Bodó Jenő

Bodó Jenő
(Torja, 1914–1966, Marosvásárhely)

A huszadik század minden korábbinál jobban próbára tette az embert. Édesapámnak kijutott, fölösen. A kommunisták által kuláknak nevezett felső háromszéki, karatnai Bodó család meg tudta engedni magának, hogy egyetemi tanulmányokra Kolozsvárra küldje az első szülött fiút.

Nagyapám helyzete természetességével mondott nemet az 50-es években a kollektivizálás ügynökeinek, a családi legendárium szerint meg is fenyegette a párt küldönceit. Amit 45 kilométerrel odébb, Háromszék központjában vagy valahol, magasabb pártos szférákban úgy értékeltek, hogy a fiút, édesapámat kell a helyzetért elszámoltatni. És a Székely Mikó tanára, korábbi aligazgatója indulhatott a botfalusi cukorgyárba munkásnak. Később enyhült a szigor: irodista volt a munkaelosztónál. 1962-ben lehetett ismét tanár.

Lehet-e egy munkáját rendesen végző tanárember áldozat?

Igen, vallom, ha nem tud, nem hagyják kibontakozni. Az a Bodó Jenő, aki minket a líceumban tanított, a megszelídült, az önérvényesítés harcát faladó férfiember volt. Hihetetlen nyelvérzékkel áldotta meg a természet. Székely, színmagyar környezetben kiválóan megtanult románul. Ennek előzménye, hogy nagyapám kötelezte az ifjút egy teljes román-magyar szótár bemagolására, naponta kikérdezte. Ezért sikerülhetett a román nyelvű érettségije Brassóban román tanárok előtt, magyarul tanult ismeretekből. A kommunista időkben a helyi vezetők sokszor igénybe vették a politikailag megbízhatatlan tanár román tudását mindenféle hivatalos akták előkészítése során. Franciául azok szerint, akik meg tudták ítélni, kiválóan és szépen beszélt. Orosz nyelvtudását a sorstól kapta – de nem ajándékul. A családban, ha szüleink olyasmiről tárgyaltak, amit nem szántak a gyermekfülnek, édesanyámmal németül beszéltek. Memóriájáról történetek szólnak. Alighanem íráskészsége is jobb volt az átlagosnál – de erre nincs bizonyítékom, mert nem maradt tőle kézirat. Soha semmit le nem írt. Bizalmatlanság?… Azt minden bizonnyal megtanulta a hős sztálini világban, hogy a túlélés egyetlen lehetséges, de nem biztos módja a kussolás.

Jó tanár volt, mondják olyan tanítványai, akiket nem lehet szubjektivitással vádolni. Tanárként legjobb évei a második világégés előtti és annak kezdeti évei: 1938-tól a Székely Mikó tanára, olyan tanítványok ismerkedtek általa a magyar nyelv és irodalom szépségeivel, akik később irodalomunk jelentős alakjai lettek: Domokos Géza, Beke György, Veress Dániel. Ehhez kellett magyar kulturális-történelmi felvértezettség, politikai tudat, erdélyiség, irodalmi hajlam, és nem mellékesen a Mikónak a Kőrösi Csoma Sándor Irodalmi Köre, melynek aktív részese volt. Ezért lett ő a Mikónak az egyik legfiatalabb aligazgatója.

Én mégis úgy gondolom: a mi időnkben már félszeg tanár volt. Senkit nem mert igazán közel engedni magához. Védte önmagát és azt a másikat, akitől egy „problémás” tanár emberi hatását a hatalom bármikor számon kérhette. A tanári munka jelentős, meghatározó része a példaadás. Ezt az esélyt ellopta tőle a rendszer. És ellopta tőle a hétköznapok természetességét, a családi kapcsolatok meghittségét.

Mit jelentett számára az iskola, a tanítványok? Munkáját elvégezte – jól. Egy licistának ennyi talán elég. Én hiszem, sokkal többet adhatott volna, ha a történelem kegyes lett volna hozzá.

Apai ágon tehetős gazdálkodók és a református egyház helyi elöljárói a felmenői, anyai ágon falusi igazgató-tanító a nagyapja, édesanyját érdekelte volna a tanítói pálya, az adottságai megvoltak hozzá. A szentgyörgyi Székely Mikó kollégistája, de Brassóban kellett érettségiznie a román nyelvű Șaguna Líceumba. Következik Kolozsvár, a Ferdinánd Király Egyetem, ahol román-francia szakra iratkozik be, és egyéni buzgalomból eljár és vizsgázik az akkori magyar tanszék egyetlen tanára, Kristóf György tárgyaiból. Ezt a felkészítést a felekezeti iskolák elfogadták, így lehetett a harmadik szakjából első. Egykori iskolájába kerül vissza tanárnak, ahonnan a háború emeli ki – zászlósként teljesít a fronton szolgálatot. Bécs mellett kerül fogságba, ahonnan hazaengedik. Az orosz övezetbe érve elfogják, Tatabánya környékén vonatra teszik, és viszik a hős Szovjetunióba, ahol kettő és valamennyi évet raboskodik. A fogságból szabaduló ember testi és lelki beteg. 1947-től ismét tanít, a Mikóban, 1958-ig. Következik az említett négy év eltiltás, 1962-től taníthat újból.

1966 szeptemberében temettük el a karatnai református templom sírkertjében. 52 éves volt.

Bodó Barna