döntések jobb megalapozását és hatékony végrehajtását szolgálja. A célok rendszerében két szint különböztethető meg: a szervezeti/vállalati cél (objective), amely nagyvonalú, távlatos, nem részletező, és a tervcél (goal), a szervezeti /vállalati célra épül, konkrétabb, operatív tennivalókat is tartalmaz.

Szervezetfejlesztés: A külső világ kihívásaira a versenyszféra növekedés-orientált fejlesztési válaszokat ad, amelyek, lásd a tervezés kérdését, nem problémamentes reagálások. A non-profit szféra szervezeteinek többsége létrejötte pillanatában a célt és a feladatot látja, kevéssé a szervezet oldaláról közelít a probléma megoldásához. De elérkezik az „objektiválódás”, a szervezet létrejöttének pillanata, és valamilyen konkrét formát ölt a gondolat. Milyen lesz a szervezet struktúrája, ez nyilván több tényezőn múlik. Nem a struktúra minősíti a szervezet tevékenységét. Fejődése (önfejlődése), ami a célok bővülésével, szélesebb vagy új területek megjelenésével, új funkciókkal, gazdagodó vagy apadó forrásokkal, létszámnövekedéssel vagy a humánerőforrás gyarapodásával vagy átszerveződésével, a szervezet pozíciójának erősödésével vagy gyengülésével jellemezhető, komoly kihívás a menedzsment számára.

Facilitálás: A vezető munkája során gyakran dolgozik csoporttal, csoportokkal és csoportokban. A vezető ezekben a helyzetekben különböző szerepeket tölthet be, ami az adott céloktól, a szereplőktől, az összetételtől stb. is függ. A fő kérdés a vezető számára az, hogy az adott helyzetben milyen szerepet kell betöltenie? Mivel lehet az adott célt a leginkább szolgálni? Hogyan tud hatást gyakorolni céljai elérése érdekében? Csapatépítő tevékenységében jól hasznosíthatja e készségeit. A szó a latin facit (eredmény, siker) kifejezésre vezethető vissza, angol nyelvi kitérővel (facility: ügyesség, lehetőség, könnyítés, kedvezmény) érkezett meg szakkifejezéseink közé. Olyan interaktív, bevonó jellegű csoportvezetési módszert és technikákat jelent, amelyek egy meghatározott cél elérésére irányulnak.

Konfliktuskezelés: Konfliktus az eredménye annak, ha összeegyeztethetetlen célok, törekvések vagy érzelmek jelentkeznek egyének között, csoporton belül illetve csoportok között, amelyek ellenálláshoz vagy kibékíthetetlen ellentétekhez vezethetnek. A korszerű konfliktusfelfogás a konfliktusokat természetes, törvényszerű jelenségeknek tartja. A konfliktus olyan kísérője az emberi világnak, s így a szervezetek világának is, amelyeket nem “megszűntetni”, “megoldani”, hanem tudatosan kezelni kell. A szervezetben a konfliktusok megjelenése lehet progresszív, előre vivő és degresszív, romboló természetű.

A menedzsment irodalomra jellemző, hogy rendszerbe foglalja a jellemző kérdéseket. Így szokás utalni arra a kilenc kérdésre, amelyekkel egy vezetőnek szembe kell néznie:

  • tervezési probléma à krízisek
  • rendszerezés problémája à kép az egészről
  • PR problémája à a környezet nem ismeri a szervezetet
  • a pénzszerzés és adománygyűjtés menedzselése à egyre több pénzre van szükség
  • pénzügyi, információs rendszer à zavaros beszámolók
  • kommunikációs problémák à  tagok és a szervezet közti gyenge kommunikáció
  • „Mit tegyünk?” helyett „Mit ne tegyünk? à  gyenge problémamegoldás
  • a csoportmunka szervezése elégtelen à egyre nehezebb önkénteseket találni
  • rosszul alkalmazott motivációs rendszer à   a legjobb munkatársak gyorsan kiégnek.

Elvárják a mai vezetőktől azt is, hogy ismerjék a sikeres vezetés 7S modelljét, azt hét fő kérdést, amelyek segítenek a sikeres menedzsment megtervezésében:

  • Fő célok (Superordinate Goals)
    • A szervezet tagjait átható lényegesebb vélemények és vezető koncepciók.
  • Stratégia (Strategy)
    • A célok eléréséhez szükséges főbb erőforrások allokációs terve.
  • Struktúra (Structure)
    • A szervezeti séma jellemzése (funkcionális, decentralizált stb.).
  • Személyzet (Staff)
    • A fontosabb személyzeti kategóriák demográfiai jellemzése a szervezeten belül.
  • Stílus (Style)
    • A menedzserek célkezelési módja. A szervezet kulturális stílusa.
  • Képességek (Skills)
    • A cég és a kulcsszemélyek megkülönböztető képességei.
  • Rendszerek (Systems)
    • Rutinszerű folyamatok és jelentések, formalizált nyilvántartásokkal.

Összefoglalás

 

A nonprofit szervezetek menedzsmentjének összefoglalásaként az alábbi jellemzőket emelnénk ki:

  • Munka-intenzívek (kiemelt feladat az emberi erőforrásokkal való gazdálkodás).
  • Az ösztönzés korlátokba ütközik.
  • A minőségre, jó hírnévre koncentrálnak, innen a munkaköri autonómia magasabb foka.
  • Általában centralizált szervezetek.
  • A pénzügyi források megteremtése itt is fő feladat.
  • Önkéntesek jelenléte, sajátos munkaszervezési és ösztönzési eljárások szükségesek.
  • A változások dinamikája szükségessé teszi a változásmenedzsment módszereinek, eszközeinek, modelljeinek alkalmazását.

Az összeállításban azokat a témaköröket érintettük, amelyek a non-profit menedzser számára nemcsak elméleti kérdéseket, hanem mindennapi gyakorlati feladatokat is jelentenek. A szervezet deklarált céljától, struktúrájától és méretétől függően van különbség a forprofit és a nonprofit menedzser nézőpontja és működése között. Fontos, hogy a harmadik szektor szereplői is képesek legyenek céljaik hatékony követésére, vállalt küldetésük, hivatásuk eredményes betöltésére. Ennek legfőbb tartalékait a vezetés minőségében, a humán-erőforrások feltárásában és aktivizálásában találhatjuk meg.

 

Összeállította: Bodó Barna

bodobarna1@gmail.com

 

Források:

Alapfokú kézikönyv civil szervezetek számára, NIOK Alapítvány, Budapest, 2007

Bakacsi Gyula: Szervezeti magatartás és vezetés KJK. Budapest, 1998.

Dobák Miklós: Szervezeti formák és vezetés KJK. Budapest, 1997.

Horváth Tamás: A non-profit menedzsment általános kérdései, www.eck.hu/adattar/node/100 ‎ (2014.II.10.)

Pontyos Tamás: Fokról fokra, Ökoszolgálat Alapítvány, Budapest, 2008

 

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Kisebbségi civil kódex

 

„Egy olyan nép, melyben az egyének elveszítenék annak lehetőségét, hogy önállóan hajtsanak végre nagy dolgokat, s ugyanakkor a közös fáradozás képességére sem tudnak szert tenni, csakhamar a barbárságba hullik vissza.”

Alexis de Tocqueville A demokrácia Amerikában

 

            Bár a dolgozat címének olvastán feltehetően kevesen asszociálnak dilemmákra, a címbe emelt három kifejezés mindegyikének több/sok értelmezése van. Klasszikusan olyan helyzet ez, amikor a hétköznapi, kontextuális szóhasználat segít feloldani az értelmezési dilemmákat, de ha szerkesztői felkérésre a kisebbségi/nemzetiségi közösségek civil szférájára vonatkozó kódex rendeltetését illetően fogok gondolatokat megfogalmazni, akkor a pontosításra, az egyértelmű fogalomhasználatra szükség van.

            Fontos és a szakirodalomban is alig tárgyalt kérdés, hogy a kisebbségben élő nemzeti közösségek civil szférája és a saját államisággal rendelkező nemzetek civil szférája között léteznek-e különbségek? Ha Tocqueville mottóként idézett állítását vesszük alapul, aki szerint a polgári társulások – a civil szféra – elsődleges szerepe a „civilizáció megtartása”, akkor alighanem nemmel válaszolunk a fenti kérdésre. De ha kibontjuk, tovább gondoljuk, miben különbözik a nemzeti és a kisebbségi civil társadalom, illetve azt, hogy mit jelöl, illetve miként változik meg kisebbségi környezetben a civilizáció megtartása kitétel, akkor véleményünk minden bizonnyal megváltozik.

Ki a civil? A civil a hivatalinak, vagyis a valamilyen előírt viselkedésformának az ellentéte: civil az, aki önmaga lehet, akit nem utasítanak, nem rendelkeznek vele. Teszi, mert szereti és van rá ideje/ereje. Egyesek ekként szűkítenek: ki az igazi civil? Erre a kérdésre könnyebb metaforával válaszolni: az igazi civil úgy van a politikával, a közösség szolgálatával, ahogyan Bolyai János viszonyult a matematikához – ő matematikáért élt, de nem a matematikából. Az igazi civil azért vállal szolgálatot, mert adni kíván, cselekedni másokért, egy cél érdekében. És ekként megjelölhető a civilség első, meghatározó jellemzője: az önkéntesség.

A civil szférát illetően meghatározások és értelmezések sorát lehet idézni. Charles Taylor értelmezése eltérő szinteket különít el. Alapfokon a civil szféra függetlenséget, éspedig önkéntességre alapuló szervezeteknek az állammal szembeni függetlenségét jelenti. A második szint bizonyos összehangoltságot jelent: ha ezek a szervezetek képesek a folyamatos (együtt)működésre, önnön tevékenységük irányítására, képesek tehát összehangoltan működni, akkor már civil társadalomról beszélhetünk. A harmadik szint az eredményességre utal, ez Taylornál azt jelenti, hogy civil társadalomról akkor beszélhetni igazán, ha a civil egyesületek összessége képes befolyásolni az állam politikáját. (Taylor 1998) Taylor szerint a civil szféra, a civil társadalom mibenlétének, az elfogadott értelmezésnek nagy a jelentősége a szabad társadalomról alkotott jövőképünket illetően, meghatározza azt a módot, ahogyan a polgár a politikához viszonyul. Ezért állíthatja Michael Walzer azt, hogy a civil társadalom aktív, elkötelezett állampolgárokra épül, akik kiveszik a részük az állam, a gazdaság, a nemzeti és más közösségek vagy akár az egyház ügyeinek intézéséből. (Walzer 1995)

A civil tehát saját akaratából és önnön erőforrásaira támaszkodva közösséget szolgál. Teszi ezt azért, mert a közösséghez tartozás az egyik alapvető emberi igény: a közösséghez tartozó ember védelmet talál és biztonságban érzi magát, gondjait, problémáit könnyebben képes orvosolni, a csoportban önkifejezése, identitása az általa vállalt értékek mentén mutatkozik meg. Továbbá erősödik társai által, s nem utolsó sorban idejét is a számára legkedvezőbb módon töltheti el. Ezért a civil társat keres: társul olyanokkal, akik hasonló módon viszonyulnak a közösséghez, akikkel értékrendjük hasonló. A társulás, az egyesülés indoka és formája amilyen régi időkre nyúlik vissza, éppen annyira sokféle lehet. Például a középkori lovagrendek a szentföldi hadjáratok idején azzal a céllal jöttek létre, hogy a zarándokok védelmét biztosítsák. A középkori céhek működése is sok szempontból hasonítható a mai egyesületi tevékenységhez: az érdekvédelem mellett közfeladatokat – tűzoltás, rendfenntartás, szociális gondoskodás – is vállaltak. Ami a Mária Terézia korában és az őt követő uralkodók idején létrehozott alapítványokat, egyesületeket illeti, bár ezek céljaikat illetően – olvasóegyletek, diáktársaságok – a mai civil szervezetek körébe tartoznának, de szigorú politikai és törvényi ellenőrzés alatt működtek. (Bartal 2005) Utolsó példaként egy másfél évszázada folyamatosan működő civil szervezetre utalnék: a Vörös Kereszt létrejötte Henry Durant svájci üzletember nevéhez köthető, aki 1859-ben a solferinói csatatéren látván a rengeteg sérültet és sebesültet, a szomszédos falvak lakosaiból segélycsapatot szervezett a sebesültek ellátására. Azóta szabály, hogy a csatatéren a sebesültek nem hagyhatók magukra, őket – az ellenségét is – el kell látni. Ennek érdekében jött létre 1863-ben a – ma nemzetközi – Vörös Kereszt szervezet.

A civil szervezeteket illetően sem nemzetközileg, sem magyar viszonylatban nincs általánosan elfogadott, minden értelmezési igényt kielégítő meghatározás, a szakirodalomban számos leírást és elnevezést találunk a civilekre: nonprofit szervezet; NGO (non-governmental organizations / nem kormányzati szervezetek); civil, nonprofit vagy harmadik szektor; civil társadalom.

A civil társadalom fogalmi jellemzőit a szakirodalom négy pontban foglalja össze:

  1. A civil társadalom személy- és szervezetegyesülések, valamint önálló szervezetek hálózata, létrejöttük módja és működésük sajátos szabályok szerint történik, ezek különböznek a társadalom többi intézményrendszerének szabályairól.
  2. A civil szféra nem egyenlő sem az állammal, sem a magánszférával, bár kapcsolódásai mindkettőhöz közvetlenek és szervesek.
  3. Létezésének elvi alapjait az emberi-állampolgári jogok érvényesülése, a jogállamiság, az érdek pluralizáció jelentik.
  4. A civil társadalom rendeltetése, hogy az általa biztosított nyilvánosság és érdekartikuláció útján szembesítse az állami akaratot az általa képviselt értékekkel, törekvésekkel és gyakorlattal. (Ennek legfontosabb eszköze „közösségi részvétel”, ennek tartalmát az európai jogterületen az Aarhusi Egyezmény[1] már igen részletesen kidolgozta. Három pillére az információhoz való jog, a beleszólási jog és a jogorvoslati jog. A három pillért a részvételre képesítés intézményi és intézkedési rendszere egészíti ki. (Kondorosi 1998)

 

Demokratizálódó országokban – és folyamatokról lévén szó, alapjában véve: melyik nem az? – az érdekvédelem többnyire valamilyen politika-ellenességet is jelent. Ez főként Közép-Kelet-Európa térségében érvényes, ahol a különvélemény kinyilvánításának négy évtizedes lehetetlensége a kommunizmus bukása után is politikaellenes felhangot kölcsönzött minden bíráló megszólalásnak. Ezért érdemes egy további szerzőre utalni. Philippe Schmitter szerint a civil szervezetek rendszere:[2]

  1. viszonylag független a kormányzattól, illetve a gazdasági élet szereplőitől (termelőktől és újraelosztóktól egyaránt) – ez a kettős autonómia;
  2. képes fellépni az érdekei képviseletében – kollektív cselekvés;
  3. nem törekszik a politikai és/vagy gazdasági elit helyébe lépni, sem pedig felelősséget vállalni az államirányítás egészében – a bitorlás kizárása;
  4. a politikai élet által konstruált szabályok között marad – civilitás.

 

Összefoglalásként, a civil társadalomnak a (nyugati) világ demokratizálásában betöltött szerepét négy pontban lehet összefoglalni. Először is a civil társadalom felszabadít az állami ellenőrzés nyomása alól, ugyanis a civil társadalom felfogható szolidaritás-szféraként, amelyben megfogalmazódik és megnyilvánul egy önmagát reprezentáló közösség. Amennyiben ez a szolidaritás-közösség létezik, kifejeződik a (közvéleményben), saját kulturális kódokkal és narratívákkal rendelkezik, sajátos – leginkább jogi és médiához kötődő – intézményi formákat ölt, és olyan történelmileg elkülöníthető interakcionális gyakorlatokban mutatkozik meg, mint a civilitás, egyenlőség, kritika és tisztelet. Ezen értékek jegyében viszonyul mindahhoz, ami közösségi. A civil ellenőrzés tárgyát képezik a közélet erkölcse, a politikai döntések indokoltsága, a politikusok és köztisztséget viselők elszámoltathatósága. A civil társadalom közvetít az állam és a társadalom között, mindkét fél megtanulhatja, hogyan képes a másik számára meggyőzően megjeleníteni megfontolásait. És végül: a civil társadalom gyarapítja azon intézmények számát, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kihívásokra az intézmények legitim módon és kiszámíthatóan válaszoljanak.

 

(Kisebbségi)

 

Kisebbségi az, aki nincs többségben.

Tudományos igénnyel: Általában egy társadalmi csoporton belül az a kisebb létszámú cso­port, amely valamilyen ismérv révén különbözik a többségtől. Leggyakrabban etnikai, nemzetiségi, nyelvi, vallási kisebbségekről beszélünk.[3] Az idézett szerzők dolgozatuk elején megállapítják: a kisebbség és a többség kapcsolata általában nem egyértelműen jó vagy rossz. A mindennapi életnek vannak olyan területei, ahol sok konfliktus keletkezik a vélt vagy valós különbségek miatt, és olyanok is, ahol egyáltalán nem adódik ebből probléma. Vannak nemzetiségek, amelyek esetében a szociális kérdések jelentik a konfliktusok forrását (romák például), és vannak olyan helyzetek, amikor az identitással kapcsolatos kérdések, az iskola, a kultúra, a kulturális örökség váltanak ki egymásnak feszülést kisebbségi illetve többségi oldalon. Feszültség esetén a kisebbségek diszkriminációt (egyénekkel, csoportokkal szembeni, tudatosan vagy nem tudatosan alkalmazott hátrányos megkülönböztetés; a diszkrimináció jogoktól és lehetőségektől megfosztó, illetve korlátozó cselekvés) emlegetnek, a többség többnyire a nemzettel szembeni lojalitás hiányát.[4] A felmerülő konfliktusokat okozhatják a hatalmi, gazdasági egyenlőtlenségek. A politikai és a gazdasági hatalom általában összefonódik, és egymást erősíti. Szintén az idézett szerzők állapítják meg, hogy amikor egy országban olyanok élnek, akik igazából külön államban szeretné­nek élni, tehát felülről kényszerítették rájuk az államszervezetet, szinte elkerülhetetle­nek az etnikai villongások. Tipikus példája ennek a volt Jugoszlávia, ahol (csak a legnagyobb nemzetiségeket említve) szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, ma­cedónok, montenegróiak és albánok voltak kénytelenek egy országban élni egészen a pártállami rendszer felbomlásáig.

A kisebbségben élő etnikai közösségekről társadalom értelemben szoktak igen gyakran szólni-vitatkozni, miközben a kisebbségi társadalom fogalomként sem tisztázott eléggé. Beszélhetünk-e társadalomról abban az esetben, amikor a „társadalom” meghatározó intézményei bár a közösséget szolgálják, bizonyos értelemben „kapu-intézmények”, illetve reprezentálnak. A kapu-jelleg azt jelenti, hogy bár kisebbségi az iskola vagy a színház, de a többségi társadalom intézményi rendszerének is részét képezik, egyszerre kettős elvárásnak tesznek eleget. A reprezentálás pedig arra vonatkozik, hogy a kisebbségi értékek fel- és bemutatását szolgálják különböző – többségi – kontextusokban.

A kisebbségi médiával kapcsolatos észrevétel, hogy közössége felé elnéző, sokkal kevésbé kritikus, mint a többségi sajtó.[5] Az intézményrendszernek nincs meg az a külön mozgástere, amely a nemzeti/többségi intézmények esetében létezik. Ennek okán sérül vagy csökevényes a modernizációs szerepe, nem képes megfelelő módon szolgálni a tranzíció/modernizáció során jelentkező információs és transzfer igényeket. Vagyis a reprezentációs jelleg csökkenti az intézmények modernizációs potenciálját. Ehhez adódnak a kisebbségi közösségek kulturális fenyegetettségi állapotából fakadó, ehhez kötődő stratégiák, amikor jellemző, szinte állandósul a rövid távú tervezés, referenciaként hangsúlyossá válik a múlt. (Biró 1998)

A kisebbségire tehát mindenképpen valamilyen korlátozottság jellemző, ezt ábrázolja érzékletesen az alábbi környezeti gúla, amely a kisebbség és környezete közötti hatásvektorokat ábrázolja (Lázár 1998):

 

 

 

 

 

 

 

 

          
  

Technoszféra

/egyenlőtlen allokáció – az adórész nem jut vissza –,

gazdasági kiszolgáltatottság, területfejlesztés elmaradottsága/

 

 
 
   
 

Természet

/környezetszennyezés, erdőgazdálkodás, mezőgazdasági háttár elvesztése/

 
  

Infószféra

/jelképi környezet megváltozása, vallási, iskolai szocializáció elsorvadása/

 
 
 
 
  

Szocioszféra

/kisebbségi közösségi intézményrendszer sorvadása, szociális támogatás csökkenése, anómiás viszony kialakulása/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Lázár 1998

 

Kisebbségi léthelyzetben sérül a különböző (politikai, gazdasági, civil) szférák elkülönülésének az elve. Ennek vannak sokatmondó, pontosabban a kisebbségi léthelyzetet tökéletesen illusztráló példái. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az országban élő magyarság politikai képviselete – a román politikai rendszerben pártként nyilvánul meg. A törvényhozásban képviseli a kisebbségi magyar érdekeket, gyakran kormánykoalíció részese. Nemzetközi szinten is pártként jelenik meg, amennyiben képviselőit bejuttatja az Európai Parlamentbe, illetve nemzetközi pártszövetség tagja. Ugyanakkor jogi bejegyzése, vagyis a román törvények szerint civil egyesület: az egyesületi törvény alapján jegyezték be, aminek értelmében a civil szférához kellene tartoznia. Ezt az „identitást” bizonyos helyzetekben hivatkozási alapként használja: például amikor a román költségvetésből a kisebbségi nemzeti közösségek számára megítélt pénzügyi eszközöket megkapja, illetve ezeket az alapokat kezeli. De a képlet még ennél is bonyolultabb, ugyanis az RMDSZ 1993-as strukturális reformja a szövetséget a romániai magyar közösség önkormányzataként tételezi, és hosszú éveken át a szervezeti struktúra is az önkormányzati modell alapján épült fel. Bár ezen a téren történtek változások, maga az idea, a közösségi önkormányzat önminősítés a szervezet dokumentumaiban olykor ma is visszaköszön.

Ilyen strukturális tisztázatlanságra nem csupán a politikai csúcson találni példát. Igen sok romániai/erdélyi politikus – polgármesterek, megyei tanácsok elnökei – civil „identitással” is rendelkezik. Ha alapítványt jegyeznek (be), az még nem jelenti a civilség elveinek teljes tagadását: egy politikus alapítványt adományozási céllal is létrehozhat, és erre van példa kisebbségi vonatkozásban. De igen gyakoriak a forrásszerző civil egyesületek, ezeket a helyi vezető politikusok politikai célok/jaik szolgálatába állítják. Bár felismerik a helyzet kettősségét, világos a szerephalmozás, a civil szféra „igazi” szereplői ritkán teszik ezt szóvá. Ennek a magyarázata többnyire a kisebbségi lét korlátozottságára, a „minden lehetséges eszközre szükség van” szlogenhez vezethető vissza. A helyzet igazi pikantériáját azok az esetek nyújtják, amikor parlamenti képviselő vagy szenátor egy személyben civil szervezetet vezet, gazdasági vállalkozásai vannak és kereskedelmi médiát is tulajdonol. Ezek a képletek az érdekek olyan kusza szövődményét alakítják ki, amikor a már idézett, Schmitter-féle elvek (kettős függetlenség; kollektív cselekvés; birtoklás kizárása; civilitás) mindegyike sérül.

A kisebbségi léthelyzet gyakran hoz létre kényszer-megoldásokat. Ennek jellemző területe a tudomány(os élet). A Lázár-féle gúla jól mutatja, hogy a környezeti tényezők hatására kialakuló folyamatok két fő trendjét az asszimiláció illetve az elvándorlás jelentik. Mindkettő a közösség létét fenyegeti, az etnikai sorvadás válfajai. Ezeket a jelenségeket vizsgálni kell, tudományos leírások addig szükséges, ameddig a közösségben megvan a kulturális reprodukciós képesség. Egy pár tízezer fős nemzetiség nyelvében hosszú távon képtelen megmaradni, ugyanis a kisebbségekkel szemben igazi megértést tanúsító országokban is a teljes körű, egyetemi szintre is kiterjedő oktatásra ott van példa, ahol az illető kisebbség lélekszáma eléri a százezres nagyságrendet. Tízezres kisebbség számára egy középfokú tanintézmény, gimnázium fenntartása is problematikus. A magyarság az anyaország közvetlen közelében négy országban is eléri azt a nagyságrendet, amikor az oktatási és kulturális intézményi hálózat teljességére lehet és van igénye. Milyen folyamatok zajlanak ezekben az országokban, létezik-e asszimiláció (természetesen és sajnos: igen), és azt milyen tényezők befolyásolják elsődlegesen – ez a vonatkozó kisebbség számára létkérdés, az őt befogadó állam számára nem. Ezért van/lehet az, hogy a Román Akadémia társadalomtudományi intézeteiben magyar kutatót csak elvétve találunk, és ők sem a kisebbséggel kapcsolatos kérdések kutatói.

Létre kell hozni a kisebbségi léthelyzet kutatóhelyeit – s erre csak civil szervezeti keretben nyílik lehetőség. A jelenség nem új keletű, a Monarchia idején, 1826-ban Pesten alapított Matica Srpska irodalmi és könyvkiadói társaságként jött létre vagyonos szerb kereskedőknek köszönhetően, majd Tököly-Popovics Száva elnöksége alatt alakult át – 1838-ban – tudós társasággá. A szervezet ma is létezik, s a vajdasági szerbség újvidéki „akadémiája” a belgrádi nemzeti akadémia kiegészítéseként, olykor ellentételezéseként. Hasonló módon nevezhető az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi/romániai magyarság (ahogy lehet) akadémiájának. A romániai állami egyetemeken a tanszékek, mint a kutatómunka fő műhelyei a legutóbbi időkig[6] nem nyelvi alapon szerveződtek, ami miatt akkor sem lehettek a sajátos kisebbségi kérdések tudományos műhelyei, ha a tanszéken a magyarok voltak túlsúlyban. Kisebbségi léthelyzetben a nemzet számára állami működtetésű tudományos intézményhálózat olykor kimondottan civil keretekben működik: Erdélyben minden egyetemi karon a magyar oktatók civil háttérintézményeket hoztak létre.

A kisebbségi lét peremvidékein, a szórványnak mondott nyelvhatáron az identitás kulturális tartalmait biztosító intézmények kizárólagosan civilek lehetnek, az önkormányzati fenntartású intézményekben a helyben 5-10%-os demográfiai súllyal rendelkező kisebbség csak ünnepek alkalmával, „díszítő” elemként van jelen.[7]

Összefoglalva: kisebbségben általában, de főleg szórványban a helyi elitek nem tagolódnak a társadalmakra jellemző hármas rendszerbe, a kialakuló/ult összefonódások pedig a civilitás lényegét kérdőjelezik meg. (Bodó 2002)

 

(Kódex)

 

Kódex. Etikai kódex.

Etikai kódexek korát éljük: etikai kódexet vezetett be a MOL és a MÁV, az újságírók és a vadászok szakmai szervezete, a LEGO-csoport és a belső ellenőrök szervezete, a belügyminisztérium, általában a közszolgálati szféra, a sport, a turizmus – és ki tudja milyen más intézmény meg hivatal. Ebből a sorból a civilek sem maradhatnak ki. Ebben a (kissé) cinikus megjegyzésben egyszerre van jelen a figyelmeztetés és a szükség. Ha valami divat, akkor a kimaradóval kapcsolatos kérdések: Miért marad ki? Miért áll külön? Milyen ellenérvei lehetnek? Minél inkább szabályozni kell/ szükséges valamit, annál kevésbé működnek a természetes társadalmi reflexek. Valamikor az emberi kapcsolatok szabályozására elegendő volt a tízparancsolat, pontosabban a Mózes által átvett két kőtábla közül az, amely az emberek egymás közötti szövetségét szimbolizálja.

A hippokratészi eskü alighanem az első szakmai kódex: az orvosok tették/teszik le doktorrá avatásukkor. A gazdasági életben a kódex egyfajta szellemiség kinyilvánítása,[8] erre építik rá a vállalati marketinget, ezt teljesíti ki a közönségkapcsolati tevékenység.

Általában véve az etikai kódex jogi szabályozásra épülő, azzal összhangban álló, de annál részletesebb kifejtésű, konkrét (nem általános) fogalmazású, a szemléletet és a gyakorlatot befolyásolni szándékozó, írásba foglalt és közzétett erkölcsi szabály és normagyűjtemény. Típusai: alapelveket megfogalmazó illetve részletesen kidolgozott. Ez utóbbiak szemlélete lehet érték (integritás) orientációjú vagy jogi megfelelés orientációjú. Szintén általánosan az etikai kódex kidolgozásának célja, hogy a szervezet (vállalkozás, intézet, közhasznú társaság, alapítvány, tudományos, műszaki- gazdasági célú egyesület stb.) fenntartsa és erősítse belső értékrendszerét. Tartalmát a szervezet egyes tagjaira vonatkozó és magát a szervezetet, annak működését szabályozó erkölcsi normák képezik. Az etikai kódex léte, elfogadása és tartalmi jegyeinek érvényre jutása befolyásolja a szervezet rövid és hosszabb tavú működését. A kódex tartalma nem jelenthet újat, hanem a gyakorlatban működő, élő értékek, elvek megerősítését és vállalását. Ugyanakkor nem tartalmaz minden etikus és etikátlan cselekedetet – célja az iránymutatás. A kódexnek tehát szellemében kell hatnia.[9]

A civil világ etikai kódexei a civilitás alapelveinek és a közösségi részvétel feltételeinek – az információhoz való jog, a beleszólási jog és a jogorvoslati jog – a megvalósulását szolgálják.

A fentiek alapján egyértelmű: a kódexet kidolgozó és elfogadó szervezet az illető struktúra tevékenységét kívánja etikai alapon megerősíteni, és ami esetünkben fontos: kifelé, más intézmények, általában a társadalom felé helyzetét egyértelműsíteni, a vállalt felelősség és az elszámoltathatóság kereteit és körülményeit megjeleníteni.

Minden kódex alaptétele: világosan megfogalmazhatóak és elkülöníthetőek a vonatkozó szervezet / intézmény / hivatal esetében a társadalmi szerepek és felelősségek. Csak akkor fogalmazhatók meg világos (alap)elvek, ha sem a szervezeten belül, sem pedig külső kapcsolataiban nincsenek zavaró tényezők: tisztázottak a szerepek, világosak a működési feltételek.

Abból indulunk ki, hogy a civil szféra mibenléte általánosan tisztázott: szerep és felelősség elméleti és gyakorlati vonatkozásban is világosan lehatárolható. Ugyanakkor az idézett példák alapján állítható, hogy kisebbségi léthelyzetben viszont már nem érvényes, vagy csak korlátozottan érvényes ez a tétel.

Ennek alapján fogalmazható meg a kérdés: kisebbségi léthelyzetben mit kell szabályozni? A kódexnek a civil szervezetre, ennek működésére és vállalt/vállalható felelősségeire kell vonatkoznia, avagy a civileknek a társadalmi struktúrákba való beágyazódási körülményeit egyértelműsíteni? Mert amikor a civil szervezet a nagy társadalmi szerepleosztásban két szférára kiterjedően vállal/ vállalhat feladatokat, akkor fellép a klasszikus csiki-csuki helyzet: a kettős/hármas szereplehetőség közül a kontextuálisan előnyös választható, minek okán az etikai kódex, mint keret kiürül/kiürülhet.

Kisebbségi léthelyzetben mindenekelőtt arra volna szükség, hogy világosan, az összes szereplők bevonásával megtörténjen a vállalt/vállalható szerepek felmérése és szervezeti visszaigazolása. Ugyanis ha egy civil szervezet tudományos feladatot vállal, akkor az önkéntesség kérdése az elindulás mozzanatán túl átértékelődik: a vállalt feladat közfeladat, amelyet mindenkoron állami/ költségvetési támogatással végeznek, vagyis a civil önkéntesség mellé a biztonságos működés érdekében hozzáadandó szempontok illetve tényezők a működés folytonossága, biztonsága, a tudományos életre jellemző minőségbiztosítási eljárások érvényesítése, és a sor folytatható. Ha ezek teljesülnek, akkor a szervezet formailag civil – lényegileg viszont már nem az. Az RMDSZ-példa ennél is bonyolultabb, hiszen a „ha akarom civil, ha akarom párt, ha akarom önkormányzat” helyzet azt eredményezi, hogy egy jogi szempontból civil szereplő kap/ alakít ki magának állami/ önkormányzati szerepkört: költségvetési pénzeket kezel illetve oszt ki civilek között. És ez még nem minden: a 2001-es kolozsvári Civil Fórum konferencián az RMDSZ egyik alelnöke egy dokumentumot köröztetett: az akkori tervezet javasolta a Civil Társadalom Konzultatív Tanácsa létrehozását, amely a romániai magyar nemzeti közösséget érintő stratégiai és operatív tennivalókat tekintette volna át időszakosan. A Tanács, melynek az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének alelnökei is tagjai lettek volna, konszenzussal kötelező érvényű határozatokat hozott volna. Ez utóbbi tételt hadd ne kommentáljam… Ettől függetlenül a civil egyeztető tanács, egyfajta civil parlament igénye ismételten felmerült.[10]

Külön kérdés tehát a támogatáspolitika helyzete és jellege. A civil eszmény jegyében, állítja Seligman a civil társadalom eszméjéről írott könyvében, az emberek beláthatóvá kívánják tenni a közéletet, különböző szerveződések kialakításával azt az igényüket jelzik, hogy a döntések helyileg és nem valamilyen ködbe vesző távoli államgépezet révén szülessenek meg. A civil eszmény feltételezi a hatalmi pólustól független kollektív entitás létét, és itt a hangsúly a közösségi mivoltra helyezendő. (Seligman 1997) Mivel a civil tevékenységre jellemző önkéntesség az egyén részéről szakértelem, idő felajánlását és a megfogalmazott cél érdekében történő kiaknázását jelenti, marad a kérdés: mi lesz azokkal a tevékenységekkel, amelyek ezeken túli anyagi eszközöket feltételeznek? Kitől várható és milyen támogatás?

Támogatások nyújtása évszázadokra visszanyúló gyakorlat, bár az idők során jelentős változásokon ment át. A filantrópia alapja az emberszeretet, és egyoldalú áldozatvállalást jelentett. A mecenatúra, mai szóval szponzoráció bizonyos célok/ügyek/emberek kiemelt kezelését jelenti, pártfogást, amelyben jelen vannak a kölcsönösség-kiszolgáltatottság mozzanatai. A támogatás, a szubvenció a hatóság által biztosított anyagi eszköz bizonyos feladatok ellátására, amely bizonyos – világos, korrekt – feltételek között elnyerhető. A költségvetésileg előirányzott támogatást dotációnak nevezzük, és eleve biztosított hatósági ellátmány bizonyos célok elérésére, feladatok elvégzésére.

A civilek támogatását illetően általános tétel: a támogatás a támogatónak és a támogatottnak egyaránt fontos. Aki adja – célorientáltan teszi, nyilvánosan megfogalmazott és elfogadott programot teljesít. Aki kapja – rászolgál(t), korábban bizonyította képességét és megbízhatóságát. Vagyis a támogatás – nem adomány. Nem is jótétemény. És semmiképpen sem lehet az adakozó önkondicionáló gesztusa. A támogatás: a közösségszolgálat biztosításának eszköze, ez mindkét fél világosan megfogalmazott és vállalt célja. Ezért szükséges támogatáspolitikáról, támogatáspolitikai alapelvekről, uram bocsá’ támogatáspolitikai etikai kódexről beszélni. Ezért jelzés értékű, hogy miközben az Európai Unió által biztosított pénzek vonatkozásában világosan megfogalmazott támogatáspolitikai alapelveket találunk, országos szinten a kérdés szinte nincs napirenden.[11]

A támogatáspolitika a civilek és az állami illetve gazdasági szféra közötti kapcsolatok meghatározó eleme. Általános civil kódexet nem lehet enélkül elképzelni. A támogató kiléte meghatározó: ha állami/önkormányzati struktúra, akkor viszonylag könnyen érvényesíthető a fentebb megfogalmazott tétel a támogató és támogatott közötti viszonyról. Ha viszont párt kerül pénzosztó helyzetbe, akkor politikai árukapcsolás esete léphet fel: anyagilag azt a civilt támogatják, aki/amely a pártot a maga eszközeivel erősíti.[12] A kisebbségi civil etikai kódexnek az ilyen helyzetekre is ki kell terjednie, figyelembe kell vennie a civil identitást. Meg kell tisztulnia a civil szférának – ez különben nem csupán kisebbségi kontextusban létező elvárás.[13]

Lényegi kérdés: létezik-e civil felelősség? A lakonikus válasz – igen – viszont további kérdést gerjeszt: kinek tartozik a civil felelősséggel? Közösségének – természetesen. Pénzügyileg azoknak, akik támogatják. A kérdés csupán az, hogy a felelősség kapcsán milyen típusú és jellegű dialógus alakul ki – egyáltalán: létezik-e dialógus?[14] Figyelmet érdemlő Sebestény István véleménye, aki szerint a civil tevékenység nehezen megfogható lényege, a civil ethosz a környező társadalmi viszonyok, felbukkanó problémákra adott ösztönös válasz, ilyenként az „állami ethosz” ellenpárja: arra vonatkozik, hogy az egyes szereplők hol és miként keresik a megoldást a közösség elvárásaira, a létező problémákra. Ebben meghatározó, hogy a függetlenség/kiszolgáltatottság skálán a civilek hol helyezkednek el – a teljes függetlenség ugyanis csak elméletileg, illetve elvárásként létezik. (Sebestény 2011)

Ezt a függőséget a kisebbségi civil szervezetek hármas tagolásban élik meg: figyelembe kell venniük az anyaország(i finanszírozás) szempontjait, nem tekinthetnek el annak az államnak a támogatáspolitikai elvárásaitól, ahol élnek, és ezek mellett, ezeken túl a kisebbségi politikát irányító párt/szervezet is képes velük szemben elvárásokat megfogalmazni és érvényesíteni.

Arra a kérdésre kívánok még kitérni, hogy az erdélyi magyar civil szervezetek számára mit jelent a román civil szféra által kidolgozott etikai kódex.

A román ONG kódex-hez való társulás kérdése nincs a magyar civil szervezetek napirendjén. A román civil szféra 2005-ben már tárgyalta a civil kódex szükségességének a kérdését, ez külön napirendi kérdésként szerepelt a CENTRAS (a bukaresti civil forrásközpont) 2006-os kolozsvári konferenciájának a műsorán. Hosszas egyeztetés után 2010-ben született meg a végső szöveg, amely kimondottan a civil szervezetek belső életére, működésére vonatkozik. A kódex fejezetei: vezetőség, menedzsment, humán erőforrások, pénzügyek, tevékenység, közönségkapcsolatok. Ezen fő kérdésekkel kapcsolatosan több – esetenként 2-4 – kiemelt tételt fogalmaz meg. A vállalkozás jellege, vagyis az igyekezet, hogy minden civil szervezet számára érvényes és vállalható elveket fogalmazzanak meg, annyira általánossá teszi a kódex előírásait, hogy azok szinte semmitmondókká válnak. Például a tevékenység kérdéskörrel kapcsolatos első tétel a stratégia tiszteletben tartása, s ennek kibontásaként fogalmazzák meg, hogy a vállalt tevékenységnek meg kell felelnie a szervezet küldetésének és stratégiai célkitűzéseinek. Ez annyira általános, hogy sajátos esetekben semmi fogódzót nem kínál. Azt mondhatnánk, hogy az etikai kódex elkészítésének vitája során – alulírott részt vett a 2006-os kolozsvári tanácskozáson – a kódex mellett érvelők foglyai maradtak a bejelentett célnak, aminek értelmében általános kódex kialakítására törekedtek, és nem akarták/tudták beismerni, hogy az általánosítás éppen azoknak a helyzeteknek a lényegi elemeitől foszt meg, amikor szükség lehet az etikai kódexre. Az etika jelentése ugyanis a józan ész alapján meghozott optimális döntés: az adott lehetőségek között a legjobb megoldás. Etikai, értékelméleti kérdés például, hogy kinek a számára kell maximalizálni a jót – de ebből egy szervezet működésére vonatkozóan nehéz, ha egyáltalán lehetséges elvi jelentőségű elvárásokat megfogalmazni. A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége (MCSZESZ) egy ennyire általános etikai kódexhez nem látja érdemesnek csatlakozni.

Fontosabb visszatérni a bevezetőben említett, a civilizáció megtartása kitételhez. A civilizáció de Tocqueville-i értelmezésben a barbárság ellentéte, vagyis az örök emberi igenlése. Egy nemzet esetében a jövő nem kérdéses: az államiság a nemzet létének, jövőjének is a garanciája. Ugyanakkor a meglévő értékek megőrzése, a „virágozzék minden virág” elvének az érvényesülése azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy a kisebbségi közösségek megőrzése is éppolyan fontos, mint azoké, akik létét az államiság szavatolja. A megtartás ez esetben tehát a kisebbségi közösség sajátos jegyeinek, értékeinek a megtartását jelenti. Ebből következik, hogy a kialakítandó civil kódexnek ki kell terjednie, eligazítást kell tartalmaznia a kisebbségi közösségek szerephalmozásos, a közösségen belüli szerepek nem kellő elhatárolódásának a kérdéseire is.

 

 

 

 

Hivatkozott irodalom:

 

  1. Gergely András – Gelsei Gergő – Gergely Vera – Horváth Vera: Nemzeti és etnikai kisebbségek, http://vmek.oszk.hu/03400/03477/pdf/6_etnikai.pdf

Bartal Anna Mária 2005: Nonprofit elméletek, modellek, trendek, Budapest: Századvég

Biró A. Zoltán 1998: Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai Magyar társadalomról Csíkszereda: Pro-Print

Bodó Barna (szerk.) 2002: Szereppróba. Elitek, szerepek, peremlét. Temesvár: Diaszpóra Könyvek

Glózer Rita: Civil éthosz és civil identitás,

http://commonline.hu/sites/default/files/COMMONLINE_DOCS/archivum/civilidentitas_eloadas.pdf

Fülöp Sándor 2008: Az Aarhusi Egyezmény eszméi, Fundamentum 1 sz.

Kondorosi Ferenc 1998: Civil társadalom Magyarországon. Budapest: Politika+Kultúra Alapítvány

Kósa András László 2002: A romániai magyar civil szféra természetrajzéhoz, Magyar Kisebbség, 3 sz.

Lázár Imre 1998: A kisebbségi lét környezeti gúlája, Magyar Kisebbség 3-4 sz.

Sebestény István: A helyi önkormányzatok és a civil szervezetek együttműködésének dimenziói, doktori értekezés

http://www.idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/ sebestenyistvanphd.pdf

Seligman, Adam B. 1997: A civil társadalom eszméje. Budapest: Kávé Kiadó

Taylor, Charles 1998: Invoking Civil Society. In Robert E. Goddin–Philip Pettit: Contemporary Political Philosophy. Canberra: Australian National University

Walzer, Michael 1995: A civil társadalom fogalma. Korunk. 11. sz.

 

[1] Aarhusi Egyezmény: A nemzetközi jog történetében először az aarhusi egyezmény előkészítésében, megszövegezésében vehettek részt teljes jogú tárgyaló partnerként az ENSZ EGB tagállamai mellett az európai környezetvédő szervezetek képviselői, nevezetesen egy úgynevezett „környezetvédelmi koalíció”. Számos javaslatuk meghallgatásra talált, főkent a dán, a holland és néhány kelet-európai kormány szakértő folyamatos támogatásának, egyetértésének köszönhetően. Az egyezmény szövegét 1998. június 25-én a dániai Aarhusban írta alá harmincöt állam és az Európai Unió képviselője. Ugyancsak ritkaság a nemzetközi jogban az egyezmény gyors elfogadása. Három év alatt összegyűlt a hatályba lépéshez szükséges tizenhat ratifikációs dokumentum, az egyezmény 2001. október 30-án hatályba is lépett.

[2] Idézi: Kósa András László: A romániai magyar civil szféra természetrajzéhoz, Magyar Kisebbség, 2002/3 sz.

[3] Lásd: A. Gergely András – Gelsei Gergő – Gergely Vera – Horváth Vera: Nemzeti és etnikai kisebbségek, http://vmek.oszk.hu/03400/03477/pdf/6_etnikai.pdf (2012.dec.28.)

[4] Nemzet: kétféle felfogásban használt politikai fogalom. 1. Olyan közösség, amelyet a tartós együttélés, a közös történelmi múlt mellett a területi, gazdasági, nyelvi kulturális egység és a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok, ér­tékrend jellemeznek; 2. Egy ország valamennyi állampolgárának közössége. Az előbbi a német eredetű kultúrnemzet, az utóbbi a francia mintájú államnemzet meghatározása.

[5] A 2000-es évek közepén egy kolozsvári magyar újság riportere egy RMDSZ-közeli alapítvány pénzügyi elszámoltatását követelte lapjában. Nemcsak RMDSZ-aktivisták, de „civil” magyarok is nehezményezték, hogy az illető riporter „feljelentett” egy magyar intézményt, román állami ellenőrzést tartott szükségesnek, miközben a román állam „barátságtalan”, „diszkriminatív”, „paternalista” a magyar intézményekkel szemben. Ezen logika szerint, ha az állam barátságtalan, ki kell zárni az ellenőrzést akkor is, amikor az „normális” esetben indokolt volna.

[6] A 2011-ben elfogadott oktatási törvény lehetővé teszi nyelvi alapon tanszékek létrehozását a multikulturálisnak nyilvánított egyetemeken (Babes-Bolyai TE, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, marosvásárhelyi Művészeti Egyetem) – ennek ellenére a BBTE több karán a magyar tanszék nem jött létre.

[7] A temesvári Bánság Népi Együttes ünnepi programjai mindig tartalmaznak magyar, német vagy szerb táncot, ezek bemutatására a helyi megértés, etnikai tolerancia jegyében kerül sor, de nem szolgálják az itt élő magyarok tánckultúrájának az ügyét.

[8] Például egy kozmetikai cég esetében: „A L’ORÉAL-nál úgy gondoljuk, hogy mindenki szépségre törekszik. Küldetésünk, hogy segítsük a férfiakat és nőket szerte a világban, hogy valóra váltsák ezt a vágyat és teljesen megvalósíthassák önmagukat. Ez adja vállalkozásunknak és munkatársaink munkaidejének értelmét és értékét. Büszkék vagyunk munkánkra.” Lásd: http://www.loreal.com/_en/_ww/html/company/pdf/ethics_book_hungarian.pdf (2013.jan.5.)

[9] A magyar Belügyminisztérium 1999-ben elfogadott Etikai kódexének a célját ekként határozták meg: a) segítséget nyújtanak a helyes döntések, állásfoglalások kialakításához, az érintett szervek eredményes működésének biztosításához, ezen keresztül pedig tekintélyük megőrzéséhez, ill. folyamatos emeléséhez; b) megfelelő támpontokat, útmutatásokat adnak a munkatársaknak és vezetőiknek az etikailag kifogásolható magatartások, az erősítendő, illetőleg a szankcionálandó cselekedetek felismeréséhez, azok pártatlan megítéléséhez és minősítéséhez; c) morális alapot kínálnak a – fokozott igénybevétellel járó és etikai problémákkal is nehezített – közszolgálat ellátásához, a hivatástudat, a bajtársiasság, a segítőkészség, a testületi kötődés kialakulásához, illetve elmélyítéséhez; d) tartalmazzák mindazon előírásokat, követelményeket, amelyek mértékül szolgálnak az érintettek számára munkahelyi és egyéb kapcsolatrendszerük működtetéséhez, továbbá a munkahelyen és a magánéletben elvárható életvitel kialakításához, problémáik megoldásához. ill. konfliktusaik kezeléséhez; e) védelmet biztosítanak minden normakövető számára, illetve hozzájárulnak az emberi méltóság megőrzéséhez és kifejtéséhez. Lásd: http://www.brdsz.hu/vegyes/kodex.html (2013.jan.6.)

[10] A legutóbbi kezdeményezés ezen a téren a Somai József által javasolt Romániai Magyar Konvent (2009), a javaslat felhívásként, javaslatként megjelent a sajtóban, de a kezdeményezést alig pár civil szervezet támogatta. Ennek oka: a Konvent RMDSZ nélkül, valódi civil struktúra kívánt lenni, és a civil szervezetek féltek attól, hogy a román költségvetésből származó alapokat kezelő párt-RMDSZ zokon veszi lépésüket.

[11] Internetes kereséssel sem a magyar, sem a román támogatáspolitikát illetően nem sikerült elvi jelentőségű – kormányzati – dokumentumra bukkannom.

[12] A romániai magyarság számára biztosított költségvetési forrásokat az RMDSZ által alapított Communitas Alapítvány kezeli, osztja szét. Ez évek óta létező gyakorlat. 2012-ben az RMDSZ a támogatottaktól megköveteli – utófinanszírozásról lévén szó – hogy a projektek lebonyolítása során minden szinten (programfüzet, projekttel kapcsolatos dokumentum, internetes felület) jelölje meg, hogy a vonatkozó projektet az RMDSZ támogatta. Ekként az a helyzet áll elő, mintha a támogatott civilek pártpénzeket kaptak volna: ami nem igaz. És elvben sem fogadható el, hogy civil párttól kapjon közvetlenül támogatást.

[13] Lásd: Glózer Rita: Civil éthosz és civil identitás, http://commonline.hu/sites/default/files/COMMONLINE_DOCS/ Archivum/civilidentitas_eloadas.pdf (2013.jan.6.)

[14] Ezt a kérdés-együttest járja körül sokatmondóan a Civil Fórum lap 2006/2. Száma.

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Erdélyi magyar civil tudomány

A nemzetállamok mai világában arra nem szokás rákérdezni, mitől és miért magyar, avagy román a tudomány – pedig ugyanúgy indokolt lehetne, miként egyesek rákérdeznek arra: mikor civil a tudomány? Bár a továbbiakban visszatérek ezekre a kérdésekre, elöljáróban a tudomány kettős jellegére utalnék. A tudomány egyrészt megismerési folyamat és ennek az eredménye, a tudás mint bizonyított ismeret. (Vekerdi 1994) Ugyanakkor a tudomány intézményrendszert is jelent, azt a társadalmi struktúrát, ahol ez a tudás megszületik. Attól függően, hogy milyen társadalmi körülmények között jön létre a tudás, beszélhetünk magyar tudományról, erdélyi magyar tudományról és erdélyi magyar civil tudományról. Civil abban az értelemben, hogy nem az állam által (fentről) kialakított intézményi keretekben, hanem közösségi szándékot követve, közösségi alapon (lentről) szerveződő műhelyekben jön létre ismeret és tudás.

 

  1. Kisebbségi tudomány

 

A kisebbségben élő nemzeti közösségek vonatkozásában tudományról a kisebbségekről szóló, helyzetüket, jogaikat, identitásuk alakulását vizsgáló, kutató (kisebbség)tudomány értelmében szokás beszélni. A fenti cím nem erre utal, hanem a kisebbségek által művelt tudományra, amelyről ebben az általános megfogalmazásban alig esik szó.

A legtöbben olyankor, ha valamilyen kontextus, értelmezés új, ha a megszokott kereteken kívüli, megnézzük a világhálón, ki s miként foglalkozik a kérdéssel. A kisebbség és tudomány kulcsszóra a keresés 541 ezer találatot eredményez – amikor 2010-ben először futtattam meg a keresőt, akkor 233 ezer találatot jelzett a gép. Ugyanis pár éve foglalkoztat a kérdés, 2010-ben foglaltam össze egy előadás keretében mindazt, amit a téma kapcsán akkor fontosnak gondoltam.[1] Az utóbbi hónapokban ismételten előtérbe került a kérdés, amikor 2013 őszén a Magyar Tudomány Napja erdélyi társadalomtudományi konferenciájára készültem.

Tudomány és kisebbség témakörben tehát a találatok száma három év alatt a több mint kétszeresére emelkedett. Valami változott volna, valamerre alakul(na) a helyzet? Több száz találat elemzése alapján úgy tűnik: a kérdéssel ma sem foglalkoznak módszeresen, nem találtam sem összefoglaló elemzést, sem pedig a jelenséget körüljáró, gondolatébresztő publicisztikát. Találtam viszont egy sor blog-bejegyzést, politikusi szösszenetet, újságírói kérdésfelvetést. Tehát ha változott valami, az a kérdés valamivel érzékelhetőbb jelenléte különböző közösségi helyeken, de ez elvi szinten (még?) nem hozott előrelépést.

Felmerül: nem volna jó a kérdésfelvetés? Szerintem jó: kisebbségek által művelt tudományra szükség van. Mint minden alapállítás esetében, itt is következnie kell a kérdésnek: miért?

Egy multietnikus államban a kisebbségek helyzetéről igen eltérő módon nyilvánul(hat) meg a többség, illetve maga a kisebbség. A többség örök célja a nemzeti önépítés, ugyanis a kisebbséget – főleg Közép-Kelet-Európában – zavaró tényezőként, több országban veszélyforrásként tartják számon. Ennek okaival most nem kívánok foglalkozni, a tényt jelzem. Ha elfogadjuk a kettős helyzetértelmezés tényét – ami létezik, ebből származnak a kisebbségi politizálás nagy dilemmái –, akkor a kisebbségi közösségnek saját jövője érdekében szüksége van a kisebbség-központú, a vonatkozó közösség belső folyamatait feltáró, a közösségen belül érzékelhető társadalmi kihívásokra és politikai manőverekre is figyelmező elemzésre. Pontosabban: elemzésekre. Ugyanis a helyzet változik, elegendő, ha csak az évtizedenként megtartott romániai népszámlálások kisebbségi (szórvány) adatsoraira utalok.[2] A kisebbségi nemzeti közösség tudományosan megalapozott önismeret nélkül nem rendelkezhet megfelelő jövőképpel, politikai elitje az országos politikában könnyen felcseréli a prioritások rendjét. Vadkerty Katalin felvidéki történész egyértelműen fogalmaz: a kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. (Vadkerty 2003)

Az utóbbi évek romániai történései igazolják, a kisebbségi politika gyakran beragad a napi politikai kontextusba, kisebbségi jövőépítés helyett társadalmi ügyintézésre (lásd: kijárásos politika) rendezkedik be. Nem szorul bizonyításra: ez a politika hosszú távon a vonatkozó közösség felszámolásához, felszámolódásához vezet. Eltelt másfél évtized, mi, erdélyi magyarok kevesebben vagyunk párszáz ezer emberrel, de talán gazdagabbak egy közösségi felismeréssel: autonómiára szükség van. Jövőnk záloga a közösség önkormányzata, amikor képes a számára káros illetve veszélyes folyamatokra közpolitikai szinten reagálni. Ezt a 2013-as esztendő történései egyértelműen megmutatták. Ha visszanézünk az eltelt két évtizedre, az RMDSZ politikusainak – két évtizeden át ők voltak az erdélyi magyarság első számú politikai vezetői – a felelőssége egyértelmű. Az RMDSZ-politika soha nem tagadta az autonómia szükségességét, csak – a román politika elvárásainak megfelelően – az érte indítandó konkrét lépéseket, a harcot nem látta időszerűnek, mindig valamilyen kontextuálisan fontos napi ügyecskét jelölt meg elsőrendűen fontosnak. Ezt a kétértelműséget is a tudományos kutatásnak a feladata elemezni, felmérni, hogy az immár emberöltőnyi RMDSZ-es kisebbségi politizálásnak mi a valódi mérlege.

A tétel igazságtartalma vitathatatlan: a többségi politikával szemben csak tudományosan megalapozott, nemzetközi összehasonlításban is érvényes célokat megfogalmazó kisebbségi politikával lehet a távlati siker reményében fellépni.

Milyen, mekkora kisebbségi közösség képes olyan tudományos műhelyek kialakítására és működtetésére, amely a siker reményében nézhetnek szembe a jelzett feladatokkal? Ha romániai példáknál maradunk, akkor két előfeltétel látszik megfogalmazhatónak. Az egyik a vonatkozó közösség lélekszáma. Tízezres nagyságrendű kisebbség nem rendelkezhet olyan oktatási rendszerrel, olyan képzési intézményekkel, ahol a kisebbségi tudomány majdani művelői a feladatra felkészülhetnének. Hogy hol van a határ – nehéz megmondani. Európában ma több olyan állam létezik, amelynek lakossága egy millió körüli, vagyis a romániai magyarság vonatkozásában a demográfiai feltétel mindenképpen teljesül. Alighanem a kétszázezres nagyságrend lehet a küszöb – erről érdemes volna vitát folytatni.

A másik feltétel a megfelelő oktatási-képzési rendszer, amely lehetővé teszi azt, amit az Akadémia-alapító Széchenyi István háromkötetes nagy művében – a Hitelben – megfogalmazott, miszerint „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb volta a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.”. (Széchenyi 1630)

 

  1. Közösségi kényszerek és dilemmák

 

            Egy sor szakmai-közéleti-tudományos kérdésre minden önépítkező közösség esetében választ kell kapni. Vita nélkül el lehet fogadni, hogy minden közösségnek számba kell vennie azokat a kihívásokat és folyamatokat, amelyek szálláshelyét és őt közösségként érintik. Mindenkor és minden esetben foglalkozni kell olyan kérdésekkel, mint politikai képviselet, kisebbségi érdekérvényesítés. Az etnikai folyamatokat – asszimiláció, identitásképzés, anyanyelvhasználat családban, közösségben, helyi társadalmakban, migráció, stb. – olykor a többségi folyamatokkal együtt, de többnyire ezektől külön kell vizsgálni. A kisebbségi jogok kérdése az új nagy kérdéskör: milyen jogokról van és lehet szó, miként viszonyulnak egymáshoz a személyes és a kollektív jogok, a kollektív jogok milyen struktúrában biztosíthatóak, milyen autonómiát lehetne és kellene a vonatkozó kisebbség számára kialakítani. Végül, de nem utolsó sorban az ezekre a kérdésekre adott válaszokhoz köthetően kell megrajzolni a kisebbségi jövőképet.

A dilemmák nem a tudomány által megválaszolandó kérdéseket illetően jelennek meg, hanem arra vonatkozóan, hogy a tudománypolitikai döntéseket (melyek a prioritások, milyen kérdések kutatása elsődleges és ezekre honnan kerül forrás) kik és hol hozzák meg, ezekre a közösség tagjai lehetnek-e valamilyen befolyással. Ugyanis ezek politikai döntések. A politikai döntéseket minden demokráciában úgy hozzák meg, hogy a döntéshozók tudatában vannak annak, a polgárok a döntéshozatali kompetenciát illetően választásokkor – áttételesen, más kérdésekkel csomagban – kifejezik a véleményüket. A kisebbségben élők esetében az etnikai szavazás[3] ezt lehetetlenné teszi, illetve ha létezik is valamilyen pártverseny kisebbségi oldalon, ez országos szinten nem működik vagy látszólagos.

Tehát szükség van kisebbségi (kisebbségek által művelt) tudományra, mindenekelőtt társadalomtudományokra, de a szükséges források hiányosak, illetve intézményi szempontból nem alakul ki olyan helyzet, amely mind a vizsgálandó szakterületek, mind a források vonatkozásában rendszert alkotnának. És ekkor merül fel a civil tudomány kérdése.

 

  1. Civil tudomány – milyen tudomány?

 

            Mintegy évszázada a tudomány céljának az ismeretlennek minden különösebb érdek nélküli kutatását tekintették. Az érdekkel kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy az emberben meglévő természetes kíváncsiság, tudásvágy kielégítése is lehet egyfajta érdek, annak ellenére, hogy az emberi kíváncsiságot, az eszmei komfortérzet különböző megnyilvánulási formáit sokáig nem úgy tartották számon, mint amiben az érdek kifejezésre juthat.

            Napjainkban egészen más felfogás érvényesül: egyre inkább azt hallani, hogy a tudomány feladata a jólét alapjainak a megteremtése, s minden tudományos eszközt ennek az emberi célnak kell alávetni. A ma érvényesülő megközelítésnek egyik magyarázata talán az, hogy a fejlett világban a tudomány finanszírozásában az adófizetők jelentős részt vállalnak. Pontosabban az alapkutatások és a társadalomtudományos kutatások döntő hányadát közpénzekből fizetett kutatók végzik.[4] Ekként a polgár joggal várja el, hogy befizetései őt magát, az emberi társadalmat szolgálják. Korunk embere a tudományt többnyire alkalmazott diszciplínaként fogadja el, s nem ismeri el az ún. tiszta tudomány létezését. Többnyire felesleges luxusnak tekinti a spontán kutatásnak a lehetőségét. Ez jelentős változás a tudomány lényegét megfogalmazni szándékozó értelmezésekhez képest, amikor a tudománynak, mint eszmei konstrukciónak, nyilvánvalóan nincsen célja. Célja a tudósoknak, mint egyénnek van. A tudomány általánosan elfogadott módszerei a problémamegoldást és a gondolatok egymás közötti kicserélését szolgálják. Alapvető módszereként az alábbi négy lépést szokták bővebben kifejtve magyarázni: megfigyelés és megtapasztalás (kísérletezés); dokumentálás, elemzés; természeti törvény felismerése, származtatása; a törvények alapján előrejelzések készítése. A tudományos módszer a legjobb módja annak, hogy az igaz állításokat megkülönböztessük a hazugságoktól és tévedésektől.

            Oláh György Nobel-díjas vegyész szerint a tudomány egy nagyon általánosan használt szó, hasonló egy másik, szinte mindenki által ismert kifejezéshez, a demokráciához. Ugyanis nincs általánosan elfogadott demokrácia-értelmezés, a demokráciáról beszélők más-mást értenek alatta a világ különböző helyein. Ez a helyzet a tudománnyal is. Manapság a tudományt szinte mindenhez hozzákötik, miközben a tudomány az emberiség intellektuális törekvése a tudásra, a megértésre, ugyanakkor a filozófia az alapvető kérdéseket igyekszik megmagyarázni. Ezeket össze is lehet vonni, a természetfilozófia keretében, amely a tudomány társadalmi kérdéseit is igyekszik értelmezni. Ami viszont általános: amikor a tudománynak a mai társadalomban betöltött szerepéről van szó, akkor mindig előtérbe kerül az idézett szempont: mit képes a tudomány nyújtani, a tudósok mivel járulnak hozzá, hogy a tudomány eredményeivel segítsétek az országot? (Oláh 2001) Ellenvéleményként egyesek azt állítják, hogy olykor a tudomány nem tervezhető meg, több korszakalkotó felismerésnél a véletlen játszott szerepet. Ezek ellenében idézi Oláh György Szent-Györgyi Albertet. Szent-Györgyi véleményét nem lehet figyelmen kívül hagyni, szerinte a felfedezés: „Látni, amit már sokan láttak, de ebből arra gondolni, amire senki más még nem gondolt.” Abban viszont egyetértés mutatkozik, amit egy holland professzor állít: „Ami a felfedezést követi, fontosabb, mint maga a felfedezés.” (Draaisma 2009)

            John Ziman, a Bristol Egyetem professzora az egymással folyamatos versenyben álló kutatók és kutatóműhelyek világára utalva felteszi a kérdést: ebben az új, versenyt indukáló helyzetben beszélhetünk-e még objektív tudományról? Az alapkérdés: mi fogja össze a tudósokat, mi tartja kordában személyes rivalizálásukat? A szokásos válasz szerint a tudósokat „az igazság keresése” egységesíti. Ezzel szemben áll egyes filozófusok véleménye, miszerint az „igazság” illúzió, míg mások szerint igen sok formát ölthet, ezeknek csak néhány megnyilvánulását kutathatja a tudomány. Szükséges tehát néhány általános kritériumot megfogalmazni a tudomány által létrehozott tudás vonatkozásában: pl. a megfigyelések alapvető szerepe, az előrejelzés képessége, valamint az egyetemesség és az objektivitás. Ezek az elvek elvontak és személytelenek. Nem mondanak semmit arról, hogy a tudás mire jó, mi készteti arra a tudósokat, hogy megszerzésén fáradozzanak, és hogyan kell ebben együttműködniük. Az „egyetemesség” szempontja azt jelenti, hogy nemzeti hovatartozásra, vallásra, társadalmi státuszra vagy más irreleváns kritériumra való tekintet nélkül mindenki hozzájárulhat a tudományos ismeretekhez. A gyakorlatban ez a multinacionális, csak az érdemeket értékelő eszmény nagyon tökéletlenül valósul meg. Mindazonáltal azt foglalja magában, hogy a tudományos állításoknak eléggé általánosaknak kell lenniük ahhoz, hogy mindenféle kulturális környezetben érvényesek legyenek. (Ziman 1996)

            Az MTA 2014 tavaszáig tisztségben lévő és egy korábbi elnöke – alighanem társadalmi elvárás jegyében – a tudomány szerepéről nem az általánosság és egyetemesség fogalmaiban nyilatkozott. Pálinkás József úgy fogalmazott, szükség van arra, „hogy nyilvánvalóvá tegyük a tudomány meghatározó szerepét és felelősségét a társadalom boldogulásában és a gazdaság sikerességében. Hogy felhívjuk a figyelmet a magyar tudomány, a hazai kutatások jelentőségére, eredményeire, tapasztalható és várható társadalmi hatásaira. […] A tudomány összehangolja a társadalmat és a gazdaságot, a közjót szolgálva, a közös sikerért dolgozva. A tudomány a hitelesség és a felelősség stratégiai metszéspontja: egyedülálló lehetőség együtt hallani a társadalom és gazdaság sokszor különbözően hangzó érdekeit.” (Pálinkás 2011) Amikor 1997-ben első alkalommal rendezték meg a Magyar Tudomány Napját, Glatz Ferenc kifejtette: a nyitás a társadalom felé programja azt is jelenti, hogy „a tudomány részt vállal az ezredforduló azon kihívásainak megválaszolásából, amelyek az emberiség egészét és a lokális társadalmat is érik. […] A tudománynak közéleti szerepre kell vállalkoznia Nem napi politikai szerepre, hanem a társadalom előtt hosszútávon nyíló alternatívák fürkészésére, feltárására. Hogy azután a politikai elit dönthessen arról: a lehetőségek közül melyiket választja.” (Glatz 2000)

            Ebben a vonatkozásban nincs szó civil jellegről. De közösségi stratégia-építést szolgáló tudományról igen. A civil jelleg kérdése akkor merül fel, amikor a tudomány intézményes kereteiről beszélünk. A tudományos intézményeket az állam tartja fenn, mivel az állam a társadalom közügyeinek intézésére rendelt, közérdekből eljáró, a hatalmat legitim és formalizált módon gyakorló szervezetrendszer, és olyan közfeladatokat lát el, amelyeket a gazdaság szereplői nem tudnak/kívánnak megoldani. Az állam ideológiai-kulturális funkciói (az adott társadalmi forma törvényes formációként való elismertetése, iskolarendszer kialakítása, a tudomány és a művészet támogatása) között szerepel a tudományos ismeretek termelésének az elősegítése. Ennek a funkciónak a jegyében hozták létre a tudomány intézményeit.

            Modern tudományos akadémiák (a 19. századig jogi és más szakterületek felsőfokú iskoláit nevezték akadémiáknak) kb. két évszázada jelentek meg[5], céljuk kezdetben, miként a Magyar Tudós Társaság Rendszabásaiban olvashatjuk („A’ magyar tudós társaság a’ tudományok és szép művészségek minden nemeiben a’ nemzeti nyelv kimíveltetésén igyekszik egyedül.[6]) a tudomány művelésén kívül a nemzeti nyelv művelése is. A nemzeti elkötelezettség máig meghatározó – az akadémia nemzeti intézmény.

            Kérdés: mi legyen a kisebbségekkel?

            A kérdés indokoltsága egyértelmű: a nemzetépítési projektek mindmáig fogságukban tartják a térség új és kevésbé új államait, itt mindmáig érvényes a bibói diagnózis: nemzetek és kisebbségi közösségeik között szinte kivétel nélkül a kölcsönös bizalmatlanság határozza meg a kapcsolatot. Autonómiáról már beszélnek, persze egymást kizáró értelmezésben mindkét oldalon, vagyis nem adottak a feltételei annak, hogy a kisebbségi közösségek a sorsuk szempontjából stratégiai kérdéseket – az autonómia jegyében – kisebbségi szempontok szerint strukturált kutatások keretében vizsgálják. Az állami kutatási hálózattal szemben a kisebbségi kutatók jogos fenntartásokkal élnek, a nemzeti többség nem hajlandó elismerni, hogy a kisebbségi helyzet kutatásának lehetnek a többségi értelmezéstől eltérő szempontjai és keretei.[7] Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy minden közösségnek egyformán és egységesen kell megadni a lehetőséget sorsa alakítására, akkor a kisebbségek a térség nagy vesztesei. A román tudománypolitikában semmilyen jele nincs annak, hogy elfogadnák a kisebbségi tudomány létjogosultságát.

            És így jutunk el a civil szféráig: ahol véget ér az állami szerepvállalás, kezdődik a civil. A kérdés nem csupán kisebbségi vonatkozásban számít kutatási témának. Az innovációkutatók 2002-es konferenciájáról állapították meg, hogy itt a hagyományosnak elismert főszereplők (tudomány, kormányzat és ipar) mellett megjelent a negyedik tényező: a társadalom. Éspedig az fogalmazódott meg, hogy a tudástermelés mennyisége és milyensége nagy mértékben függ attól, hogy a tudást felhasználók (a társadalom) milyen kéréseket és igényeket fogalmaznak meg. (Mosoniné e.a. 2003)

            Ismert a jelenség: a civil társadalom óriásira nőtt éppen az akadémiák megjelenése óta eltelt évszázadok folyamán, a növekedéssel komplexszé vált, a komplexszitással pedig erősödött, hatalmi tényezővé vált. Az állam mellett a civil társadalom a maga útján vált hatalommá, és ma mindenhatóságát sokan az államéhoz hasonlítják. Demokráciában a polgárok nemcsak szavazattal bírnak, hanem napi tranzakciók révén jogszabályokat sugallnak, és napi tevékenységeik, véleménynyilvánításaik, de pl. hobbijaik révén is nyomást gyakorolnak az ügyek menetére, a politikára. Egyesek szerint nem is biztos, hogy a hatalom az állam kezében van, indokolt annak a kérdésnek a feltétele, hogy nem vált-e napjainkban az állam a társadalom kivitelező ügynökségévé? Egyre több jel mutat arra, hogy a korábbi egyensúly felbomlott/felbomlóban, dilemmatikus helyzetekben egyre inkább a társadalom akarata válik döntővé, függetlenül az állam érdekeitől. (Mosoniné e.a. 2003)          

            Látjuk, az idézett gondolatmenetben sem az állami tudományos intézményi hálózat hiányát pótló, a kutatásban közvetlen szerepet vállaló civil szféráról van szó. Pedig kisebbségi léthelyzetben civil szervezeti keretekben működő tudományos műhelyek veszik/vehetik át – akként, és olyan mértékben – a nemzetek esetében akadémiai és más állami forrásokból fenntartott kutatói intézményrendszer feladatait, amelyeket, mint korábban jeleztem, az állam a kisebbségek vonatkozásában nem teljesít.

            A kisebbségi tudomány elvi szükségességét senki nem vitatja. Csakhogy: a kérdéssel elvi szinten alig foglalkoznak.

 

  1. A kisebbségi tudomány intézményei – felelős kerestetik

 

            A kisebbségi tudomány intézményi kereteit illetően nincs koherens elképzelés, ezzel főleg ott fontos foglalkozni, ahol nem létezik kisebbségi autonómia. Három kérdés fogalmazható meg. Az első: kinek a tudománya? A válasz egyértelmű: az illető közösség tudománya. A második kérdés: kié a felelősség? Három szereplőre/felelősre lehet gondolni: a kisebbség politikai képviseletére, arra az államra, amelynek a kisebbségiek polgárai illetve az anyaországra. Harmadik kérdésünk: honnan, milyen forrásból lehet/kell támogatni a kisebbségi tudományt? Mivel a kisebbségi politikai képviselet saját pénzeszközökkel nem rendelkezik, két potenciális támogató létezik: a kisebbség állama és az anyaország.

 

  • RMDSZ és a kisebbségi tudomány

 

            A romániai magyarság politikai képviseletéért ma három párt verseng: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt. Központi szinten képviseleti lehetőséget és felelősséget az RMDSZ kapott, a másik két párt helyi szinten kapott képviseleti szerepet.

            Elsőként nézzük tehát meg, miként kezeli az RMDSZ a kisebbségi tudomány kérdését.

            A romániai magyarság politikai képviselete országos szinten az RMDSZ. A szervezettel kapcsolatos viták két dimenzióban a legerősebbek: a szervezet politikai jellege, illetve a szervezet közösségi funkciója vonatkozásában. A politikai jelleg sokszorosan vitatott: civil szervezetként jegyezték be és egyértelműen pártként működik. Ennek ellenére, amikor országos szinten civil társadalmi szerepről van szó a romániai magyarság vonatkozásában, akkor illetékességét igazolandó nyomatékosan hangsúlyozza a civil jelleget, mármint a bejegyzés milyenségét. A kettős – civil és politikai – szerep különösen fontos volt az RMDSZ számára mindaddig, amíg az anyaország vonatkozásában meg nem szerezte az általános érdekvédelmet biztosító szervezetnek járó jogot: az anyaországból az erdélyi magyarságnak juttatott támogatások elosztásában a vezérszerepet. Ez idővel változott, de egészen a legutóbbi időkig az Erdélybe jutó támogatásokat illetően az RMDSZ álláspontja meghatározó volt.[8] A másik vitás kérdés a szövetség politikai szerepének önértelmezésére vonatkozik. Az RMDSZ 1993-as kongresszusa bevezette a szövetség önkormányzati modelljét, ennek értelmében a szervezet a romániai magyarság önkormányzata, a különböző szerepekre – döntéshozatal, végrehajtás, ellenőrzés – kialakított külön struktúrákkal. Ezt akár egy önmegvalósító politikai jóslatként is felfoghatjuk, s akkor, a szervezeti útkeresés lelkes éveiben, elfogadhatónak tűnt szinte minden kisebbségi társadalmi szereplő számára. Menet közben a helyzet változott. Kritikussá akkor vált, amikor a román költségvetésből származó pénzek feletti rendelkezés joga merült fel. Romániában a kisebbségek parlamenti képviselete jogosult a vonatkozó kisebbségnek jutó költségvetési pénzek kezelésére. Ez a magyarságot illetően is így volt és maradt egészen 1997-ig. Az ekkor elfogadott párttörvény szerint a parlamenti pártoknak a képviseleti arány alapján kiszámított költségvetési támogatás jár. A kettős finanszírozás elkerülésére az RMDSZ a közösségnek járó pénzek kezelőjeként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) jelölte meg, annak ügyvezetőjét pedig besorolta az RMDSZ ügyvezető elnökségébe, a végrehajtó apparátusba. Mivel a szerep az EMKE számára diszfunkciókat jelentett, az RMDSZ bejegyezte saját struktúraként a Communitas Alapítványt, amely 2001-től lett a magyarságnak járó költségvetési pénzek kezelője. A költségvetési összegből a Communitas pályáztatási rendszerben juttatott támogatást a magyar civil szervezetek és magánszemélyek számára, bizonyos jól meghatározott területeken és prioritások szerint. Az RMDSZ 2010-ben lemondta a költségvetési párttámogatást[9], ami miatt a romániai magyarság a hivatalosan kapható összegnél kevesebbet kap. Nem lehet pontosan tudni, hogy ez évente mekkora összeget jelent, de az elemzések azt mutatják, hogy a párttámogatások mértéke némileg növekedett az utóbbi években.[10] A döntés következtében évente 100 ezer eurót jóval meghaladó összegtől esik el a romániai magyarság, mivel az RMDSZ a romániai közpénzek elosztása feletti ellenőrzésről nem kíván lemondani, a pártérdeket a közösségi érdek elébe helyezi, illetve a közösségi célok romániai közpénzekből történő finanszírozását illetően totális ellenőrzésre törekszik.

            Megállapítható, hogy az RMDSZ jelentős pénzek felett rendelkezik, és ebből a kisebbségi tudomány támogatására is fordítani kellene. A Communitas Alapítvány minden évben 8 területen hirdet pályázati kiírásokat, ezek közül a konferencia részvételt elősegítő utazási támogatások tartoznak elemzési körünkbe. A tudományos kutatást közvetlenül nem támogatják.

            Lássuk a továbbiakban, mit tartalmaz az RMDSZ 2013 közepén elfogadott Programja[11] a tudományt illetően. A Program IV. fejezete foglalkozik a tudomány és kutatás kérdéskörével. A kisebbségi tudomány kifejezés nem szerepel a dokumentumban. Az első bekezdések az országos tudománypolitikát illetően jeleníti meg az RMDSZ prioritásait. A továbbiakban ipari és fejlesztési parkok létesítését célozza meg a Sapientia Egyetem erdélyi karainak vonzáskörében. Ez érdekes célkitűzés, hiszen a magyar költségvetési támogatásból működő egyetemhez román költségvetési pénzekre alapozó struktúrákat kapcsolhatna.[12]

            Tételesen szerepel a dokumentumban az, hogy állami kutatóhelyek keretében biztosítani kell a magyarság hagyományaival, értékeinek megőrzésével kapcsolatos kutatási témák jelenlétét a tudományos intézetek kutatási terveiben, továbbá biztosítani kell az állami kutatóintézetekben a (helyi) lakossági arányoknak megfelelő számú magyar kutató alkalmazását. Mindkét cél fontos, hogy a kutatóintézeti hálózatban mi a helyzet, arra visszatérek.

            És eljutunk egy témánk szempontjából fontos állításig: „A romániai magyarság sajátos kutatási hagyományainak és autonóm tudománypolitikai stratégiáinak háborítatlan művelése érdekében kiemelten fontos a szakmai szervezetek és alapítványok keretében folyó tudományos kutatás intézményesítésének erősítése. Az RMDSZ tisztában van azzal, hogy kisebbségben élő közösségek helyzetében az egyes specifikus kutatási területek műveléséhez a romániai magyar civil szféra biztosítja a legmegfelelőbb kereteket.” Az idézet második mondatát érdemes továbbgondolni: valóban a civil szféra nyújthatja a legmegfelelőbb keretet, avagy a kisebbségi szükségmegoldást minősítik fel ekként? A kérdésben benne van a válasz is. Végül az idézett passzus folytatásaként ott áll a hasonló dokumentumokból ismert szöveg: az RMDSZ erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy… A programhoz csatolt cselekvési terv tartalmazhatná azokat az eszközöket és eljárásokat, amelyek révén az RMDSZ az idézett célokat megvalósítani szándékszik – ilyen tervről nincs tudomásom. Civil szervezet és civil kutatóhely vezetőjeként nagyon várom az RMDSZ megkeresését, meghívását, beszéljük meg együtt, mit lehetne tenni a kisebbségi tudomány érdekében. A program elfogadása óta eltelt 7 hónap alatt mi, civilek semmilyen jelzést nem kaptunk.

 

  • A Román Akadémia kutatóhelyein és megyei múzeumi magyar jelenlét

 

            A kisebbségi tudományt illetően a második szereplő a román állam illetve tudományos intézményrendszere. A kisebbségi tudomány itt bemutatott szempontjai szerint működő, állami finanszírozású tudományos műhelyek nem léteznek, ennek ellenére egy sor intézményben létezik magyar tudományos jelenlét.

            Elsőként vizsgáljuk meg a Román Akadémia keretében működő intézményeket. Az Akadémia honlapján megtalálható akadémikus névsor azt mutatja, hogy (három minőséget – rendes tagság, levelező tagság, tiszteletbeli tagság – összevonva) 197 tagja között két magyar levelező tag található: Péterfi Leontin István kolozsvári biológus (2003) és Vékás László temesvári fizikus (2012). Harmadikként talán ide sorolható Jánosi János / Ion Ianoși / Ioan-Maximilian Steinberger esztéta (2001 – tiszteletbeli), aki brassói zsidó családban született, és akit tudományos munkássága a román nyelvhez köt, két fiatalkori munkáját írta csak magyarul, miközben a románul írt köteteinek a száma a 40-hez közelít. A Román Akadémiának egyazon időben mindig legtöbb két magyar tagja volt – ami aligha tükrözi a romániai magyar kutatók és művészek teljesítményét.

            A Román Akadémia kutatóintézeti hálózata keretében társadalomtudományokkal foglalkozik 20 önálló kutatóintézet és további 5 külön jogi személyiséggel nem rendelkező kutatóközpont. Elsőként az intézeteket veszem, abban a sorrendben, ahogyan az Akadémia honlapján találtam ezeket: jogtudományi (14 kutató, nincs magyar[13]), életminőség-kutató (44 kutató, nincs magyar), antropológiai (32 kutató, nincs magyar), agrárgazdasági (43 kutató, nincs magyar), világgazdasági (35 kutató, nincs magyar), nemzetgazdasági (23 kutató, nincs magyar), etnográfiai és folklór (22 kutató, nincs magyar), filozófiai és pszichológiai (a filozófiai főosztályon 27 kutató, nincs magyar; a pszichológiai honlapján nincs a személyi állománnyal kapcsolatos információ), földrajzkutató (33 kutató, 1 magyar), történettudományi (4 főosztállyal működik, nincs információ a kutatókról), művészettörténeti (22 kutató, nincs magyar), valláskutató (8 kutató, nincs magyar), irodalomtudományi (38 kutató, nincs magyar), nyelvtudomány (83 kutató, nincs magyar), totalitarizmust kutató (17 kutató, nincs magyar), gazdasági prognózis (26 kutató, nincs magyar), pszichológiai intézet (nincs elérhető honlap), szociológiai (nincs elérhető honlap), politikatudományi (27 kutató, nincs magyar), dél-kelet-európai kutató (26 kutató, nincs magyar). Kutatóközpontok: demográfiai (5 kutató, nincs magyar), pénzügyi és monetáris (22 kutató, nincs magyar), ipar- és szolgáltatáskutató (nincs elérhető holnap), etnikai és európai kérdések (7 kutató – egy külső munkatárs magyar), összehasonlító gazdaságkutató (nincs honlap). Összesen 25 kutatóműhely, 6 esetben nincsenek adatok. A többi intézetben és központban 554 kutató, 1 magyar.

            A Román Akadémiának három területi fiókja működik, ezeket az akadémia honlapján található sorrendben mutatom be. A jászvásári (Iași) fiók keretében 7 intézet működik, ezek közül társadalomtudományi 5, valamint 1 kihelyezett intézet. Intézetek és központok: régészeti (17 kutató, nincs magyar), földrajzi (9 kutató, nincs magyar), történeti és európai civilizációkutató (12 kutató, egy magyar: történész és antropológus, internetes keresés szerint magyar témákkal nem foglalkozik), irodalomtudományi és nyelvészeti (irodalomtörténet: 10 kutató, nincs magyar, néprajz: 4 kutató, nincs magyar, nyelvészet: 10 kutató, nincs magyar, nyelvjáráskutatás: 5 kutató, nincs magyar, helynévkutatás: 5 kutató, nincs magyar: összesen 34, nincs magyar), történettudományi (24 kutató, nincs magyar), a bukaresti Antropológiai Kutatóintézet kihelyezett csoportja (5 kutató, nincs magyar). Kihelyezett intézet Rădăuți-on: Bukovina Kutató Intézet (8 tudományos munkatárs – nincs magyar). Összefoglalva: a 7 intézetben összesen 113-an dolgoznak (közülük többen, főleg az intézetvezetők egyetemi oktatók is), mindössze 1 magyar kutatóval, aki magyar témán nem dolgozik.

            Az Akadémia kolozsvári fiókja keretében 10 intézet működik, társadalomtudományi 6 és 1 kihelyezett intézet. Régészeti és művészettörténeti (14 kutató, nincs magyar); történet- és társadalomtudományi (történelmi főosztályon 23 kutató közül magyar 2, a társadalomtudományi főosztály 15 munkatársa közül magyar 1; nyelvészeti és irodalomtudományi (3 főosztály, 34 kutató magyar 1; az Erdély-kutató Központ (5 kutató, nincs magyar); néprajzi (létezik egy magyar kutatócsoport is, a honlap átépítés alatt, egy 2007-es tevékenységi jelentés szerint 8 kutató, 2 magyar); földrajztudományi (8 kutató, nincs magyar). A marosvásárhelyi kihelyezett társadalomtudományi intézetben két kollektíva (történelem és filológia) keretében 11 kutató, közülük 2 magyar. Összesen: 7 intézetben 110 kutató, magyar 7.

            Az Akadémia temesvári fiókja keretében 4 intézet működik, ezek közül kettő társadalomtudományi: Bánságkutató intézet (17 kutató, nincs magyar), fenntartható vidékfejlesztés (elsősorban mezőgazdasági témák, 7 kutató, nincs magyar). Összesen 24 kutató, nincs magyar.

            Működik Krajován is egy Társadalomtudományi Kutatóintézet 32 kutatóval, nincs magyar.

            Végül Nagyszebenben is működik egy Társadalomtudományi Kutatóintézet 14 kutatóval, magyar nincs, 6 német (közülük 1 akadémikus).

            Az akadémiai hálózat táblázatba összefoglalva:

 

Város

Társadalomtudományi Intézet és központ

Nincs adat

Kutató

összesen

Ebből

magyar

Megjegyzés

Bukarest

25 (19-ről van adat)

6 intézet

554

1+1

a +1 külső munkatárs

Iași/Jászvásár

5+1 kihelyezett

113

1

 

Kolozsvár

6+1 kihelyezett

110

7

 

Temesvár

2

24

0

 

Krajova

1

32

0

 

Nagyszeben

1

14

0

6 német

Összesen

36 (van adat)

 

847

9+1

6 német

Forrás: összeállította a szerző.

           

            Tudományos munkára helyi szinten is nyílik lehetőség, a helyhatóságok felügyelete alá tartozó múzeumok keretében, mindenekelőtt. A múzeumi hálózat vonatkozásában 3 típusú helyzetet lehet és kell megkülönböztetni. Ahol tömbben él a magyarság és megyei szinten többséget alkot, vagyis a két székelyföldi megyében a helyi múzeumok nemcsak nevükben kötelezik el magukat – Székely Nemzeti Múzeum immár nem csupán a sepsiszentgyörgyi, amely 1875 óta ilyenként látogatható, hanem a csíkszeredai, a kézdivásárhelyi is, miáltal a központi politikára kívánnak válaszolni – de tevékenységük, kutatói gárdájuk is egyértelműen jelzi szerepvállalásukat. Ezekkel tehát nem kívánok foglalkozni. Más a helyzet fronthelyzetben, ahol a politikai hatalomért helyi szinten a siker reményében szál harcba a magyarság képviselete, vagyis Maros, Szatmár, Bihar megyékben, illetve Kolozsváron, ahol bár a magyarság demográfiai súlya 16% körüli, szimbolikus jelenléte ennél sokkal jelentősebb. A harmadik csoportba a szórványmegyék tartoznak, ahol igen sok kutatói feladat van és volna, de a helyi döntéseket a magyarság alig vagy egyáltalán nem képes befolyásolni.

            Mivel elemzésünk szempontjából a fronthelyzet a legérdekesebb, nézzük meg a felsorolt négy megye legfontosabb múzeumait és ezek személyi állományát. A megyei múzeumok többnyire nem csupán a megyeszékhely múzeumi egységeit felügyelik, hanem a megye kisebb településeinek a múzeumait is. Ezek személyi állományát nem vizsgálom.

            A Maros Megyei Múzeum honlapjának van magyar oldala is. A régészeti osztály vezetője román, a további 6 kutató közül 4 magyar és 2 román. A művészeti osztály vezetője román, az 5 tudományos munkatárs[14] közül 3 román, 2 magyar. A néprajzi osztály vezetője román, az 5 munkatárs román, 1 bedolgozó magyar. A történelmi részleg vezetője román, a további 4 kutató közül 2 magyar. A természetrajzi részleg vezetője román, a további 5 munkatárs közül 1 magyar. A görgényszentimrei kastély is a múzeumhoz tartozik, itt 7 munkatárs dolgozik, 2 magyar. A múzeum 2 könyvtárosa közül 1 román, 1 magyar. A múzeum igazgatója magyar, aligazgatója román.

            A Szatmár Megyei Múzeum – van magyar honlapja. Négy részleggel működik, a honlapon nincs információ a történelmi, etnográfiai és művészeti részlegről. A régészeti részlegén 8 munkatárs dolgozik, 3 magyar, a vezető román. Román igazgató, aligazgatója magyar.

            Körös-vidéki Múzeum, Nagyvárad. Van magyar honlap. Az igazgató román, az aligazgató kilétéről nincs adat. Természettudományi részleg: vezetője magyar, további 7 munkatársa közül magyar 2, a történelem részleg vezetője román a további 7 munkatárs között nincs magyar (van 1 német), művészeti részleg vezetője román, a további 7 munkatárs közül 2 magyar, néprajzi részleg vezetője román, a 9 munkatárs között nincs magyar (van 1 német).

            Kolozsváron 5 múzeum működik, ezen kívül a BBTE keretében 6. Erdély Történelmi Múzeumában a vezérigazgató román, a két aligazgató közül az egyik magyar. Az 54 munkatárs közül 7 magyar. Művészeti Múzeum – igazgató román. Személyzetről nincs infó. Erdélyi Néprajzi Múzeum: igazgató román, aligazgató magyar, 19 munkatárs 1 magyar, Gyógyszerészeti Múzeum – a történelmi múzeumhoz tartozik, E. Racoviță Barlangászati Múzeum – nincs honlapja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében további 6 múzeumi részleg működik – ezek az egyetemhez tartoznak, tehát nem képezik ennek az elemzésnek a tárgyát.

            Összefoglalva a helyzetet, az alábbi táblázatot kapjuk:

 

Város

Múzeum

Vezetés

Munkatárs

összesen

Ebből

magyar

Megjegyzés

Marosvásárhely

Megyei Múzeum

Magyar igazgató, román aligazgató

31

11

 

Szatmárnémeti

Megyei Múzeum

Román igazgató, magyar aligazgató

8

3

3 részlegről nincs infó

Nagyvárad

Körös-vidéki Múzeum

Román igazgató

34

5

2 német

Kolozsvár

Történelmi Múzeum

Igazgató román, 2 aligazgató közül 1 magyar

54

7

 

Kolozsvár

Néprajzi Múzeum

Igazgató román, aligazgató magyar

19

1

 

Kolozsvár

Művészeti Múzeum

Igazgató román

 

 

Nincs infó

Kolozsvár

Gyógyszertörténeti Múzeum

 

 

 

A Történelmi Múzeum részlege

Kolozsvár

Barlangászati Múzeum

 

 

 

Nincs honlapja

Összesen

 

 

146

27

 

Forrás: a szerző szerkesztése.

 

            Ha el is fogadjuk, hogy központi szinten, az Akadémia tudományos hálózatában a demográfiai arányokat nem veszik figyelembe a kutatók felvételénél, jogos a kérdés, ez miért nem valósul meg az Akadémia vidéki intézeteinek az esetében? Kolozsvár és Temesvár illetve a marosvásárhelyi kihelyezett intézet vonatkozásában a demográfiai arányoknak megfelelő kutatói létszám a mai összesen 7 fő helyett, Kolozsvárott 16, Temesvárott 1 és Marosvásárhelyen 5 kutatót jelentene. De korrektebb volna az a számítás, azt vennénk alapul, hogy Erdélyben a magyarság 20%-át teszi ki a lakosságnak. Ezen az alapon az arányosság 30 magyar kutató foglalkoztatását jelentené az akadémia területi intézeteiben. Ezt összehasonlítva a meglévő 7-el, négyszer kevesebb az elvárhatónál, illetve annál, amit az RMDSZ a kutatással kapcsolatosan célként a programjába foglalt. Igencsak elgondolkoztató a megyei múzeumok helyzete. Ha a népszámlálási adatsorokat összevetjük a megyei múzeumok kutatói létszámával, az alábbi eredményt kapjuk.

 

Megye

Magyarok lakossági részaránya*

Múzeumi szakszemélyzet összes

Magyar kutatók szám, részarány

Magyar kutatói szám – eltérés

Meg-jegyzés

Maros

37,8%

31

11 – 35,5% 

1 kutatóval kevesebb

(-9%)

 

Kolozs

15%

73

8 – 10,9%

3 kutatóval kevesebb

(-27%)

2 múzeum, nincs infó

Szatmár

32,7%

8

3 – 24%

megfelelő

Csak egy részlegről infó

Bihar

25,2%

34

5 – 14,7%

4 kutatóval kevesebb 

(-44%)

 

* 2011-es népszámlálás szerint.

Forrás: szerkesztette a szerző.

 

            Szólni kell még a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetről, amelyet kormányhatározattal 2007-ben hoztak létre és a román Kormány felügyeli. Elnöke magyar, alelnöke román. Az elemzési és kutatási osztálynak 12 kutatója van, 8 magyar. A dokumentációs központban 8-an dolgoznak, közülük 6 magyar. A futó projekteket a következő tematikai körökbe lehet besorolni: a nemzeti kisebbségek történelme, etnodemográfiai folyamatok, politikai képviselet és választói magatartás, nyelvi jogok és szociolingvisztikai helyzet, romakutatások, kisebbségek átmenetben, interkulturális és etnikumközi viszonyok. A szórványt kutatóként kerestem az asszimilációt, mint kutatási témát. Az etnodemográfiai folyamatok keretében áttételesen foglalkoz(hat)nak a kérdéssel és a szociolingvisztikai helyzet elemzése is kiterjedhet az asszimilációra. A kisebbségek átmenetben nagyobb téma keretében szerepel az etnicitás konstrukcióinak a kutatása – de ez sem kifejezetten asszimiláció-vizsgálat. Feltételezhető, hogy a kormány felügyelete alá tartozó intézetben az asszimiláció-kutatás nehezen fogadtatható el – de lehet: nem elfogadtatható – a fenntartóval.

            Még egy fővárosi kutatóhelyet mindenképpen meg kell említeni, éspedig a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet, amelynek 3 főosztálya közül az egyik a kisebbségi, összesen 16, a kisebbséginek 5 munkatársa között nincs magyar. A felügyelő bizottságnak van magyar tagja – de ő nem kutat.

            Nem akadémiai intézetek, de ide tartoznak:

 

Város

Társadalomtudományi Intézet

Kutató összesen

Ebből magyar

Megjegyzés

Bukarest

Kommunizmus Bűneit Vizsgáló

16

0

Van kisebbségi főosztálya

Kolozsvár

Nemzeti Kisebbségkutató Intézet

20

14

Magyar a vezetője

Forrás: összeállította a szerző.

 

            Összefoglalva, sem az akadémiai tudományos intézményi rendszerben, sem helyi szinten a múzeumok esetében nem teljesül az etnikai arányosság elve, az eltérés az akadémia esetében a 6,5% helyett 1,2%, vagyis ötszörös az alulreprezentáltság, a múzeumoknál az eltérés jóval kisebb – 9 és 44% közötti sávban mozog – de még mindig jelentős.

 

  • Magyarország és a határon túli magyar tudományosság

 

            A Magyar Tudományos Akadémián módszeresen foglalkoznak a határon túli magyar tudomány kérdésével. Az MTA honlapján található információk szerint a kilencvenes évek elején az Akadémia a kapcsolatépítést tartotta legfontosabb feladatának. Erre irányuló törekvései többek között az ún. műhelytalálkozók szervezésében öltöttek testet. 1993-al kezdődően 2003-ig 6 találkozóra került sor. 1993, Budapest: a Magyar tudományosság a környező országokban – összefoglaló, áttekintő előadások az egyes szomszéd országok magyar tudományosságáról; 1995, Debrecen: a környező országokban működő egyes tudományos műhelyek rövid előadásokban számoltak be célkitűzéseikről, tevékenységükről és eredményeikről; 1997, Debrecen: utánpótlás és továbbképzés a környező országok magyar tudományos műhelyeiben – a publikálás kérdései a környező országok magyar tudományos műhelyeiben; 1999, Debrecen: hazai szervezetek támogatásainak értékelése a környező országok magyar tudományos műhelyeinek szempontjából – az együttműködés kérdései; 2001, Debrecen: a magyar szaknyelv a különböző szakterületeken és a különböző országokban; 2003, Debrecen: tudósképzés, továbbképzés, tudományos utánpótlás. Egy évtized elteltével a hangsúly a konkrét problémák vizsgálatára, szakmai együttműködésekre helyeződött, így a maga idején fontos szerepet betöltő műhelytalálkozó-sorozat 2003-mal lezárult.

            1990-ben az MTA bevezette a külső akadémiai tagság intézményét, a határon túli magyar kutatók és egyetemi oktatók neves képviselőit az MTA tagjai közé sorolta.[15] 1996-ban hozták létre a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki bizottságot (MTK), mely a határon túli magyar tudományosság ügyének letéteményese az Akadémián. 2002-ben adták át első alkalommal az Arany János érmet és díjat, mellyel az MTA a külhoni magyar tudományosság támogatásában elért kiemelkedő teljesítményeket honorálja, évente 2-3 érmet ítél oda az MTK elnöki bizottság. Az MTA – kultúrnemzeti megfontolás alapján – 2000 tavasza óta a magukat magyarnak (is) tartó, tudományos fokozattal rendelkező, a világ bármely pontján élő és dolgozó kutatóknak felajánlotta azt a lehetőséget, hogy belépjenek az Akadémia köztestületébe, mely az 1994. évi akadémiai törvénnyel jött létre. 2006-ban jött létre a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), az MTA területi bizottságaként. Ez az első ilyen testület, létrejöttekor az MTA-nak erdélyi 17 külső tagja és 392 köztestületi tagja volt – a köztestületi tagok száma ma meghaladja az 500-at. A KAB legfőbb feladata az integrálás, a szervezés, a kapcsolatteremtés. Fontos cél, hogy megismerjék egymást, és folyamatos szakmai kapcsolatban legyenek elsősorban a romániai magyar kutatók, kutatóműhelyek, a felsőoktatás kutatással is foglalkozó oktatói. A kapcsolatteremtés következő, természetes köre: a romániai és a Kárpát-medencei tudományosság egésze, a nemzetközi tudományos világ, közvetlen partneri viszonyban a többi területi bizottsággal és felügyeleti szervével, a Magyar Tudományos Akadémiával.

            2011 őszén indult útjára a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság Hírlevele. Célja az, hogy az elektronikus hírközvetítés lehetőségeit fölhasználva széles körben, rendszeresen és gyorsan ismertté tegye a magyar nyelvű és tárgyú tudományos kutatások határainkon kívül élő művelőinek tudományos eredményeit és természetesen magukat a magyar tudósokat. Segíti a kisebbségi magyar közösségek egymásról való ismereteinek bővülését, szolgálja a Kárpát-medence és a távolabbi magyar világok integrációját a tudomány területén.

            Az MTA pályázati úton támogatást biztosít kutatási célokra illetve a kutatási eredmények megjelentetésére, létezik kiírás intézmények illetve magánszemélyek részére is. Külön támogatják – szintén pályázati úton – a kutatói mobilitást.

            Az eddigiek alapján megállapítható, a kisebbségi tudomány számára a legjelentősebb támogatás – mind anyagi[16], mind intézményi szinten – az anyaországból érkezik. Ennek ellenére nem lehetünk elégedettek. Ugyanis a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos tudománypolitika kérdéseinek módszeres számba vételére és a feladatok értelmezésére alig történik kísérlet. A kisebbségi magyarság tudományos kutatásaival kapcsolatosan, internetes kereséssel, kevés elemző anyagot találtam. Időrendben az elsőt Glatz Ferenc közölte 1995-ben (akkor az MTA elnökségének tagja) Nemzeti kisebbség, tudomány, tudománypolitika címmel. (Glatz 1995) A dolgozat első fejezeteiben a történelmi örökséget veszi számba, alapfogalmak tisztázására vállalkozik (államnemzet – kultúrnemzet, demokrácia és nemzet), hogy eljusson a tudománypolitika kérdéseinek a tárgyalásáig. Felteszi a kérdést: létezik-e nemzeti tudomány? Megállapítja, a választ két szinten kell megadni, ugyanis „a tudomány nemcsak megismerő tevékenység, hanem egyben intézmény is. És a tudománynak, mint intézménynek, társadalmi funkciójában igenis vannak nemzeti feladatai.” Ezen gondolati íven jut el a következtetésig, hogy „Közgyűjteményeink (múzeumaink, levéltáraink) alakítsák ki a meglévő individuális kapcsolatokon túlmenően azokat az intézményes formákat, amelyekkel az államhatárokon túlnyúló nemzeti szállásterület emlékeit, kulturális (tárgyi, szellemi) eredményeit a megőrzés, a fenntartás és a feldolgozás nemzetközi szintjére emelni segíthetik. Tisztázzák a maguk szakigazgatási szintjén az új típusú együttműködési-szervezeti formákat az ottani állami adminisztrációval. Mindehhez koncepció, lelemény és tetterő szükséges.”

            A helyzet világos – és mégsem az. A kisebbségi tudományra szükség van, és ehhez forrásokra van szükség. Ezt az MTA illetékesei is így látják, elismerik. A megfelelő tudománypolitikai döntéseket meg kell hozni – marad a kérdés: ki, miként hozza meg a döntést, és ezért kinek tartozik felelősséggel. Ugyanis jelen esetben nem mecenatúráról és nem is szponzorizációról van szó, hanem olyan támogatásról, amikor a támogató és támogatott egy mindkét oldalon fontosnak tekintett közös célt szolgál: a kisebbségi önismeretet, a megmaradást, végső fokon. Akkor pedig szükség volna arra, hogy a potenciálisan kedvezményezett intézmények képviselőivel időszakonként a helyzetről konzultáció folyjon, hogy prioritások és procedúrák vonatkozásában egyeztetés történjen. Szükség volna a kisebbségi tudományos műhelyek minősítésére, valamilyen fokú akkreditációra – erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérek.

            A másik írás, amelyre utalok 2001-es, vagyis ez is viszonylag régi elemzés. Tarnóczy Mariann Akadémiánk és a határon túli magyar kutatás c. dolgozatában (Tarnóczy 2001) sorra veszi az MTA határon túli tudománnyal kapcsolatos felelősségvállalásának a lépéseit (amelyekre részben fentebb már utaltam). Befejező sorait tartom figyelemre méltóknak: „A program eredményessége, sikere nagymértékben múlik azon is, hogy itt Magyarországon, az Akadémián mennyire sikerül reális képet kialakítanunk a határon túli régiókról, megismerni a külhoni magyar kollégákat, a kinti eredményeket, sajátosságokat, problémákat – e nélkül a legkiválóbb hazai szándék is légüres térben mozog, célját el nem érheti.” Tehát: reális képre van szükség!           

            Nem tudom konkrétan, de feltételezem, hogy a MTK (Magyar tudományosság külföldön) elnöki bizottságban történnek idevágóan elemzések, létezhetnek kezdeményezések – ha igen, akkor a konzultációs kör kitágítását szükségesnek tartom, a kisebbségi tudomány kérdése közügy, amiről a nagy nyilvánosság előtt is tárgyalni, egyeztetni kell.[17]

 

  1. Érték és mérték

 

            A civil tudomány a közéletben nem vitatéma. Maga a szóösszetétel is ritka. Azt természetesnek tartjuk, ha egy erdélyi magyar fel tudja sorolni, hogy a magyar nyelvű felsőoktatás milyen gondokkal küzd. De miért van az, hogy a kisebbségi tudománnyal kapcsolatos dilemmák alig vagy egyáltalán nem ismertek?

            Az első kérdés: milyen civilekről is van szó? Milyen szervezetekre lehetne/kellene áttestálni azokat a kutatási feladatokat, amelyek teljesítésére állami/önkormányzati intézményekben nincs kapacitás vagy hajlandóság?

            Jelen elemzésben nem foglalkoztam az egyetemi oktatással. Csak egy mondat erejéig jegyzem meg: a helyzet jobb, mint a kutatói hálózat vonatkozásában, bár itt is komoly kérdések és dilemmák fogalmazhatóak meg.[18] Mivel a „multikulti” egyetemek semmilyen anyagi mozgásteret nem nyújtanak a magyar oktatóknak, vagyis nincsenek olyan források, amelyek felett közvetlenül rendelkezhetnének, amennyiben önálló kutatásokat kívánnak folytatni, olyan jogi személyiséggel bíró egyesületre van szükségük, amelyekkel pályázhatnak különböző külföldi forrásokra. Ez az oka és magyarázata annak, hogy egyetemeink magyar oktatói, szakonként, egyesületeket hoztak létre. Ezek közül van olyan, amelyik országos rangú intézménnyé fejlődött az évek során (pl. a Kriza János Néprajzi Társaság), és van olyan, amely szerényen csupán a vonatkozó képzési szak oktatóinak nyújt pályázati lehetőséget.

            Léteznek a „nagy” egyesületek, ezek vagy egy hagyományos egyesület 1990 után létrehozott utódai (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), amelyek köztestületi feladatokat is ellátnak (pl. az EMKE veszi át és őrzi meg egyfajta irodalmi múzeumként jeles írók hagyatékát, illetve az EME a Romániában élő magyarság tudományos és művelődési életének szakmai szervezete, és mint ilyen, egyik fő szervezője), vagy pedig olyan általános feladatra vállalkozó átfogó szervezetek, mint az EMT (Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Egyesület, 1990-ben alakult Kolozsváron a magyar nyelvű műszaki tudományos élet fellendítésére, számos konferenciát és tanulmányi versenyt szervez, könyveket és folyóiratokat jelentet meg – tevékenységét területi fiókszervezetekben és szakosztályokban fejti ki), amely az évek során rangos helyett vívott ki tudományos életünkben. Most nem foglalkozom az egyesületek által kiadott szaklapok kérdésével – ezek akkreditációja fontos ismérve tudományos világunknak.[19]

                Az egyetemi oktatók által létrehozott egyesületek tevékenységét illetően szakmai kételyek nem igazán merülhetnek fel: tagjai többnyire egyetemi oktatók, a vezetők mindenképpen. De ha megnézzük az MTA honlapján megtalálható erdélyi kutatóműhelyek listáját[20], akkor bizony többel kapcsolatosan feltehető és értékkel és a mértékkel kapcsolatos kérdés. Példaként felhozható a kolozsvári Közpolitikai Központ (Centrul pentru Politici Publice), amelynek a honlapján 5 éve nem jelenik meg tevékenység, a vezetőségében olyan személyeket jelöl meg a ki tudja mikor frissített honlap, akik fél tucat éve nem kötődnek Kolozsvárhoz. Továbbá: a csíkszeredai Kurzia Természetvédelmi, Tájrehabilitációs és Biomonitorizálási Kutató Csoport, amelyről semmilyen információ nem érhető el, a legfrissebb adat egy egyesületi adatbázisban 2009-es. Nem sikerül semmilyen adatot elérni interneten a nagyváradi Társadalom Műhely Társaságról, sem magyar, sem román, sem angol nyelvű kereséssel. Nincs honlapja, nincs elérhetősége. Talán a legtöbb kérdés a nagyenyedi Benkő Ferenc Tudományos Műhely kapcsán merül fel. Vezetője egy nyugdíjas biológus – különben az egyedüli munkatársa is. A kutatási területet ekként határozza meg: biológia, sporttudományok, nyelvtudományok, képzőművészet, film- és video-művészet. Egy valamikori muzeológus minden tiszteletet megérdemel, de ha ő az egyesület egyedüli munkatársa, és öt eltérő területen „kutat”, fel kell tenni a kérdést: itt tudományról, avagy hobbiról van szó?

            Kikerülhetetlen a kérdés: van-e rendszer a civil tudományos intézményi hálózatban? Ki az, aki a tudományos színvonalat valamilyen szinten biztosítja, van-e ellenőrzés? Elképzelhető-e valamilyen szakosodás, feladat- és terület-megosztás? Ha igen, ezt kinek kellene kezdeményeznie? Ami bizonyos: ebben a forráshiányos világban, amikor a tudományos (köz)feladatokat sokszor kényszerből kell átruházni, bizony könnyen félrecsúszik a tudomány ügye. Ki kellene dolgozni a tudományos tevékenység küszöbfeltételeit, hogy tudni lehessen, az önjelölt kutatók világában ki lehet igazi partner. A gond nem csupán Erdélyben észlelhető, Vajdaságban is hangot adtak hasonló kételyeknek és dilemmáknak. (Szerbhorváth 2008)

            A civilekre komoly feladatok várnak a kisebbségi tudomány vonatkozásában – amennyiben a civilekre olykor jellemző esetlegességen és az önkéntességgel járó elnéző magatartáson változtatni lesznek képesek. Mert el kell kerülni azt a helyzetet, amelyre a következő Simonyi Imre-mondás vonatkozik: „Aki kell az kell, nem azért amilyen, hanem annak ellenére, hogy bármilyen.”

 

Irodalom

 

Berényi Dénes–Egyed Albert–Kulcsár Szabó Enikő (2004) A magyar tudományos utánpótlás a Kárpát-medence kisebbségi régióiban, Magyar Kisebbség, 2004/3

Bodó Barna–Toró Tibor (2011) Kisebbségpolitika és az Európai Unió, http://et.sapientia.ro/index. php/hu/oktatas/segedletek

Draaisma, Douwe (2009) Kizökkent elmék (Disturbances of the Mind) Budapest: Gondolat

Enyedi György (1999) A társadalomkutatás és a politika Magyar Tudomány 1999/7

Glatz Ferenc (1995) Nemzeti kisebbség, tudomány, tudománypolitika História 1995/3, http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-03/ch01.html

Glatz Ferenc (2000) Magyar Tudomány napja, Fizikai Szemle 2000/1 http://wwwold.kfki.hu/ fszemle/archivum/fsz0001/glatz.html

Mosoniné Fried Judit–Orisek Andrea–Tolnai Márton (2003) Tudomány és társadalom: konstruktív párbeszéd Világosság 2003/9-10 http://www.vilagossag.hu/pdf/20040112205119.pdf

Oláh György (2001) A tudomány szerepe Fizikai Szemle 2001/7

Pálinkás József (2011) Ünnepi köszöntő, Magyar Tudomány 2011/12

Széchenyi István (1830) Hitel, Petrózai Trattner J.M. és Károlyi István, Budapest, új kiadás: Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1979

Szerbhorváth György (2008): A kisebbségi, mint tudományos sarlatán, Regio 2008/1

Tarnóczy Mariann (2001) Akadémiánk és a határon túli magyar kutatás Magyar Tudomány 2001/7, http://epa.oszk.hu/00700/00775/00032/861-866.html

Török Ádám (2005) A társadalomtudományok fejlődése és az akadémiai osztályszerkezet Magyar Tudomány 2005/5 596 o.

Vadkerty Katalin (2003) A kisebbségi önismeret… Kiss József beszélgetése Vadkerty Katalin történésszel, Érsekújvár és vidéke hírportál,

http://watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=2077:a-kisebbsegi-oenismeret-rendszeres-alapkutatasok-nelkuel-fellegjarassa-valhat-kiss-joszef-beszelgetett-vadkerty-katalinnal-2003-ban&catid=37:default

Vekerdi László (1994) Tudomány és tudás, Budapest: Typotext

Ziman, John (1996) Elveszti-e objektivitását a tudomány? Természet Világa 1996/11 http://www. termeszetvilaga.hu/tv9611/objekt.html

[1] Életpálya modellek és továbbtanulási lehetőségek c. konferencia, Pécs, 2010. júl. 29-31.

[2] Szórványban kimutathatóan gyorsul az asszimiláció, minél közelebbi a vonatkozó helyi magyar közösség a nemzethatárhoz, annál erősebb a gyorsulás.

[3] Legyen egyértelmű: etnikai szavazás az, amikor nem politikai program alapján hanem az etnikai hovatartozás szerint történik a szavazás – ami ez esetben nem (lehet) választás.

[4] A társadalomtudományok finanszírozása az orvosi és a műszaki tudományokétól élesen eltérő képet mutatott az Egyesült Államokban. Finanszírozásuk reálértéke 1973 és 1984 között mintegy 20 %-kal csökkent, utána viszont 1999-re két és félszeresére nőtt. E trendváltozásban közelebbről nem vizsgált politikai tényezők játszhattak közre, hiszen a társadalomtudományi kutatások közvetlen jóléti hatásai (s így tulajdonképpen a gazdaság szereplői számára megmutatkozó vonzerejük) sokkal nehezebben mérhetőek, mint a hasonló hatások a természettudományok területén. (Török 2005)

[5] A Francia Akadémia1635-ben jött létre, a Royal Society 1660-ban, a berlini akadémia alapítási éve 1700, a müncheni Bajor Akadémiáé 1759, a madridi Real Academia Espanola 1714-ben, az orosz tudományos akadémia 1724-ben, az olasz L’Accademia nazionale delle scienze 1782-ben jött létre. Közép-Kelet-Európaországaiban a tudós társaságok alapítási évei: cseh 1784, lengyel 1816, magyar 1825 (Aranka György Nyelvművelő Társasága 1791), osztrák 1847, szerb 1864, horvát 1866, román 1866, ukrán 1918, szlovák 1942, szlovén 1943. (Forrás: Bodó Barna – Toró Tibor: Kisebbségpolitika és az Európai Unió, 2011 /elektronikus/).

[6] A Román Akadémia neve a társaság alapításakor Román Irodalmi Társaság (Societatea Literară Română), és legfontosabb feladataként a román nyelv és irodalom művelését jelölte meg.

[7] 2012-13 folyamán a román politika a kormány által tervezett regionalizációt tudományosan alátámasztó „kutatást” rendelt meg egyetemi intézetektől. Erről egy jászvásári (Iași) konferencián komoly vita zajlott. (Regionalism şi regionalizare în România. Interpretări istorice şi provocări contemporane, Iasi, 2013. május 30-31. Szervezők a helyi egyetem keretében működő Kommunizmus és Posztkommunizmus Tanulmányi Központ és a Romániai Történelemtudományi Társaság.)

[8] Egy civil szervezeti vezető 2010-ben szűkebb körben kijelentette: az RMDSZ elnöke dönti el, ki kap magyarországi támogatást és ki nem.

[9] Akkor merült fel gond a rendszerrel kapcsolatosan, amikor az év végi mérlegekből kiderült, hogy a kapott összeg nagyobb – kb. kétharmadnyi – részét a Communitas nem nyíltan követhető pályáztatási rendszerben használja el, hanem az RMDSZ működésére fordítja. A kirobbant sajtóbotrány – kiváltója Gazda Árpád tényfeltáró riportja (A Communitas Alapítvány titkai, Krónika, 2005.04.12.) – világossá tette mind az RMDSZ vezetői, mind a magyar közösség számára, hogy a román közpénzek félig titkos felhasználása nem tartható fenn, főleg, hogy pénzügyi ellenőrzésre is sor került. Ekkor döntött úgy az RMDSZ, hogy a számára tiszta helyzet érdekében 2010-től egyetlen támogatást fogad el az államtól, a kisebbségi közösségeknek járót, amelynek így a közvetlen kezelője lehet. (Háromszék.ro 2010. február 20.) Az RMDSZ-nek járó párttámogatás 2009-ben 480,78 ezer lejt tett ki (akkor 113.713 euró), miközben a közösségi támogatás összege 2010-ben 15,18 millió lej (akkor 3.592.049 euró) volt.

[10] Silviu-Dan Mateescu: Impactul cartelizării sistemului de partied din România asupra consolidării sistemului democratic, Sfera Politicii nr. 162. http://www.sferapoliticii.ro/sfera/162/art02-Mateescu.php (2013.12.28.)

[11] Lásd: http://www.rmdsz.ro/uploads/fileok/dok/RMDSZ%20program%2001.pdf (2013.12.28.)

[12] A Sapientia csíkszeredai karai és a polgármesteri hivatal között valóban tárgyalások kezdődtek technológiai park kialakítását előkészítendő, és a tárgyalások folytatódnak. Ez fontos, de meg kell jegyezni, helyi forrásokról van szó, nem központi költségvetési pénzek lehívása történik meg a projekt által.

[13] Az etnikai hovatartozást névelemzéssel határozom meg: tudatában vagyok annak, hogy ez nem lehet pontos.

[14] Munkatársat írok és nem kutatót, ugyanis vannak restaurátorok, akik szintén szakmai munkát végeznek, de nem kutatók.

[15] Jelenleg az MTA-nak összesen 19 erdélyi külső tagja van, elhunyt 6.

[16] Konkrét adatokkal azért nem szolgálok, mert a román kutatásfinanszírozásban külön kisebbségi alapok nem léteznek – tehát itt célirányos finanszírozás nincs.

[17] Léteznek még szövegek, amelyek közvetlenül vagy áttételesen érintik a kérdéskört (Berényi Dénes – Egyed Albert – Kulcsár Szabó Enikő A magyar tudományos utánpótlás a Kárpát-medence kisebbségi régióiban, Magyar Kisebbség, 2004/3, Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek térben és időben Kisebbségkutatás 2002/2), amelyekre most nem reflektálok. Az ilyen szövegek száma meglepően alacsony.

[18] A romániai magyar felsőoktatás intézményi keretét jelentik az úgynevezett multikulturális egyetemek – Babeș-Bolyai TE, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem illetve Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem – illetve az a magánegyetemi hálózat, amelynek zászlóshajói a Sapientia – EMTE és a Partium Keresztény Egyetem. Léteznek még magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett képzései – ezekről több elemzés létezik és érhető el akár interneten is. A legnagyobb dilemmák a vásárhelyi orvosképzéssel illetve a hiányzó műszaki szakokkal kapcsolatosak.

[19] Összesen két egyesületi, vagyis nem egyetemi tanszék által kiadott lapunk – Erdélyi Múzeum, Közgazdász Fórum – rendelkezik tudományos akkreditációval.

[20] A listán való szereplést rangnak lehet tekinteni, amolyan intézményi visszaigazolásnak – ezért fontos, milyen szervezetek kerültek fel a listára.