MACISZESZ

download

A tánc tisztítja a gondolatokat...

A tánc tisztítja a gondolatokat, emeli a lelket”

Berecz István a táncházmozgalom második generációjának egyik leghitelesebb, legelevenebb figurája. A Fonó művészeti vezetője, szabadfoglalkozású táncos, koreográfus, a Sztalker Csoport tagja, aki az idei kult50-be is bekerült.

Beszélgetésünk napján a Budapest Park történetében először lesz táncház, ahol te is tanítasz táncot. Hogy tekintesz az ilyen rendhagyó táncházi alkalmakra?

Mérföldkőnek gondolom, hogy a legnagyobb tömegeket vonzó, mainstream könnyűzenének helyet adó helyszínen öröklött műveltségünk megjelenik, és több évszázados-évezredes kultúránkra mulat több ezer fiatal. Ez számomra nem pusztán egy zenei műfaj szélesebb társadalmi elfogadását jelenti, hanem a szellemi rendszerváltás jeleit. A magyar ember saját kultúrájától való idegenkedésében beálló változást. Jelen esetben Szabó Balázs és csapatának bátorságát, valamint a Park szervezőségének, kivált Ferencz Sanyinak a nyitottságát és bátorságát dicséri ennek az eddig egyedülálló alkalomnak a megszületése.

Én pedig küldetésnek érzem, hogy a táncház ne csak underground kultúra legyen, hanem minden magyar ember közös kultúrája

– nem mainstream, nem divatzene – hanem közös táncos és zenei anyanyelv. A Budapest Park rendezvénye és a hasonló alkalmak fontos állomások ebben az irányban.

Megnyerted a Fölszállott a páva első szériáját. Hogy látod, ez a tévés műsor tényleg megismertette a népi kultúrát olyanokkal, akik nem érintkeztek vele korábban?

A tévé eljuttatta a népzenét olyan emberekhez is, akik eddig nem ismerték, vagy a rossz oldalát ismerték. Ez a műsor megmutatta a népzene és néptánc intim szépségét, művelésének magas színvonalú lehetőségét, és azt, hogy ez is egy önkifejezési forma. Nemcsak szórakozás, hanem érzelemkifejezés, amely közösségi és egyéni identitást is ad. Nagyon sok előítéletet lemosott rólunk: hogy

nem valamiféle, ebben a korban ügyetlenül csetlő-botló, ezért homályos korok után nosztalgiát érző tarisznyás lények vagyunk, hanem ugyanúgy sokféle, hús-vér mai emberek, akik boldogságuk nagy részét egy több évszázados önkifejezési formának köszönhetik.

berecz_Istvan2-152824.jpgBerecz István (Fotó/Forrás: Emmer László)

Talán már túl van azon a mozgalom a maga 47 éve alatt, hogy a népzene és néptánc csak a múlt rekonstrukciója legyen. De mitől lesz ez kortárs, mennyit lehet hozzáadni, elvenni belőle?

A képzőművészetben, ahogy minden művészeti ágban is megfigyelhető minden korszakváltásnál az alkotó embernek az a jogos hiúsága, hogy megfogalmazza a művészethez fűződő saját viszonyát. A mi műfajunk ebből a szempontból nagyon nehéz, hiszen az elsődleges feladatunk, hogy a lehető leghűségesebben megtanuljuk a ránk maradt táncos és zenei anyagot. Mi már nem abban a környezetben nőttünk fel, ahol ez a műveltség kikristályosodott, és aminek értékét pont az adja, hogy generációról generációra csiszolták. Ehhez hozzányúlni 21. századi emberként nem könnyű. Viszont,

ha csak imitáció, idézőjel marad, akkor az nem művészet lesz, hanem egy vitrin mögött tárolt, kitömött hód, kidülledő üvegszemekkel.

Ha valaki a néptáncot előadóművészként műveli, de nem tudja lélekkel megtölteni, akkor semmit nem ér az egész. Nagyon fontos, hogy a tánc örömét – ami az eredeti funkciója – ne felejtsük el. Mint Zorba, aki tánc közben az életet félvállról veszi; mert a tánc kimossa az agyadat, megtisztítja a lelkedet. Sokszor ijesztő, ahogy a táncházmozgalom beszorul a saját maga által felállított korlátok közé, és centizgetjük egymás pozícióit, számon kérjük egymáson a ’68-as gyűjtést. Legyenek is olyan fórumok, ahol számon kérjük, de ne írja felül a tánc igazi funkcióját!

Azt is mondják, hogy a néptánc mindig a természeti környezettel szoros összefüggésben alakult. Például a gyimesi tánc azért olyan földközeli, mert miután egész nap a meredek hegyeken dolgoztak, este már nehézkesen emelték a lábukat. Ebből a szempontból itt, a városban hogy fejlődik a néptánc? Felgyorsult?

Van abban valami, hogy gyorsulnak a tempók, gyorsul a mozgalom. De az ember kedélyállapota is befolyásolja a tánc szájízét. Én például egy kimerítő hét után lehet, hogy szívesebben táncolok egy befelé figyelő, kevésbé a közönségnek szóló ritka magyart, mint egy adrenalintól feltüzelt szatmári verbunkot vagy kalotaszegi legényest, ahol férfiak jönnek ki egymás után táncolni a mulatságban, akár egy bikaviadalon. Ez az izgalmas a néptáncban: ha életem végéig ugyanazt a nyolc pont legényest táncolnám, ami egy másfél perces táncfolyamat, az is minden alkalommal teljesen másmilyen lenne. Ettől lesz ez művészet.

Édesapád, Berecz András mesemondó, énekes szintén a népi kultúra fontos szereplője és alakítója. Vannak dolgok, amikben nemzedéki különbségekből adódóan máshogy látjátok a táncházmozgalmat?

Édesapának és a generációjának az alapélménye, a mindennapjai egy rájuk erőltetett, hazug rendszer jegyében telt. A rendszerrel való szembenállás nekik erős hivatás- és összetartozás-tudatot adott.  Mi pedig a rendszerváltás utáni, látványosabb, színpompásabb világba csöppentünk bele, ahol mintha a nemzedékünk, de az utánunk jövőké még inkább, kicsit nem tudná merre van az előre. A mi táncházas generációnk sokszor mintha inkább sportként, versenyműfajként tekintene a táncra, zenére, és kevésbé értékőrző óvóhelynek. Úgy látom, hogy a mi néptáncos generációnknak azt kell elmagyaráznia a kortársainak, hogy nem elég, hogy közben sportolsz, de megtanulhatsz általa rengeteg olyan dolgot is, amit ebben a világban már nehezen: a páros viszonyt, a toleranciát, más nemzetek, más kultúrák és korosztályok elfogadását, az idősekkel való kapcsolatteremtési módokat, és így tovább. Ráadásul

kevés olyan társadalmi színtér van, ami nem tagolódik vagyoni státusz szerint.

A néptánc a legfüggetlenebb állam az államban. És ezen felül a saját kultúránkat is éljük. Nem őrizzük, hanem éljük. És ez a nagy különbség.

Hogy hat a táncházmozgalomra, hogy időközben a tűrt kategóriából átkerült a támogatottba például a Halmos Béla Program által?

A táncházmozgalom egyik legnagyobb erénye, hogy civil kezdeményezésből indult, és ezt meg is kell őriznie, míg világ a világ. Ez a mi saját kultúránk, amit nem lehet pártszínekre lebontani. De ettől függetlenül mind a Halmos Béla Program, mind pedig a valaha a táncház mozgalmat támogató legnagyobb program, az évi 5 milliárd forintot jelentő Csoóri Sándor Program hatalmas segítség. Kárpát-medence szerte létező zenekarok, táncegyüttesek tudnak megújulni viseletben, hangszerekben, szakmai tudásban – hatalmas lendületet jelent, ha jól van kidolgozva.

Amíg a politika nem szól bele érdemileg a tartalomba, addig nincs baj.

Nyilván az emberi kicsinyesség felüti a fejét ott, ahova pénz áll- de kicsi ez a szakma ahhoz, hogy huzamosabb ideig szélhámoskodni lehessen. Aki ezt nem lélekből műveli, az nagyon jól nem csinálhatja, előbb-utóbb kiütközik.

Egy ideje már nemcsak táncban, de szóban is megnyilvánulsz különböző helyzetekben. Tudatosan is próbálod ebben a formában tovább vinni az édesapád által képviselt műfajt?

Talán a vőfélykedésből indult az egész, ami számomra a megélhetési bűnözés egy lírai, szép formája. De nem mélyültem el úgy a magyar nyelvben, ahogy édesapa. Ő a nyelvet tanulta úgy, ahogy én a táncot- pozícióról pozícióra, kargesztusról kargesztusra. Örököltem, s talán lestem is tőle valamiféle emberekhez szóló készséget, de az a munka, amit belefektetett és az a szerteágazó tudás, virtuozitás, amire ő a mesemondás, a magyar nyelv művelése terén szert tett, teljes embert kíván. A becsapós az, hogy mindenkinek mozog a szája, s hangot ad ki, de a nyelvet művészi szinten művelni sok munka, s rátermettség. Vagy olyan közösségbe születik az ember, ahol a nyelvet még magas szinten művelik. Mi ebben is szerencsések vagyunk itt a Kárpát-medencében, hiszen a székelyek, csángók beszédét hallgatva az ember csak kapkodja a cél nélküli szószaporításhoz szokott fejét, hogy ennyi lelemény, öröm, fantázia hogy lehet a beszédben.

A koreografálás mennyire foglalkoztat?

Nagyon, habár az első számú öröm az előadóművészet. Egyenlőre úgy alakult az életem, hogy nincs tánccsoportom, és így nem mindig tudok a koreografálásnak élni. A vicces az, hogy egyelőre tengerentúlon többet koreografáltam, mint idehaza. Az új vonal pedig az ifjabb Vidnyánszky Attiláékkal és a Sztalker Csoporttal való találkozás, ami pedig teljesen más típusú alkotás, mint a néptáncból építkező néptánc-színház. Atika gyönyörű, költői színházi képei mellett nagy koreográfusi puskaporokat nem kell durrogtatni. A koreografálás egyébként egy idő után természetes igényként merült föl bennem: miután az ember sokat táncol, ő is ki akarja fejezni magát.

Akkor jó szerintem egy koreográfia, ha azokat az érzéseket, amiket táncolás közben érzel, ki tudod vetíteni nagyobb térbe, több emberre.

Mennyire vagy ebben ösztönös?

Nem annyira, mint a táncban, de ez a műfaj sajátja is. Én a mai napig nem tudok olyan rossz fizikai állapotban lenni, és olyan keveset aludni egy héten, hogy ne forrjon fel a vérem, ha legényest hallok. A koreográfia nehezebb, mert ott agyban jelen kell lenni, számolgatni kell, matematikában pedig olyan erős sosem voltam. Azt is meg kell tanulni, hogy miközben emberek néznek rád, hogy most mi legyen, ne fagyj le, hanem ragaszkodj a vízióidhoz, és ha mégsem tetszik, egy tollvonással húzd át az egészet, és csinál jót. Ez rengeteg emberi tanulnivaló és önismeret, hosszú út. Ezen elindultam, és látok benne jövőt.

Izgalmas lesz az év vége, mert ifjabb Vidnyánszky Attilával és Vecsei H. Miklóssal kaptunk egy megtisztelő felkérést Csoóri Sándor özvegyétől, Balog Júliától, hogy állítsuk színpadra a Halálra táncoltatott lányt.

Ez az az első műballadája Csoóri Sándornak, ahol törekedett a népköltészet és a modern műköltészet összeolvasztására. A mi célunk is az, hogy ne népi zsánereket vigyünk színre, hanem keressük meg a néptánc kortárs színházi szerepét. Nagyon fontosnak tartom, hogy a néptánc kísérletezzen, csak közben nem szabad elfelejteni, hogy honnan jön.

Milyen tapasztat a színészekkel dolgozni a Sztalker Csoportban?

Csodálatos! Ennyi alázatos embert és ekkora parázs energiát egy helyen, ennyi figyelő szempárt és gondolatot, ennyi egyéniséget, életerőt egy helyen ritkán tapasztaltam. Nagyon szeretem a táncos barátaimmal közös együttléteket is, azt, hogy egy csettintésből értjük egymást, de ez egy teljesen új világ számomra és ugyanolyan izgalmas.

Rengeteg új élményt, impulzust köszönhetek a Sztalkernek, minden ember külön izgalmas világ, boldog vagyok, hogy közéjük tartozhatok.

Nyáron miket csinálsz, hol lehet veled találkozni?

Rengeteg fesztiválon veszek részt, ezek közül kicsit saját gyermekemként is tekintek a torockói Double Rise-ra. Ezt a szervezőkkel együtt kezdtük el és a mi sugallatunkra van Folkudvar, ráadásul a magyar fesztiválok történetében kimagaslóan egyenjogú műfajként, kellően fiatalos szellemben van jelen a népzene. Nemcsak múltidézésként, hanem a vérbő fesztiválélet részeként, ahol teljesen természetes, hogy az emberek Tankcsapda koncert után átjönnek táncházba. Észtországba megyünk édesapámmal és kedves zenész barátokkal, a Baltikum egyik legnagyobb folklórfesztiváljára, Viljandiba. Megtisztelő, hogy a Kossuth-díjas Muzsikással jó pár koncerten együtt tarthatok Kacsó Hanga Borbálával egyetemben, és megyünk Pál István Szalonnáékkal, meg kedves táncos barátokkal Szarvas Józsefhez Viszákra, a Tündérkertbe is, akit nagyon szeretünk, mert rengeteget segített a Sztalker Csoportnak is. A tündérkertjeihez szeretnénk majd csatlakozni a Fonóval is, mert nagyon rokonszenves számunkra, hogy a kultúrát összekapcsolja az őshonos fák ültetésével.

(Címlapkép: Emmer László)