MACSZESZ

mcszesz_logo_sz_02 (1)

Bodó Barna: Szórvány tipológia

A kárpát-medence regionális magyar közösségei demográfiai szempontból igen eltérő képet mutatnak, három nagy kategória elkülönítése látszik szükségesnek. Tömböt alkotnak azok a magyar közösségek, ahol a térségben, a helyi lakosságban többséget alkotnak, erre példaként a Székelyföldet, Csallóközt, a Beregszászi járást, a történelmi Észak-Bácskát lehet idézni. Fronthelyzetben él a kisebbségi magyarság ott, ahol a helyi lakosság jelentős – 20-50%-os – részét képezi, és megvannak a politikai eszközei arra, hogy közösségi érdekeiért sikeresen fellépjen (példaként idézhetők nagyvárosok – Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka – illetve térségek, mint Bihar, Szatmár megyék, Dél-Bácska, Galántai járás, Ungvári járás bizonyos része.) A szórvány olyan kisebbségi léthelyzet, amikor a helyi magyar közösség nem rendelkezik azokkal a kulturális-intézményi és politikai eszközökkel, amelyek révén biztosítani képes önnön etnikai fennmaradásának kulturális feltételeit.
A szórványt meg kell különböztetni a diaszpórától, amely a történelmi szállásterületről való elvándorlással, politikai, gazdasági vagy szociális okokból bekövetkező migrációval jön létre, vagyis számára nem adottak a történelmi szálláshelyen maradással kapcsolatos őshonosságra építő jogok: intézmények biztosítása etnikai identitásának megőrzésére. A „közmegegyezésszerű diaszpóra fogalomban hangsúlyosan jelen van a szétszóratás, a vándorlás, az eredeti helyről való elkerülés momentuma, addig a magyar „belső használatú” szórvány fogalomban a helyben a maradás, a maradék-jelleg, a regresszió és a veszélyeztetettség a hangsúlyos jellemzők.”
Ilyés Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a szórványok kialakulásának módja eltérő lehet. „A klasszikus erdélyi (Mezőség, Dél-Erdély, Erdélyi-Érchegység) szórványterületeken az asszimiláció, a különféle háborúk és nemzetiségi villongások vagy a csekély népszaporulat miatt pusztuló magyarság az ún. ’regressziós szórványok’ típusába tartoznak: a magyar etnikai tömb széttöredezésével, pusztulásával alakultak ki, miközben ennek ellentétes irányú – a középkortól napjainkig tartó – folyamataként, az említett területeken tömbbé erősödött a románság. A Kárpát-medencében szórványnak nevezett magyar csoportok nem mind a fent vázolt történeti léptékű visszaszorulással keletkeztek. A Délvidék szórványmagyarsága egy, az oszmán-török hódoltság utáni hosszú és szervezett, majd később spontán paraszti kolonizáció révén jött létre a 18. század második felétől a 20. század elejéig. A román, német, szerb többségi közegben élő, szervezett, integráns faluközösségeket alkotó bánsági, bácskai magyar közösségek más asszimilációs, integrációs utat jártak be, mint Szlavónia és Szerémség gyakran később települt, szétszórtabb, a településeken jórészt kisebbségben élő társaik. Jelentősek a kárpáti hegységkeret (főleg Bereg, Máramaros, Szatmár) 18-19. századi kincstári/kamarai telepítései révén létrejött bányász és iparos szórványközösségei is.” A szórványok jelölésére használják a foszlánymagyarság, szigetmagyarság illetve mélyszórvány (ez esetben a kisebbséghez tartozók száma 10-20 fő) kifejezéseket is.
A szórványok demográfiai számokhoz kötötten nem határozhatók meg egységesen és egyértelműen. Vannak szerzők, akik 30%-os kisebbségi arány alatt már szórványról beszélnek – beszéltek főleg a két világháború között –, mások szerint a 300 fő jelentené a határt, amely alatt szórványhelyzetet kell mondani. A meghatározásnak legalább három tényezőre kell kiterjednie: a kisebbségi lélekszámra, ennek a többséghez viszonyított arányszámára és az intézményi ellátottságra. Ezek a tényezők együtt határozzák meg a helyi magyar közösségek etnikai-kulturális reprodukciós képességét. Kutatások szerint amennyiben a vegyes házasságok aránya meghaladja a 25%-ot, az asszimilációs veszteség generációnként elérheti akár a 20%-ot is. Az intézményi ellátottság az asszimiláció számára gátat jelentő, a magyar identitástartalmak kialakulását és megőrzését elősegítő intézményekre, elsődlegesen az anyanyelvű iskolára és a templomra vonatkozik. A művelődési intézmények (könyvtárak, tánc- és énekcsoportok, hagyományőrző egyesületek) megléte illetve hiánya szintén fokmérője a szórványosodás előrehaladottságának.
A szórvány értelmezhető más kulcsfogalmak segítségével is, egy ilyen elméleti keret a szórványnak a kulturális nemzet határaként történő értelmezése. Ez azt jelenti, hogy a szórványban lakóknak meg kell küzdeniük azzal, hogy a nyelvhatáron élnek, meg kell harcolniuk az anyanyelvben való megmaradásért. Ha ez nem sikerül, akkor az illető kisebbséghez tartozó személyek asszimilálódnak, s ha ez tömegessé vélik, a nyelvhatár elmozdul, átlép az illető térségen. Látni kell, hogy a nyelvhatár folyamatosan változik, mozog, a szórványok asszimilációja külső – anyanemzeti, a kisebbségi tömb részéről érkező – támogatás nélkül nem áll le, vagyis a kulturális nemzet területe szűkül, magyarok által is lakott hagyományos térségek „letörnek”, eltűnnek a magyar kultúra térképéről. Több példa idézhető ebben a vonatkozásban, például a romániai Bánság teljes déli része magyar szempontból múlt, történelem, itt helyi potenciálra támaszkodó magyar közösségek léte nem képzelhető el. Ezeket a példákat fel kell idézni, hogy világos legyen minden felelősen gondolkodó magyar számára, mit jelent a szórvány: etnikai szempontból olyan térséget, amely a magyar kultúrát illetően könnyen múlttá válhat.
A szórványok osztályozhatók kialakulások, társadalmi-gazdasági helyzetük, integrációs-asszimilációs szint és önkép, önreprezentáció és veszélyetetettség alapján.
Kialakulásuk szerint a szórvány lehet autochton vagy allochton: a középkortól a mai helyükön lakók, avagy újkori telepítés által kialakultak. Napjaink gazdasági folyamatai, munkaerő-piaci vándorlásai is létrehoznak szórvány-jellegű csoportokat.
Elhelyezkedés szerint elsősorban a településhálózat különböző nagyságú, hierarchiaszintű egységeiben való jelenlét alapján osztályozhatjuk a szórványokat, eszerint beszélhetünk falusi, kisvárosi, nagyvárosi szórványokról.
A szórványok osztályozhatok integrációs-asszimilációs szintjük, azaz a kulturális, etnikai, nemzeti beolvadás különböző fokozatai szerint is. A többségi népcsoporttól a kisebbségben élők számos kulturális elemet (ételek, viselet, népszokások, hiedelmek, szavak, kifejezések stb.) kölcsönözhetnek, de át is adhatnak a többségnek bizonyos kultúraelemeket (akkulturáció). Az akkulturáció kölcsönös, amikor az érintkező kultúrák egyszerre mintaadók és befogadók, de lehet egyirányú, amikor a befogadó kultúrára egy domináns kultúra gyakorol hatást – szórványban ez a jellemző.
A szórványközösségek önképe, és önreprezentációja is többnyire eltérő, léteznek hagyományokkal rendelkező és „hagyománytalan” szórványok, ez utóbbiak emlékezetében, történeti tudatában kevés a magyar múlthoz kapcsolódó momentum, így a tudati asszimilációjuk is gyorsabb. Ahová sokfelől költöztek magyarok, éppen a sokféleségük, települési, vallási, hagyománybeli különbségeik miatt nem képeznek új településükön integráns, összetartó közösségeket.
Minden szórványközösség többé-kevésbé veszélyeztetett, helyzetük (nagyváros – kistelepülés), nagyságuk, demográfiai szerkezetük, intézményi hátterük, a lelki gondozás rendszeressége alapján vannak a végveszélybe került és még eséllyel megmenthető, gondozható közösségek.