Szalai Erzsébet: Civilség a mai Magyarországon?

527a343850acf_szalai_erzsi

A civil aktivitás hazánkban nemzetközi összehasonlításban kirívóan alacsony – Európában a második legrosszabb pozíciót foglaljuk el. Utasi Ágnesék országos reprezentatív felmérése szerint az általuk megkérdezettek nem egészen harmada tartozik szervezett civil közösségbe, legtöbben sport-, vallási, természetvédelmi vagy jótékonysági szervezetekhez – vagyis hangsúlyozottan nem „hatalomkritikai” szervezetekhez. Intenzív közéleti aktivitást csak minden ötödik válaszadó fejt ki.

Hozzátehetjük: a hatalommal kritikus civil mozgalmak is tartózkodnak a komplex társadalomkritikától. A HA-HA többnyire csak felsőoktatási ügyekben, a TASZ csak az általános szabadságjogok ügyében lép fel… és még sorolhatnánk. Hol van már az a Védegylet, melynek ambíciója a globális és lokális kapitalizmus egymásba kapcsolódó kritikája volt! Amely a mindenkori államhatalom és a pártok bírálata mellett a fennálló társadalmi RENDSZER átfogó kritikáját adta – nem pusztán egy-egy hatalmi ágenséét, hanem a rendszer logikájáét, a rendszert működtető mechanizmusokéét.

A civilség „privatizálódása” az amúgy sem erős társadalmi szolidaritás további gyengülését jelzi és eredményezi. Ráadásul hatalmi szempontból sem hatékony: az „egy ügyű” mozgalmak mindig is kijátszhatóak voltak egymás ellen. Azért – is –, mert elfedik azt, hogy társadalmi bajaink, problémáink – és azok okai is – komplexek, ezért csak komplex eszközökkel gyógyíthatóak. (Például: a közoktatásban dolgozó pedagógusok helyzetének rendezése, a pedagógusok társadalmi státuszának felemelése, felemelkedése nélkül a felsőoktatás bajait nem lehet orvosolni.)

Cikkemben a „civilség” gyengeségének okait és következményeit járom körül.

A legfeltűnőbb ok az – ennek vagyunk éppen napjainkban is a tanúi -, hogy a politikai pártok szférája időről időre magába szippantja az amúgy is gyenge civil potenciált. Egyrészt a politikai pártok elcsábítják a civil szervezetek legjobb aktivistáit vagy/és kihasználva a civil szervezetek forráshiányos állapotát, pénzügyi támogatásaik révén manipulálni igyekeznek tevékenységüket vagy/és arra kényszerítik őket, hogy a közéletben az ő zászlaik alatt jelenjenek meg stb.. Másrészt ha egy országban tartósan hiányzik a civil szervezeteknek, mozgalmaknak az a szövevénye, mely folyamatos kontroll és nyomás alatt képes tartani a politikai, gazdasági és kulturális elitet, ezért/és a közügyek kizárólag a pártok kezében összpontosulnak, akkor – önmagát erősítő folyamatként – a közéleti ambícióval megáldott emberek számára tényleg csak újabb és újabb pártok létrehozása nyújthat érvényesülési terepet.

A jelenségnek hosszú távú történeti okai vannak. Hogy csak a politikai rendszerváltás körüli időszakot idézzem, 1989 nyarán a szamizdat Beszélő utolsó számában a következőeket írtam az ellenzéki értelmiségről és az akkor formálódó „alternatív szervezetekről”: „…a napi politikai küzdelem, a látható politikai és gazdasági hatalom bírálata, a rövid távú politikai alternatívák taglalása, a politizáló értelmiség és a független szervezetek túl sok energiáját köti le. Túlságosan sokat foglalkoznak a hatalom csúcsával és túlságosan keveset a társadalomban végbemenő új, bár »szabad szemmel« még csak kevéssé látható folyamatokkal. Miközben erejük igen nagy részét a visszarendeződés megakadályozására fordítják, nem gondolják igazán végig: mi lesz, ha a visszarendeződésre nem kerül sor? Mi lesz, ha a választásokon jelentős pozíciókat szereznek? Pedig ez reális alternatíva.”

A döntő, történelmileg örökölt és máig ható momentum a fenti szövegben: a politizáló értelmiség felfelé tekintése. A mindenkori hatalom felé. Mely nem magyarázható pusztán az eddig vázolt kényszerpályákkal. Az alapvető tényező itt a demokratikus, közösségi hagyományok és magatartásminta ÁLTALÁNOS és szinte teljes hiánya. Oka pedig az, hogy országunk népének (miként többségében a térség más népeinek is) közösségi, demokratikus nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven érvényesített autonómiatörekvéseinek sikeres érvényesítésére így soha nem nyílott lehetősége. Ennek következményeként esetenként mégiscsak létrejövő közösségei csupán korlátozott funkciójú „akolközösségek”, vagy felülről az egyénekre erőltetett, azokat gúzsba kötő kényszerközösségek lehettek és lehetnek. Legfőbb örökségünk mindazonáltal az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintáinak dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus. Eme örökség az, melyben egyfelől kifejezésre jut, másfelől történelmileg folyamatosan megerősítést nyer a magyar társadalom – és a térség többi félperifériája – szerkezeti fejlődésének döntő sajátossága: ezen társadalmak számára soha nem nyílott lehetőség és elég idő arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat szerves fejlődés nyomán a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat – ezen országok kényszeresen alkalmazkodó „hamis realista” elitjeinek közreműködésével – döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre (lásd elsősorban Erdei Ferenc, Bibó István, a maiak közül Farkas Attila Márton, Lányi András és Tamás Gáspár Miklós munkáit). A nagy forradalmak mámoros, de hamar elbukó tömegeit leszámítva pedig az ez ellen lázadók szinte mindig magányos, dühödt „túlfeszült lényeglátók” voltak – akiknek sorsa szintén és szinte mindig a megsemmisülés volt.

Paradox módon azonban ez éppen egy sajátos szervesség: a szervetlen fejlődés „szervessége”. A magam olvasatában erről szól az Alföldi Róbert rendezte István, a király.
A társadalmi önszerveződés folyamatos kudarcát mutatja többek között az, hogy Magyarországon sem az 1945 után létrejött üzemi tanácsok, sem az 1956-os forradalomban megszülető, sem az 1989-es politikai rendszerváltás után újjászülető munkástanácsok nem tudtak tartósan fennmaradni, gyökeret ereszteni – vagy erőszakkal felszámolták őket, vagy integrálódtak a hatalmi struktúrába. Utóbbit szemlélteti 1994-es kismonográfiám az 1989 utáni munkástanács mozgalomról: a történet arról szól, hogy egy eredendően baloldali civil mozgalom a hatalom vonzásában hogyan kerül a hatalom fogaskerekei közé, és hogyan válik pár év leforgása alatt jobboldali szakszervezetté.

A civil mozgalmakból pártot szervező aktivisták(?), politikusok(?) Magyarországon mindig is illúzióban ringatták magukat: abban az illúzióban, hogy a politikai hatalom csúcsára kerülve hatékonyabban tudják céljaikat képviselni, mint „mezei” civil szervezetként. Mert a „hazug konstrukció” és a belőle következő „hamis realizmus” (Bibó) fogságában vergődő politikai elitek előbb utóbb a maguk képére formálták őket és szervezeteiket. Max Webertől tudjuk: aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel kerül kapcsolatba. Különösen igaz ez akkor, ha a politikai elitnek nagyon nagyot kell hazudnia – és a külső erőknek tökéletesen kitett Magyarországon ez a nagy hazugság az, hogy a mindenkori politikai eliteknek van számottevő mozgásterük. Hogy csak akarni kell, és utolérjük a fejlett Nyugatot – vagy ellenkezőleg, akár az egész világgal dacolva is megállunk mi a saját lábunkon is.

A hajdani demokratikus ellenzékből SZDSZ-é szerveződő párt sorsa az egyik példa erre. A másik a Védegyletből kinövő LMP-é. Egyikben sem hittem, de mindkettőnek nagyon drukkoltam, azt kívánva, hogy ne legyen igazam. Utóbbiról azt feltételeztem, hogy életre hívói látnak valamit, amit én már nem látok. Sajnos az idő a töretlenül szkeptikus Krausz Tamást és Tamás Gáspár Miklóst igazolta. Valószínűleg (még mindig odaírom ezt a szót) tényleg nem lehet más a politika…

A civil szervezetek gyengeségének másik oka az, hogy a médiák tevékenységének középpontjában a politikai pártok, és főként a politikusok teljesítményének reprezentálása áll – a civil szervezetek, mozgalmak létezésének puszta ténye is csak alig-alig jut el a szélesebb nyilvánossághoz. Ugyanakkor, bár az internet forradalmian felgyorsította a civil mozgalmak szerveződésének és nyilvánosságának lehetőségeit, mégis gyakran látjuk azt, hogy az ily módon létrejövő szervezetek (egy-egy tüntetés megszerveződését leszámítva) valójában csak a virtuális térben léteznek – a szervezeti tagság sokszor kimerül a véleményvezérek vagy az általuk kibocsátott gondolatok, hírek, dokumentumok lájkolásában vagy jobb esetben szűkszavú kommentelésében. Az érdemi viták jórészt hiányoznak.

Másrészt, amilyen könnyű az interneten újabb és újabb csoportokat szervezni, olyan könnyen el is halnak, halhatnak ezek – ha valaminek a létrehozásához nem szükségeltetik „túl nagy” erőfeszítés, akkor a motiváció is gyengébb lesz hozzá ragaszkodni. A kérész életű civil mozgalmak szaporodása pedig a civilség, a civil mozgalmak inflálódásával járhat és jár.
Jó dolog az internet, de csak akkor hatékony, ha az általános társadalmi körülmények is a civil mozgalmak meggyökereződését erősítik. Márpedig nálunk ez nem így van.

Országunk újkori története a feudálkapitalizmusból a feudálkapitalizmusba tántorgás. (Intermezzo a létezett szocializmus volt, melyet – mint azt máshol kifejtem – magam a magyar „harmadik útnak” tekintek – de ebbe most nem tudok belemenni) Mely a nyers erő tiszteletére, a tőke szinte korlátlan uralmára, a „tiszta sose volt” versenyre épül. És eme rendszer logikája, logikái mára már oly mértékben támadták meg a társadalom mikroszövetét is (ezt az elemi, „polgári” udvariassági szabályok lassú elhamvadása jelzi legfeltűnőbben), hogy ezáltal a társadalom korábban többé-kevésbé még működő vegetatív védekezési mechanizmusai is kezdik felmondani a szolgálatot. Egy olyan rendszerben, melyben az altruizmust nem az erő, hanem a gyengeség jelének tekintik, melyben az emberek egyre leplezetlenebbül csupán használják a másik embert, és mindenki csak kapni akar, ott előbb utóbb elfogynak a rendszert működtető erőforrások, mert lassan már nem lesz, aki adni is akar vagy egyáltalán tud.

És ehhez a láncolathoz kapcsolódik a civil szervezetek, mozgalmak gyengeségének további oka: saját szférájukban sem képesek más emberi viszonyokat teremteni, mint amelyek a „nagy” társadalomban uralkodnak. Legközvetlenebb hatásként a pártok és pártpolitikusok egymással szemben tanúsított acsarkodó, gyakran útszéli magatartására kell itt gondolnunk, melynek hangjait a médiák még jelentősen fel is erősítik. És a gyakorlat azt mutatja, hogy ezen viszonyok hatásától a pártoktól távolságot tartani igyekvő civil mozgalmak sem képesek megvédeni magukat.

Egy fiatal barátom kéziratából idézek, szíves engedélyével: „Számos beszélgetésben számoltak be lelkes tüntetők arról, hogy az összetartozás és értékközösség élménye helyett a kirekesztés, kinézés hideg tapasztalatából gazdagodtak egy-egy akció során, illetve, hogy amikor úgy döntöttek, hogy aktívvá válnak, megdöbbentő elutasításban, a bázisdemokrácia álarcába bújtatott erőszakos, az energiák nagy részét elvonó dominanciaharcok között találták magukat. Az intézmények és az egymás iránti alapvető tisztelet hiányában olyan közösségek jönnek létre, amelyek táptalaját képezik azoknak a prófétáknak, vezéreknek, szabadságharcosoknak, hősöknek és váteszeknek, akiket csupán éljenezni, támogatni, segíteni és szolgálni lehet, vagyis akikben hinni lehet és akik az egyes (sokszor véletlenszerű) közösségeket nem potenciális partnereik csoportjának, hanem nyájuknak tekintik.

Ezen véletlenszerű, torz közösségek egyik megdöbbentő sajátossága, a köszönéskultúra csődje jól példázza az ilyen csoportok más problémáit is. Sajnos a fővárosban általánossá vált a köszönés intézményének roncsolódása, amelyben számos úrhölgy és uraság érzi azt, hogy őt köszönteni kell, az előre köszönés presztízse pedig szigorúan csak az arra érdemeseket illeti. Néhányan pedig annyira fenn hordják az orrukat, hogy az általuk valamilyen okból lenézett ismerős köszöntésére elfordítják a fejüket, és úgy tesznek, mintha észre sem vennék a másikat. Ez a jelenség sajnálatosan a »demokrácia harcosainak« sajátja is, a köszöntés és a köszönés joga és kötelessége, a hirtelen elfordított tekintetek szinte komikusan hatnak a demokráciáért kiáltó beszédek aláfestéséül, vagy egy jogállamért folytatott civil bevetés során.”

Egy civil közösségen belül a jó emberi kapcsolatok önmagukban vett értékek. (Már csak azért is, mert sokan vannak olyanok, akik az elmúlt évek, évtizedek viharában meggyengült vagy már eleve gyenge identitásuk megerősítésének, formálásának – akár tudattalan – reményében, és a „valahova tartozás” vágyától vezéreltetve csatlakoznak egy-egy mozgalomhoz.) E mellett azonban a szervezet tartós fennmaradásához is elengedhetetlenek: mindaddig, ameddig egy mozgalom, egy szervezet felfutóban van, a pozitív emberi viszonyok hiánya nem érződik „annyira”, de már az első komoly kihívás megrendítheti, sőt akár szét is morzsolhatja azt a szerveződést, melyben az „emberi elem”, az emberi kohézió hiányos vagy hiányzik.

1981-ben, a szinte még totális cenzúra és politikai elnyomás idején Haraszti Miklós, Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint, Petri György, Solt Otília és Szilágyi Sándor nevüket, címüket és telefonszámukat feltüntetve szamizdat lapot – a Beszélőt – alapított azzal a céllal hogy olyan gondolatokat és híreket közvetítsenek az közvélemény felé, melyek a hivatalos sajtóorgánumokhoz a kötelező öncenzúra miatt vagy el sem jutottak, vagy ki voltak onnan tiltva. Ez a fajta civil kurázsi – mely értelmiségiek tömegének ébredését katalizálta – a rendszerváltás után eltűnt, vagy csak igen szórványosan van jelen a magyar közéletben. És individuális oldalról ez a döntő tényezője a civil szervezetek, mozgalmak mai gyengeségének, törékenységének.

A civil kurázsi gyengesége – a magyar társadalom lángoló, de rövid nekibuzdulásait leszámítva – Mohács óta kísért a magyar történelemben. Már Széchenyi arról értekezett, hogy hazánkban más – főként nyugati – országokhoz viszonyítva kevés a „lelki független” ember. Bibó István pedig szemléletesen ábrázolta az ilyen emberek sorsát: a folyamatosan újratermelődő hazug konstrukciókat megkérdőjelezők sorsa – mint már érintettem – a kirekesztődés, a marginalizálódás.

A szamizdat Beszélő szerkesztői és a köréjük szerveződő demokratikus ellenzék autonómiatörekvéseit az segítette, hogy egy általános és nagyjából egységes társadalmi közérzet artikulálhattak: a magukat egyre rosszabbul érző emberek egyre erősödő indulatait, vagy legalábbis ellenérzéseit az állampárttal-pártállammal szemben. Az indulatok, ellenérzések egy irányba mutattak – és ez támaszt jelentett az azoknak hangot adó bátrak számára. A mai közvélemény ezzel szemben töredezett, törzsi ellentétek szabdalják – nincs közös ellenség. A törzsek egymás ellenségei – szembenállásuk a társadalom legapróbb sejtjeiben is érezteti hatását. A „lelki függetleneknek” ezért nem, vagy csak alig van támaszuk. Bánki György a következőképpen ír erről: „Minél inkább beszorul a közgondolkodás az egymásnak feszülő, kérlelhetetlen torzításokba, annál irritálóbbak azok, akiket most az egyszerűség kedvéért normálisoknak hívok. Ők két tűz közé kerülnek, langyosnak és megvetendőnek ítéltetnek, vagy nem figyelnek rájuk, mert nem értik, amit mondanak. Nem véletlen, hogy bármilyen tapintatosan is állnak elő árnyaltabb, a valóságot jobban tükröző gondolataikkal, a magyar önigazolás mocsarában együtt kell elsüllyedniük a hivatásos torzítókkal.” Vagy ha nem elég „tapintatosak”, sőt nagyon is élénk színekben jelennek meg – de ez az élénkség nem az egy irányba mutató indulat, hanem az általuk tematizált problémák, konfliktusok összetettségének élénksége – akkor heves ellenérzésekkel, sőt agresszióval találják magukat szembe.

Jól érzékelhető mindez Alföldi Róbert István, a királyának kettős fogadtatásában: a liberális médiák jórészt józanul, tárgyszerűen elemzik a színészi, énekesi teljesítményeket és feltűnően tartózkodnak attól, hogy a rendezés üzenetét értelmezzék. A jobboldali média és közönség viszont hangos a gyűlölettől – nem titkolja, hogy érti…

Ezen a helyzeten – mint arra már utaltam – a főként a fiatal értelmiség körében nagyon terjedő „internetes civilkedés” sem változtat sokat. Akiknek civil kurázsija ebben ki is merül, azok gyakran azzal áltatják magukat, hogy csak így őrizhetik meg függetlenségüket a „nagy”, a véleményeket különböző szempontok szerint szelektáló, megszűrő médiumoktól. Pedig sokszor csak bátortalanok vagy igazukban nem hisznek eléggé.

Sietek hozzátenni: független, csak minőségileg szűrt és egyben „mértékadó” médium hazánkban már csak alig-alig létezik. Ennél fontosabb azonban az általános társadalmi-hatalmi környezet visszahúzó, gyakran elrettentő ereje, melyet az jelez – és amelynek az a következménye – hogy a „valódi civilnek” lenni – olyannak tehát aki egyetlen törzs elvárásaihoz sem igazodik – nagyon kockázatos: az ilyen egyén nagyon könnyen kerülhet mind tágabb munkafeltételeit, mind puszta egzisztenciáját tekintve nehéz, sőt megoldhatatlan helyzetbe. A létezett szocializmusban a hatalom elsősorban politikai (esetenként rendőri) eszközökkel igyekezett rögzíteni „a számon kérhető engedelmesség határait” (a mondat idézőjeles része Kis János kifejezése a 80-as évek elejéről). A rendszerváltás utáni törzsi háborúban a „terelés”, a féken tartás gazdasági eszközei váltak dominánssá. (A „mieinknek” adunk pénzt kutatáshoz, színházhoz, könyvkiadáshoz stb., a „tieteknek” és a lecsatlakozni sehova sem akaróknak nem.) Mígnem elérkeztünk a mostani kurzushoz, melynek uralkodó elitjei mind teljes politikai, mind teljes gazdasági arzenáljukat felvonultatják az ellenséges törzsekkel, de legfőképpen azokkal a „valódi civilekkel” szemben, akik a védelmet, támogatást sehonnan sem várhatnak. (Ez vonatkozik a civilek szerveződéseire is: közismert a civil szervezetek állami támogatásának 2010 utáni radikális megkurtítása. A támogatások arányos nagyságrendje ennek nyomán mélyen a nyugat-európai átlagos szint alá zuhant.) Ennek nyomán a civilség, a civil kurázsi gyakorlásának lehetőségei mára drámaian beszűkültek – jóval szűkösebbek lettek, mint voltak a 80-as években.

Egy fiatal barátom mondta nemrég: elege van abból, hogy amióta kinyílt a szeme a politikára, mindig csak a kisebbik rossznak lehetett drukkolni. Ő azért választotta a civil aktivitást, hogy távol tarthassa magát a napi politikai kényszerektől, a folyamatos megalkuvásoktól. Pontosan ez lenne a civilség, a civil mozgalmak lényege a mai Magyarországon: nem akarni választani a hazug konstrukciók közül. Ezt csak a civilek tehetik meg, hiszen ők nincsenek hatalmon és ha „valódiak”, nem is akarnak oda kerülni. Feladatuk és céljuk a hosszú távú alternatívák kihordása, reprezentálása és társadalmi bázisuk megszervezése.

Manapság a hosszú távra tekintő, lassú, szerves építkezés esélyei gyengébbek, mint valaha. Országunk egyre mélyülő válsága számos területen azonnali beavatkozást kíván, és ez azok igazát látszik alátámasztani, akik a politikai csúcshatalomra tekintenek, a politikai csúcshatalom felé igyekeznek. Vagy legalábbis a parlamentbe. Bizonyos, hogy erre is szükség van. De a „szűk keresztmetszetet” jelenleg mégsem a politikusok, hanem a civilek jelentik. Azok, akiknek valóságérzékelését még – vagy már – nem homályosítja el a hatalomtechnika logikája.

És még egy dolog (amit már évek óta hajtogatok): hosszú távon építkezni, elvi alternatívákat keresni és felmutatni, és ehhez társadalmi bázist szervezni – ezek a mai globalizált világban az országhatárokon belül maradva nem megvalósítható célok. Különösen egy olyan kicsiny és a külső hatásoknak végzetesen kitett országban, mint Magyarország. A globalizációkritikai mozgalmak azonban rohamosan hanyatlanak – a világgazdasági válság következtében protekcionista hullám söpör végig a világon, és az ezzel összefüggésben erősödő nacionalizmus, befelé fordulás a civil szférát is érinti. Mindazonáltal úgy látom, hogy ez a folyamat nem lesz tartós: éppen a válság egyik következményeként mutatkozik tendencia olyan mechanizmusok megerősödésére, melyek nemzetközi szinten az életviszonyok kiegyenlítődésének irányába hathatnak. Persze mire ez a helyi és globális mozgalmak szintjén is érzékelhető lesz, még sok víz lefolyik a Dunán…

Megjelent az Élet és Irodalom 2013 október 4.-i számában

Ha elsőként szeretnél értesülni a civil világ legfrissebb híreiről, iratkozz fel a hírlevelünkre. Kattints ide!